A Malajziából hazaút előtt röviddel beszélgettünk a magyar autósport eddigi legnagyobb sikerét elérő Michelisz Norberttel, aki vasárnap drámai futamok után nyerte meg a WTCR-t.

Láthatóan rengeteg energia szabadult fel belőled a vasárnapi győzelem után, úgy lengetted azt a 30 kilós trófeát, mintha csak papírból lett volna. Vagy nem tűnt harminc kilónak?

Szerintem megvan annyi, 25-35 kiló között lehet, de ilyenkor az ember hirtelen erős lesz. Persze azért két perc lengetés után már jobban éreztem a súlyát, egy idő után inkább csak úgy tudtam vinni, hogy a vállamra tettem, úgy azért nem volt vele gond.

Egészen önfeledt ünneplésbe kezdtél ott, ahogy kiszálltál az autóból. Emlékszel mindenre, vagy volt azért pár perc, ami kiesett az extázisban?

Nem, nagyjából mindenre emlékszem. Inkább az tűnt fel, hogy nagyon gyorsan telt közben az idő. Egyrészt volt ugye a kocsi mellett az ünneplés, aztán felvittek a trónra, aztán a dobogó, majd a sajtótájékoztató. Utána még elég sok interjút adtam, az egész procedúra végén pedig a bajnokság első három helyezettjét kivitték a rajtrácsra pár fotót csinálni. Amikor nagyjából végeztem a dolgaimmal, és már csak ez volt hátra, akkor kérdezte valaki, hogy ugye megyek az esti gálára, amire mondtam, hogy persze, de úgyis van még idő. Aztán mondta, hogy olyan sok azért már nincs. Azt hittem, hogy olyan 10-11 körül járhat az óra, erre kiderült, hogy már vagy negyed egy volt. Ott azért felpörögtek az események, de ez a kellemesebb dolgok egyike.

Hány év feszültsége, stressze jött ki rajtad ott?

Közhelyesnek tűnhet, de tényleg nagyon szerettem volna ezt a bajnoki címet, és nem azért, hogy bármit a külvilág felé bizonyítsak. Hanem azért, mert tudtam, hogy ha megcsinálom, akkor én is végérvényesen elhiszem, hogy meg tudom csinálni, és onnantól kezdve akkor még tudok egy szintet lépni versenyzőként.

Sokszor azt érzem, hogy túl komolyan veszek bizonyos dolgokat versenyzőként, és a csalódásokat túl mélyen élem meg, túl érzékenyen érintenek. Azt láttam magamon, hogy ezek jobban megviselnek, mint a versenytársaimat, bár nyilván nem vagyok velük otthon, nem tudom, hogy ők akkor mit mutatnak magukból.

Biztos vagyok benne, hogy az, hogy eljutottam erre a szintre, segít majd abban, hogy még egy lépéssel hátrébbról tudjak majd nekilendülni a következő éveknek. Ami miatt például idén előre tudtam lépni a korábbi évekhez képest versenyzés terén, az volt, hogy máshová kerültek a prioritások az életemben. Most, hogy már van két kislányom, nem ugyanabban a mentális állapotban vártam a szezon hajráját, mint máskor. Kicsit nyugodtabb, kontrolláltabb voltam. Hogy ez tényleg innen jön-e, azt nem tudom, de ami nagyon furcsa, hogy a nyári szünet előtt már elkezdtem érezni, hogy ezt össze lehet rakni.

Az ember nyilván sokszor érzi ezt, akkor is, amikor utána másképp alakul minden, mint ahogy eltervezi, de idén mindig egy kicsit közelebb kerültem a célhoz, és felismertem, hogy nem bonyolult a helyzet, csak ugyanúgy kell csináljak mindent, ahogy addig. Természetesen a szezonzáró előtt nem volt egyszerű elvonatkoztatni attól, hogy voltam már hasonló helyzetben 2017-ben. Az idei nehézséget pont az is jelentette, hogy 2017 végén a Katarban elbukott vb-cím kudarca mély sebet hagyott, és szerettem volna elkerülni, hogy még egyszer az utolsó pillanatban maradjak le a győzelemről.

Az is nehézség volt, hogy ez a bajnokság pusztán a presztízs és tét részét nézve sokkal nagyobb volt, mint a korábbiak, amikben versenyeztem. Minden versenyzőn látszott, hogy ezt mindenki nagyon akarja.

Ez a 2017-es seb begyógyult vasárnap, ott a kocsi tetején ünnepelve?

Azt hiszem, igen. Ahogy közeledtünk az év végéhez, annál többször jutott eszembe az a katari hétvége, és érdekes, mert visszagondolva csalódás volt. Utólag most már úgy látom, hogy minden a helyére került, és az ott szerzett tapasztalatok is nagyon kellettek ahhoz, hogy úgy kezeljem a hajrát, ahogy sikerült. A gyerekek mellett talán a 2017 év vége és az akkori mélypont volt az, ami átértékelte a dolgokat az életemben, és ezeknek köszönhetően merőben másképp tudtam hozzáállni a pályán és azon kívül zajló csatákhoz.

A harmadik futam előtt, amikor beütött a bajnoki címedet fenyegető technikai hiba, mennyire rémlett fel a szemeid előtt 2017, amikor ugye egy fékhiba miatt ment el a világbajnoki cím esélye?

