Nagyon erősen nyitotta meg a nyári gála-sorozatát a világ vezető MMA-szervezete, az Ultimate Fighting Championship (UFC). A szervezők a magyar idő szerint vasárnap hajnalban tartott chicagói rendezvénynek már a bevezető küzdelmeit is egy csomó volt világbajnokkal és feltörekvő tehetséggel pakolták meg, akik ráadásul nem is okoztak csalódást. A félnehézsúly egyre lejjebb csúszó volt bajnoka, Rashad Evans például – a várakozásnak megfelelően – sorozatban az ötödik vereségét könyvelhette el, ezúttal Anthony Smith brutális térdrúgásának köszönhetően:

A főkártya sem volt rossz, - mondjuk azért megint sikerült bepréselni a wrestling-sztár CM Punk újabb MMA-imitációját, és hiányoztak az idő előtti befejezések - de a két főmeccsel biztosra mentek.

Büntetett az MMA Donald Trumpja

Generációról generációról mindig felbukkan valamilyen közép-nyugati putriból egy nagypofájú amerikai birkózó, akinek az a karrier-stratégiája, hogy elsősorban brazilokkal áll ki, és közben xenofób úgy megutáltatja magát Brazíliával (ahol az MMA a foci meg talán a röplabda után a legnépszerűbb nemzeti sport), hogy egész zászlóaljnyi biztonsági emberrel kell őriztetni a brazíliai gálák alatt, a helyi bunyósok pedig egymást tapossák érte a UFC meccsszervezőinél.

A túljátszott és túlhajtott gyűlölködés nagymesterének pár éve még Chael Sonnen számított, ma a váltósúlyú (77 kilós) Colby „Káosz” Covington az ügyeletes brazil-mumus. Mondjuk neki már különösebb retorikai képességekre sincs szüksége, a legtöbb szópárbaját Twitter-kompatilibisre szabja. És mivel a két nagy MMA-nemzet közti ellentét ma, amikor minden brazil sztár Amerikában él és edz, még anakronisztikusabb, mint 5 vagy 15 éve, Covingtonnak a gyűlöletért súlycsoportjának többi bunyósába, sőt, Joe Roganbe, a UFC sztárkommentátorába is bele kell marnia. Arról, hogy ez a szerep mennyire felvett, az is árulkodik, ahogy önmagáról beszél:

Én jót teszek az üzletnek. Én vagyok a súlycsoport főgonosza. Én vagyok az egész UFC főgonosza.

És tulajdonképpen igaza is volt, ugyanis ahhoz képest, hogy Covington 13-1-es mérlegében egy igazán fajsúlyos győzelem található, szupergyorsan betolták egy címmeccsbe, még ha csak a bajnok, Tyrion Woodley makacs sérülése miatt egy interim, azaz ideiglenes címmeccsbe is.

Chicagóban ellenfele az a Rafael do Anjos volt, aki három éve még a könnyűsúly bajnokává koronáztak, de övét viszonylag gyorsan elvette Eddie Alvarez (akit meg nem sokkal később Conor McGregor vert meg). Dos Anjos ingadozó teljesítményének egyik oda az volt, hogy szervezete nem bírta azt, hogy 10+ kilókat kellett leadnia minden egyes meccse előtt (az Alvarez elleni meccs előtt Dos Anjos az öltözőben konkrétan elájult a fogyasztás utóhatásaitól), ezért inkább feljebb lépett 77 kilóra.

Ez szuper döntés volt, mivel a brazil (aki évek óta Kaliforniában él) így sokkal jobban tudott koncentrálni a valódi készülésre, és azóta három domináns győzelemmel jelentkezett be a váltósúlyú címért.

A meccset az amerikai agresszívan kezdte, kemény ütéseket bevállalva is igyekezett a ketrechez szorítani ellenfelét, és ott könyökkel megdolgozni őt. Ezt a taktikát nem csak Covington habitusa diktálta, hanem a szükségszerűség is: dos Anjos ugyanis a terek szűkítése és a szüntelen nyomásgyakorlás nagymestere. Az amerikai tudta, hogy ha ellenfele diktálja a ritmust, akkor neki vége. Covingtonnak sikerült is lassítania, a ketrec melletti fárasztó gyürkőzéssé változtatnia a meccset, de dos Anjos a hátrányos pozíciókban is magabiztosnak tűnt, és testre többször is betalált.

