Két nappal a katari szezonzáró utolsó körében történt csalódás után ültünk le beszélgetni Michelisz Norberttel, aki tőle szokatlan módon még mindig nagyon feldúlt volt az elvesztett harmadik hely miatt. Ha nem látszott volna, mennyire zavarja az utolsó körös előzés, akkor is kézenfekvő lett volna, így viszont kötelező volt, hogy erről kérdezzem először.

Mit érzett, amikor kiszállt a versenyautóból az utolsó katari kör után?

Iszonyatosan mérges voltam, szerencse, hogy nem volt nagyon a közelemben senki, mert olyannak látott volna, amilyen nagyon ritkán vagyok. Még a verseny közben az is megfordult a fejemben, amikor láttam, hogy Muller elengedi Monteirót, hogy félreállok, és át sem megyek a célvonalon, hogy ezzel tiltakozzak a manőver igazságtalansága ellen. Aztán rájöttem persze, hogy ennek semmi értelme nem lenne. Nagyjából úgy éreztem magam, mint a Hungaroringen, amikor a felvezető körön a hazai közönség előtt elfüstölt a turbóm.

Még szombaton, tehát másnap is kitartott a csalódottság, ami nem szokott így lenni nálam. Talán azért, mert eddig minden hasonló negatív esemény után jött egy vagy több verseny, amiken még lehet javítani, most viszont vége a szezonnak, és nem tudok már mit tenni.

Ezek szerint nem is a rádióból tudta meg, hogy Monteiro megelőzte Mullert, és ezzel elvette a harmadik helyét az összetettben?

Nem, a tükörből láttam mindent, de az, hogy én elengedésnek ítéltem meg ezt az előzést, nem azt jelenti, hogy így is történt. Aztán a boxban beszéltem Monteiróval, aki azt mondta, hogy Muller hibázott, ő beszúrt mellé és megelőzte. Ez kicsit megnyugtatott akkor, de amikor videón, kívülről láttam az esetet, tudtam, hogy elsőre éreztem jól. Bizonyítani persze sosem fogom tudni, hogy mi történt.

Tudja ennek ellenére pozitívan nézni, hogy egyéni legjobbját megismételve ismét világbajnoki negyedik lett, vagy túl közel volt az a harmadik?

Egyelőre még nagyon közel volt. Ismerem magam, és tudom, hogy ez előbb-utóbb majd át fog váltani pozitív oldalra, de túl nagy volt a sokk. Már az első futamon meghibásodott a váltóm, ami a második végére csak tovább romlott, nem tudtam csak simán felfelé váltani, előbb a gázt kellett elvennem, utána pedig már rendesen kuplungolnom is kellett. Büszke voltam magamra, hogy ilyen technikai problémával is megvolt a pályán a harmadik hely, aztán jött ez a, mondjuk ki, igazságtalanság.

Azért már most is látom, hogy mik lesznek azok, amik segítenek túllendülni ezen. A szerintem igazságtalanul elvett marokkói versenyt is számolva meglett volna a harmadik hely, vagy ha Muller nem engedi el Monteirót, akkor is. Motorsportban nincs olyan, hogy ha, de a jövőre nézve ezek sokat segíthetnek majd. Ezeket a negatív impulzusokat pedig arra kell felhasználnom, hogy jövőre még erősebben térjek majd vissza. Kicsit furcsán hangozhat, de ilyen szempontból még jól is jöhet majd a 2017-es szezon elején, hogy most bennem van ez a tüske, mert még jobban motivál majd, hogy világbajnok legyek. Ha most meglett volna a harmadik hely, talán kicsit hátradőlnék és elkényelmesednék.

Csapattársával, Monteiróval ezek szerint beszélt a futam után. Mullert megkereste?

