A hétvégén közepes érdeklődés mellett zajlott le a UFC a 216. nagygálája. Pedig amellett, hogy a könnyűsúlyú (70 kilós) Tony Ferguson egy kisebb vérfürdő árán végre elnyerte a jogot, hogy valamikor megmérkőzzön Conor McGregorral, a légsúly (57 kiló) bajnoka, Demetrious Johnson csöndben, szerényen

miután újabb kihívóját, az amerikai Ray Borgot is elintézte.

A vasárnap hajnali volt sorozatban az amerikai bunyós tizenegyedik címvédése, amivel túlszárnyalta Anderson Silva tízes sorozatát (most célba veheti a brazil tizenhármas győzelmi szériáját). Csodálatos, egyhamar nem megdönthető rekord, de a még mindig csak harmincegy éves Johnson nemcsak a statisztikákban nagy, hanem a számok mögé egészen virtuóz bunyót tud odatenni minden egyes meccsén.

Például nem szokott megelégedni a szimpla, taktikusan kivívott győzelemmel; Borg ellen az ötödik (utolsó) menetben már utcahosszal vezetett minden pontozónál, amikor gondolt egyet, és bemutatta azt a kombinációt, amit sokan máris minden idők legjobb MMA-mozdulatai közé sorolnak.

Ellenfelét hátulról akarta kiemelni, de amikor a fogása kicsit lecsúszott, akkor – Semmi baj! - még a levegőben váltott egy karfeszítésre. Nézzék:

Az egy dolog, hogy Borgot ekkor már huszonhét perce amortizálta minden szögből, de a befejezésben akkor is minden – a helyzetfelismerés, a váltás, a karfeszítés feszessége - csodálatos. Ráadásul Johnson már nem először mutatta meg, hogy nem elégszik meg egy sima győzelemmel: négy éve a mexikói John Morangát alig több mint egy perccel a meccs vége előtt mattolta, két éve a japán Kyoji Horiguchi pedig pontosan a meccs végét jelző dudaszóval egy időben kopogott (ez valószínűleg überelhetetlen rekord).

Demetrious Johnsonnak egy hibája van: túl jó. De tényleg. Annyira stresszmentesen szokta megverni az összes kihívóját, hogy a nézők nem jönnek lázba tőle. Emellett meg nem is egy McGregor-szintű balhés arc, nem olyan, aki minden egyes meccse előtt képes hónapokon át tartó szívós és aljas önmarketinggel berágni magát a rajongók és az utálók agyába.