Ennek ellenére a brazil egészen egyszerűen képtelen volt a saját akaratát érvényesíteni, az első 15 perc úgy nézett ki, hogy Covington szünet nélkül préselte-nyomta őt, miközben az ütésváltásokból is kezdett jobban kijönni. Az amerikai olyannyira meg akarta ölni a meccset, hogy még dobásokkal sem kísérletezett a veszélyes földharcos dos Anjos ellen, csak tartotta a biztonsági pozíciókat.

A negyedik menetben azután a brazil a saját pályáján akarta megverni az amerikait. Egy nagy balegyenest követően elkezdte levinni Covingtont, akitől azonban csak a menetet tudta elvenni, nem tudta őt megtörni. Ugyanis a várakozásokkal ellentétben az amerikai az ötödik menetre vissza tudta venni az irányítást. Benyelt néhány ütést, de rendíthetetlenül ment előre,

És a nem túl tetszetős, de taktikus és eredményes megközelítést a bírók is értékelték, és a minden mutatóban jobb Coby Covingtont hozták ki győztesnek. Az amerikai a meccs utáni villám-sajtótájékoztatóján leszögezte, hogy a sérült címvédő, Tyron Woodly egy gyáva szar, és ez az öv, az ő öve az igazi bajnoki öv. És

Azt fogom tenni, amit egy igazi amerikai bajnok tehet: Viszem ezt az IGAZI bajnoki övet a Fehér Házba, és leteszem Donald Trump asztalára.

Kíváncsi vagyok, az NFL és az NBA bajnokainak bojkottja után vajon – az egyébként a kétezres években rövid ideig az MMA-bizniszben is érdekelt – az elnök veszi-e az adást, és fel fogja-e karolni az MMA Trumpját.

Isten Katonája háromszor is lesújtott

A főmeccs létjogosultsága, tétje és várható színvonala miatt már senki nem fanyalgott. Ugyanis azon korunk két legjobb középsúlyú (84 kiló) bunyósa csapott össze, két virtuóz és két valódi egyéniség: az új-zélandi születésű, de Ausztráliában élő Robert Whittaker és a kubai Yoel Romero.

Whittaker is egy súlycsoporttal lejjebb kezdte MMA-karrierjét, róla – Rafael dos Anjos-szal ellentétben – akkor derült csak ki, hogy mekkora ász, amikor hét középsúlyú meccsén átgázolt a kategórián (bár nem kiemelkedő, 19-4-es mérleggel lépett az oktagonba, de középsúlyban veretlen). Whittaker titkaival a fél Indexet meg lehetne tölteni, de valahogy úgy foglalhatnám össze: Az egy dolog, hogy fantasztikus lábmunkájához, gyors és pontos ütéseihez páratlan taktikai érzék párosul, de

Ahogy azt dos Anjos esetében is láthattuk, az MMA-ban a lépten-nyomon felbukkanó birkózók ellen nem is igazán az a nehéz, hogy megüsd az ellenfeledet, hanem az, hogy elég ideig tudjál állva maradni ahhoz, hogy elengedd azt a bizonyos ütést. Ha pedig mégis beléd csimpaszkodnak, földre gyűrnek, akkor fel tudj állni, el tudj szakadni.

Whittaker ebben a világ talán legjobbja. Tavaly úgy rázta le magáról a félelmetes földharcos Jacaré Souza (akinek nem véletlenül Alligátor a beceneve) hátsó fogását, hogy az egész világ csak pislogott, utána pedig stresszmentesen túlélte jelenlegi ellenfele, a szabadfogású olimpiai ezüstérmes Yoel Romero földreviteli kísérleteit is. Sőt, túlélte Romerót és meg is verte őt, aminél nagyobb dolgot – Jon Johnson és Demetrious Johnson legyőzését leszámítva - ma nem igazán lehet felmutatni.