Nem. Szándékosan nem is akartam vele beszélni, nem is lett volna miről. Nem érzem, hogy már azon a szinten lennék, hogy egy négyszeres világbajnokot kérdőre vonjak. Ez az ő döntése, nem tehetek mást, el kell fogadnom, de neki is el kell fogadnia, hogy én viszont nem tartom a legsportszerűbb lépésnek.

Még úgy sem, hogy régóta barátok Monteiróval, három évig csapattársak is voltak a WTCC-ben még a SEAT-nál. De mindig is azért tiszteltem, mert óriási harcos volt a pályán, akin látszik, hogy minden pozícióvesztés borzasztóan zavarja. A búcsúfutamán egy ilyen lépés nem illett bele a pályafutásába. Sajnálom azért, hogy visszavonul, jó lett volna még egyszer a pályán visszaadni neki ezt valahogy.

Említette a szabálytalan alkatrész miatt törölt marokkói hétvégét, ahol a Honda végig kimagasló volt, de öntől is 34 pontot vettek el. Az mennyire volt mélyütés a csapatnak?

Az volt nekem és a csapattársaimnak is, de messze nem volt olyan rossz, mint ez a mostani eset. Akkor még volt hátra hét versenyhétvége, amin pótolhattam az elveszített pontokat, most nem áll fenn ez a helyzet. Sőt, inkább csak a harmadik legrosszabb pillanata volt a szezonnak az idényzáró és a hungaroringi felvezető kör mögött.

Mi volt a legjobb pillanat az idényben?

A futamgyőzelem Japánban. Érzelmileg is, helyileg is nagyon jókor jött az. Egyrészt kezdtem a futamgyőzelem hiánya miatt túl görcsös lenni és túl nagy nyomást helyezni magamra, hiszen Rob Huffnak és Monteirónak is volt addigra már első helye. Hiába álltunk közel egymáshoz a pontokat nézve az összetettben, egy futamgyőzelem azért mégis más. Másrészt Japánban, a Honda vezetői előtt nyertem újra, ez pedig mindig kiemelten fontos futam.

A csapat felől is volt nyomás, amiért későn szerezte meg az első győzelmét, vagy ez csak belülről jött?

Még viccelődés szintjén sem került szóba a csapatnál, hogy ki hány futamot nyert. Nem is erre koncentrálnak, az a legfontosabb, hogy a lehetőségeinkhez képest a lehető legtöbbet hozzuk ki magunkból. Azt hiszem, hogy látták rajtam, mennyire igyekszem a maximumot nyújtani, és nem is stresszeltek külön szerencsére.

Ez volt az első gyári szezonja túraautósként. Olyanra sikerült, mint ahogy az idény előtt képzelte?

Az eddigi legjobb szezonomat szerettem volna elérni, ez sikerült, ha a legtöbb, nyolc (a marokkói hétvégével együtt kilenc) dobogós helyezésemet vagy a 213 pontomat nézzük, amiknek köszönhetően az összetettbeli negyedik helyem erősebb is a 2014-esnél. Viszont nem én lettem a legjobb hondás, amit sajnálok, még úgy is, hogy a már említett módon úszott el. Két-három év múlva ugyanis a körülményekre már senki nem fog emlékezni, csak arra, hogy Monteiro a harmadik, Michelisz a negyedik. Persze beszélhetünk arról, hogy jövőre milyen esélyekkel szállok harcba a vb-címért, de annyi minden történhet addig. Mi lesz, ha a Volvo akkorát ugrik, hogy a közelébe sem érünk majd? Akkor csak ez az elúszott harmadik hely marad. Drágán, de megtanultam, hogy ha adódik egy lehetőség, kőkeményen le kell csapni, és nem utólag keseregni rajta. Ilyen szempontból sokáig fog fájni ez a szezon.

Az lenne inkább a furcsa, ha egy legyintéssel túl is tenné magát rajta.

