László Attila gyerekként kezdett el az autósport iránt rajongani, a versenyzéssel is próbálkozott, de végül a pálya mellett találta meg a helyét. „Édesapám szerette a Forma-1-et, én is vele néztem a futamokat, ha nem volt tévé közelében, mindig tőlem kérdezte: Hányadik Schumacher? Kézdivásárhelyen, ahol születtem, nem nagyon lehetett autósport közelébe kerülni. A város szélén volt egy gokartpálya, oda párszor kimentem, de akkor még nem volt lehetőség a gokartozásra.”

Később Budapestre került, és elkezdett kijárni a Hungaroringen tartott versenyekre. Először a World Series by Renault-t látta, majd jöttek az F1-futamok. Kezdetben még csak kerítésen kívülről, hobbiból fotózgatott is. Később ezt hivatalosan is űzte, ifj. Ficza Ferenc csapatának tagjaként bejárta a környező pályákat, fotózott Brnóban, Salzburgban, a Szlovákia Ringen, Monzában és Szicíliában is.

A 2009-es budapesti World Series by Renault-futamon még közelebb akart kerülni az eseményekhez – még nézőként. Talált is egy rést a pajzson, amit először nem használt ki, de egy Google Maps-ellenőrzés után másnap már belógott a szervizútra.

Ekkor fogott meg a sportbíráskodás is. Annak ellenére, hogy hangosak voltak az autók, lehetett hallani, hogyan ropog a zászló. Megmaradt bennem ez a hangulat. Utánaolvastam, hogy lehet sportbíróvá válni.

2011-ben jelentkezett egy tanfolyamra, amit el is végzett. Az engedélye minden szakágra érvényes volt, de később csak a gyorsaságira tett le évente megújítandó vizsgákat.

A hazai versenyekre egy online felületen jelentkezhetnek a sportbírók, megjelölhetik, hogy bokszbíróként, beavatkozóként vagy poszton dolgozó bíróként akarnak-e kikerülni a versenyre. A beosztási metódus nem ismert, esetleges a meghívás.

Fotósként már sok időt eltöltöttem bokszutcákban, nem volt nekem új a terep, csak bíróként más lett a szemszög. Mivel először voltam itt, egy gyakorlott bíró mellé osztottak, hogy elmondja a bokszutca sajátosságait, itt más vétségek a gyakoriak. A rajtnál figyelnünk kellett, hogy túl hamar indul-e egy adott pilóta, vagy sárga zászlóval jelezni, ha valaki ott maradt a startnál. Számomra minden zászlójelzés egy élmény. A baleset napján a Mercedes csapatát kellett figyelnünk, hogy hány szerelő dolgozik, megfelelő-e a felszerelésük, szabályosan végzik-e a kerékcserét.”

A június 3-ai DTM-futamon történt baleset körülményeire jól emlékszik. „Elindult a verseny, a második körben kezdett szemerkélni az eső, ami aztán erőteljesebbé vált. Jöttek ki a pilóták kereket cserélni. Lucas Auer autója érkezésekor, amikor az aszfaltról a betonra hajtott, megcsúszott, és nem kanyarodott be a szerelőihez, ahogyan azt előzőleg már sokszor megtette, hanem egyenesen továbbcsúszott. Nem volt időnk reagálni, nagyjából öt méterről beszélünk, 50-55 kilométer per óránál is nagyon rövid idő alatt megtesz ennyit egy autó.”

Auer jobbra, a bokszok felé csúszott ki, így nyomta a falhoz a három ott álló versenybíró közül Lászlót. „Amikor visszatolták rólam az autót, láttam elrepülni a cipőmet, aztán a zokniban fityegni a lábfejemet. Ezután odébbugráltam. Mikor lefeküdtem a földre, a sisakomat, a szemüvegemet szépen leraktam. Teljesen nyugodtan kezeltem a dolgot. Nem jajveszékeltem. Attól meggyógyulni nem fogok. A körülöttem lévő emberek nyugtatni próbáltak, de közben ők sokkal idegesebbek voltak, mint én. Utólag mások is azt mondták, hogy később is meglepően nyugodt voltam, de azt nem tudták, hogy ez a gyógyszerek hatása miatt van, vagy valami más okból.”

A kocsi becsapódása után nem sokkal egy másik autó is ugyanott csúszott ki. Ha László nem ugrál el onnan, az a kocsi is telibe kapja, és még súlyosabb következményei lehettek volna a balesetnek. Egy leütközött kerék még így is veszélyesen pattogott. „Felemeltem a fejem, és néztem. Azt már nem tudom, hogy hangosan vagy magamban mondtam ezt: nem hiszem el, hogy még egy kocsi ugyanoda érkezzen.”

László mellett húsz másodperccel később már ott volt egy orvos, majd helikopterrel beszállították a Honvédkórházba. A sportbíró szerint az ott lévő orvosi csapat mindent megtett a lába megmentéséét. „Emlékszem, hogy műtét közben kicsit magamhoz tértem, és hallottam, ahogy mondja az orvos, hogy: »Tartsuk magunkat az A tervhez.« Másnap a lábamat műtő orvos azt mondta, hogy a múltban háborús körülmények között találkozott hasonló sérüléssel, csak annyi a különbség, hogy az én lábam tiszta volt."