Romero (aki vallásossága miatt az Isten Katonája harci név alatt fut) ugyanis nem egyszerűen egy világklasszis birkózó, hanem egy virtuóz atléta, aki nem csak szalmabálaként rángatja ellenfeleit – tessék nézni, ahogy az amúgy a középsúly egyik legjobb birkózóját, Cris Weidmannt leviszi, majd a hátára perdül:

hanem robbanékonyságára alapozva villámgyors kombinációkat és óriási repülő térdeseket tud eladni. Ráadásul Romero hiába 41 éves, bunyója meccsről-meccsre fejlődik.

Ezért is volt óriási tett, hogy Whittaker szoros, de egyértelmű meccsen meg tudta őt verni – méghozzá úgy, hogy Romero rögtön az első menetben egy taposással elrúgta a térdét. Ezen a meccsen azonban felszínre jött az, hogy a kubai nem bírja tüdővel a hosszabb meccseket, a következő meccsén – amikor is kiütötte Luke Rockholdot – pedig az, hogy nehezen, pontosabban nem tudja hozni a súlyát. Most pénteken is több mint két kilóval bukta a mérlegelést, amivel – a meccs kimenetelétől függetlenül – bukta a világbajnoki címet.

A meccs elején úgy tűnt, hogy amúgy is bukja. Romero ugyanis lényegében állva tűrte, hogy Whittaker megdolgozza egyenes ütéseivel és rúgásaival – köztük nemes bosszúként olyan taposásokkal, melyekkel a kubai amortizálta le a térdét az odavágón. Az ausztrál kemény első kezesei kezdték megtenni a hatásukat, Romero jobb szemét gyakorlatilag le is zárta egy óriási duzzanat. Az első két menetben a szerepek nem is változtak, Romero (még egyszer: olimpiai ezüstérmes birkózó) egyszer sem próbálta meg földre vinni Whittakert.

De a kubaitól nem véletlenül rettegnek: a harmadik menet elején ugyanis egy balhorog-jobbcsapott kombinációval a földre küldte ellenfelét (érdekes, Romero legutóbbi hat Ko-ja mind a harmadik menetben született).

Ugyanis Romero nem tudott olyan ütésekkel rámenni Whittakerre, melyekkel be lehetett volna fejezni a meccset, sőt, még olyan pozícióba sem tudott kerülni, ahonnan le tudta volna amortizálni a megsebzett ellenfelet. Az ausztrál fel bírt állni, fogást tudott találni a kubain, meg – tudom, hogy banálisan hangzik, mégis – nagy levegőt vett, és ezzel átvészelte a leütés utáni kritikus egy percet. Ráadásul a kubaiból nagyon sokat kivett az első két menet (meg a fogyasztás), ezért patthelyzet alakult ki. De ez a patthelyzet olyan volt, mint az I. világháború nyugati frontján: rengeteg pusztítással és vérrel járt. Romero rövid ütésekkel bombázta Whittakert, aki szép könyökösökkel válaszolt – és nem mellesleg túlélte a harmadik menetet.

A negyedik menetben azután megint az ausztrál irányított, de látszott rajta, hogy jobb keze megsérülhetett, mert egyáltalán nem használta, főleg fejrúgásokkal kísérletezett (a meccs után kiderült, hogy valószínűleg eltört). Ezt a menetet el is vitte volna, de Romero keze megint villant, Whittaker megint a földre került. Szerencséjére már csak fél perc volt a negyedik menetből.

Az utolsó menet is hasonlóképp zajlott: Whittaker emberes ütésekkel és rúgásokkal rombolta Romerót, de a kubai erejével nem mérkőzhetett. Mert amikor Romero talált, akkor Whittaker megint (harmadjára!) padlót fogott. De az ausztrál már-már emberfeletti akaraterőről tanúbizonyságot téve az ezt követő rohamot is állta, sőt, fel is tudott kapaszkodni, és a meccs végéig már nem kapott újabb büntető találatokat.

A huszonöt perc után – melyről azonnal az Év Meccseként kezdtek el beszélni – a bírók megosztott pontozással, de Whittakert látták jobbnak (kétszer 48-47 az egy 47-48-cal szemben). És bár a győzelem nem volt egyértelmű, én valószínűnek tartom, hogy a UFC Yoel Romerót egy súlycsoporttal feljebb kényszeríti, hogy többé ne vessen árnyékot teljesítményére a fogyasztás.