Igen. A világbajnoki cím kivételével az összes célomat elértem már. Itt már muszáj elszántnak lenni, nem lehet egy-két pontot sem otthagyni, mert ezeken akár egy vb-arany is múlhat. Vagy épp egy ilyen manőveren. Több évtizedes baráti kapcsolat van Muller és Monteiro között, meg is lett az eredménye, és biztos vagyok benne, hogy világbajnoki címekről is döntött hasonló viszony. Most ismerem csak fel igazán, hogy milyen fontos ezekkel a dolgokkal is foglalkozni. Muszáj a lehető legtöbb versenytárssal jóban lennem, mert kerülhetek én is hasonló helyzetbe, hogy egy elengedésen múlik mondjuk a vb-cím.

Márciusban még úgy gondolta, hogy a korábbi világbajnok Rob Huff lesz az etalon csapattársként, erre hármuk közül ő végzett a leghátrébb. Meglepte?

Meg, leginkább azért, mert furcsa volt látni, ahogy a szezon végére visszaesett Huff. Az idény előtt még azt hittem, hogy hozzá fogom mérni magam én is és Monteiro is, erre november végére egy privát pilóta, Mehdi Bennani is megelőzte az összetettben, és csak hatodik lett. A csapaton belüli sorrend pedig mindig nagyon fontos, szóval lehet, hogy ez nem jött jól Huffnak.

Miben jelentette a legtöbb pluszt az, hogy privát pilótából gyári versenyző lett?

A szakmai fejlődés. Hatalmas távlatokat nyitott meg az, hogy felszabadultan vezethetek, hogy nem kell arra figyelnem, hogy törik az autó. Nem a semmiből jött elő ez a jellemzőm, már régóta szabadulni akart, csak nem volt erre ésszerű lehetőség. Annak különösen örülök, hogy a pályára is jól tudtam átültetni az agresszívabb énemet, és nem törés-zúzás, vagy minden második futamon kiesés lett a vége. Rengeteg új embert is megismertem, már csak azzal is, hogy új versenymérnököt kaptam Bári Gergő helyett. Andrea Cisottitól sok új impulzust kaptam, és rá kellett döbbenjek, hogy ahogy a Mercedesnél Nico Rosberg és Lewis Hamilton szerelőinek a megcserélése, úgy az én mérnököm kinevezése is a fejlődést szolgálta.

Akkor ha önön múlik, jövőre is maradna Andrea Cisotti mellett?

Próbálok úgy helyezkedni, hogy Bári Gergővel folytathassam, ez az egyik célkitűzés a szezon kezdetéig. Fontos, hogy megismertem egy új szemléletmódot, de Gergővel sokkal könnyeben dolgozom együtt, jobban megértjük egymást. És ha a 2017-es esélyeket nézem, akkor vele van a legnagyobb esélyem a vb-címre. De ha Andrea marad a versenymérnököm, akkor sem lesz probléma, ahogy az idei közös munkánk is mutatja.

2016-ban háromszor is beugróként vezetett a TCR Benelux-sorozatban, hat futamból ötöt meg is nyert, amivel bajnoki címhez segítette Stéphane Lémeret-t. A Honda kérte fel a plusz vezetésre, vagy ön kereste külön a lehetőséget?

Egy felkéréssel indult az egész, a zandvoorti hétvégére, de közben a WTCC jövője körüli bizonytalanság miatt felismertem, hogy nyitnom kell más sorozatok felé, hogy kapcsolatokat építsek. A 2017-es szezon biztos ilyen szempontból, de nem tudom, hogy mit hoz 2018, úgyhogy elkezdtem bővíteni a portfóliómat. Sikerült ilyen szempontból összekötni a kellemeset a hasznossal úgy, hogy háromszor is vezethettem a sorozatban. Jövőre szeretnék még több TCR-versenyen indulni, de a fő profil mindenképp a WTCC. Túl régóta, túl sokat dolgoztam azért, hogy ilyen lehetőségem legyen a túraautó-világbajnokságban, nem szeretném mással kockáztatni.