A baleset után egy héttel kezdett elsötétedni a lábfeje, és az orvosok az amputáció mellett döntöttek. „Aznap érkezett haza a Brazíliából származó feleségem, amikor ezt közölték velem. Délután jött be a kórházba. Megkérdezte, mi van a lábammal. Nem tudtam, hogy mit mondjak. Először csak annyit válaszoltam, hogy megműtenek, de ő visszakérdezett, hogy miért, így azt is elmondtam, hogy amputálni fogják a lábamat. Aznap este, mikor egyedül maradtam, döbbentem rá, hogy a műtétre kijelölt napon van a házassági évfordulónk. Sajnos ezzel együtt kell élnem életem végéig, minden évfordulómon erre is kell emlékeznem.”

A baleset László egész életére hatással van, elég sok költséget is ró rá az amputáció. „A mostani protézisem fájdalmat okoz, ha az utcán kisebb egyenetlenségekre, kavicsokra lépek. Egy jó protézis ára, ami szabadabb mozgást és korábban megszokott életvitelt enged, 4,5-5 millió forintba kerül háromévente. És még nem beszéltünk a biomechanikus vezérlésű protézisekről, amelyek jelen pillanatban még nehezek és lassúak, de nem tudjuk, mit hoz a jövő.”

Az autós társadalomból már többen megmozdultak érte, sportbíró társai közül sokan egy alapítvány alszámlájára utalták a Forma-1 Magyar Nagydíjon kapott költségtérítésüket, és az egyik ismert autókölcsönző cég, a Sixt is a segítségére sietett: használatra kapott tőlük ingyen egy automata váltós autót. Az egyik autósporttal foglalkozó magazin által szervezett gálaesten Lászlónak „Az Autósportért”-díjat adták át, és felkérték Magyarország top autóversenyzőit, hogy ajánljanak fel relikviákat árverésre. Az abból befolyt összeget is az ő megsegítésére fordítják majd. László hálás is ezekért a segítségekért.

László a most véglegesnek tekinthető protézisével a munkájához már visszatért, de szeretne a versenypálya mellé is. „Október elején kimentem a Hungaroringre, hogy megnézzem a helyszínt. Előtte ha rágondoltam, mindig összeszorult a gyomrom, sőt olyan is volt, hogy a könny összegyűlt a szememben, amikor elképzeltem azt, hogy milyen lesz újra ott állni. Ehhez képest sokkal könnyebb volt, első pillanatban a bokszutcába lépve még összeszorult a gyomrom, de beszéltem pár percet a kint lévő kollégákkal, és utána elsétáltam a helyszínre, a 21-es bokszhoz.”

László a bíráskodásról sem tesz le, a szabályok nem is tiltják, hogy mozgássérült részt vegyen bíróként egy versenyen, de hogy újra odakerülhet-e a pályára, majd a gyakorlatban dől el. „Csak úgy megyek vissza, ha a feladatokat a saját elvárásaim alapján tudom teljesíteni. Egyik ilyen példa, hogy át tudjam ugrani a szalagkorlátot, tudjak szaladni kezemben tűzoltókészülékkel. A lelkiismeretem nem engedné meg, hogy tegyük fel, látom, hogy egy baleset miatt ég mellettem egy autó, és ne tudjak odamenni, mint legközelebbi ember.”

László Attila borzalmas balesetet szenvedett, de nem roskadt össze miatta, pozitív életszemléletének köszönhetően gyorsan talpra állt, például már újra kipróbálhatta magát gokartban is. Az elmúlt hónapok azért lelkileg is nagy terhet róttak rá és családjára.

Voltak gyenge pillanataim. Sétáltam két mankóval, lábam még nem volt, és a kislányom szembe fordult velem, hogy vegyem fel. Azzal a helyzettel nem tudsz mit csinálni. Vagy a mankót, vagy őt fogod. Ott helyben megkönnyeztem a szituációt, mert tehetetlen voltam.

A baleset miatt három hónapig távol kellett lennem a családomtól. Ez idő alatt tanult meg az akkor még két és fél éves kislányom apró mondatokban beszélni. Minden alkalommal, amikor a kórházban meglátogatott, láttam rajta a fejlődést, aminek nagyon örültem, de szomorúan is érintett, mert nem lehettem a részese. Szerencsére a szüleim és az öcsém tudtak segíteni, és mielőtt a feleségem hazatért volna Brazíliából, addig ők gondoskodtak a kislányunkról. Október elején volt először bátorságom ahhoz, hogy a lányommal kettesben kimenjek az utcára. Ha nem fogja a kezemet, bárhová elszaladhat, én meg nem tudok utánafutni. De fontos lépés volt ezt megtenni, hogy visszatérjek az alap életemhez. A rehabilitáció közben minden héten pszichológussal beszéltem, ő volt az, aki próbálta terelni a témát az érzékeny területek felé. Én mondtam neki, ne haragudjon, de nem. Ezeken a dolgokon egyszerűen nem akarok gondolkodni, hogy milyen következményekkel jár a baleset, milyen kihatással van az életemre, úgyis mindennel találkozom majd, és apránként, a lehetőségeimhez képest a legjobban igyekszem majd megoldani a problémákat.

Nem arra fektetem a hangsúlyt, hogy elvesztettem a lábamat, és sajnálkozzak, mi az, amit nem tudok megcsinálni, hanem arra koncentrálok, hogy visszatérjek, amennyire lehetséges, a régi életemhez és minél hamarabb újra élni tudjak.

A mindennapi dolgokra igyekszem fókuszálni, hogy tudjak újra normálisan játszani a kislányommal, eljárni fotózni, erdőben túrázni, biciklizni, úszni és egyéb téli-nyári sportokat űzni.”