Nagyon durva volt. Az történt, hogy kimentem a boxból a rajtrácsra, de ahogy eljutottam a kilences kanyarig, ami a pálya legmélyebben levő pontjáról visz fel a legmagasabbra,

elkezdett fura hangot adni az autó. Ez egyre hangosabb is lett, pár másodpercre el is ment belőle minden erő, sőt, aztán még le is fulladtam.

Az volt a nagy szerencsém, hogy a lejtőn lefelé még tudtam gurulni, akkor valahogy még be tudtam döccenteni egy kicsit, és elgurultam majdnem a rajtrács elejéig. Ott viszont már nem tudtam újra beindítani a motort egy újabb lefulladás után.

Ekkor szóltam a rádión a szerelőknek, hogy legyenek szívesek elkezdeni futni felém, mert azt szeretném, ha ők tolnának a helyemre. Legalábbis a rádióban ezt mondtam, mert nem tudtam, hogy adják-e élőben vagy sem, és nem akartam a vetélytársaknak olyan információt adni, amiből előnyük származhatott volna. A versenymérnökömnek, Andrea Cisottinak is csak azt mondtam, siessen ki a rajtrácsra beszélni, mert vannak ötleteim, de neki is csak a kocsiból kiszállva mondtam el, hogy nagy a baj.

Szerencsére a csapattagok is úgy kezelték a helyzetet, mint én. Amikor valaki külsős járt arra, úgy csináltak, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de persze nehéz leplezni, amikor a rajtrácson nyitva a kocsi motorházteteje, ketten meg az autó alatt fekszenek szerelve, ketten pedig a motortérbe hajolnak.

De itt még nem volt minden megoldva. Három perccel az indulás előtt mindenkinek el kell hagynia az autót, úgy hagytak ott, hogy kipróbáltak valamit, remélik, hogy működik, de a motor valószínűleg nem bírja végig teljesen jól a futamot, de azért bizakodnak. Aztán amikor az egyperces táblánál be kellett indítani a motort, ugyanazt a háromhengerezős hangot hallottam, amit a rajtrácsra tartva.

Akkor tényleg azt gondoltam, hogy ennek vége.

Szóltam a rádión, hogy az autónak hasonló hangja van, mint a rajtrácsra tartva, de még mindig nem akartam mondani, hogy mi a gond, nehogy kiderüljön. A mérnököm utolsó lehetőségként azt tanácsolta, hogy áramtalanítsam az autót, és indítsak mindent újra, hátha az megoldja a gondot. Azt lehetett is látni, hogy nem tudtam jól elindulni a zöld zászlónál a felvezető körre. Azon viszont jó volt a motor, úgyhogy kezdtem bizakodni, főleg, hogy a rajtra sem volt hatással a probléma. Az első körben viszont ugyanúgy a kilences kanyarban megint elkezdett megtorpanni az autó, és volt egy fura fémes vibráció és tompa csörömpölés. Ezeket a motor szétrobbanását előrevetítő jeleknek vettem, onnantól rendesen küszködtem is. Itt gondoltam megint azt, hogy nagyon nehéz lesz.

Utána pedig csak még rosszabb lett, ahogy visszaestél a negyedik helyig, Esteban Guerrieri pedig átvette a vezetést, elúszni látszott a bajnoki cím.

Nem volt egyszerű helyzet, ahogy ráeszméltem, hogy kezdek leszakadni, és abban sem lehetek biztos, hogy az autó végigbírja-e a futamot. Szerencsére a biztonsági autó megmentett, és minden a helyére került, onnantól pedig egy életem, egy halálom módra kezdtem menni. Volt is olyan, hogy hárman csatáztunk egymás mellett, és Guerrierit is egyre jobban támadta a mögötte haladó Mikel Azcona és Johan Kristoffersson.

Utóbbi tempóját látva biztos voltam benne, hogy meg fogja nyerni a futamot, és ez egy halvány reménysugárt jelentett számomra, hogy talán a negyedik hely is elég lehet a bajnoki címhez, ez hozott vissza.

Akkor Kristoffersson és Azcona készülhet, hogy MN monogrammal valami meglepetés várja őket a karácsonyfa alatt?

Dehogy, épp arra gondoltam a futam közben, hogy majd a krampusszal küldök nekik virgácsot, amiért megelőztek. Mindketten olyan kockázatot vállalva mentek, hogy látszott rajtuk, egyáltalán nem érdekli őket, ki harcol a bajnoki címért, és ki nem, de Guerrireinek is ez volt a veszte. Persze ez érthető, ők ketten szerződésért mentek, bizonyítaniuk kellett. De volt már hasonló a Forma–1-ben is, amikor 2010-ben Vitalij Petrov szólt bele a vb-címért zajló harcba Fernando Alonso feltartásával.

Akkor belülről sem jól, sem rosszul nem élted meg, hogy elment melletted a két pilóta?

Utólag persze könnyű már ezt mondani, de ekkor éreztem, hogy meglehet. Sokat beszélgettem a futam előtt a csapattársammal, a tavalyi bajnok Gabriele Tarquinivel, aki tanácsolta, hogy csináljam a saját futamomat, ne foglalkozzak mással. Ezért sem merült fel bennem, hogy a rajtnál vagy máshol balesetet okozzak, amivel bebiztosítom a bajnoki címet, mert sokkal nagyobb kockázatot hordozna nekem egy ilyen akció, főleg esőben. Úgyhogy gyorsan abban maradtam, hogy igyekszem nem hülyeséget csinálni. Próbáltam azért minden forgatókönyvre felkészülni.

Ahogy a vasárnapi futamok zajlottak, arra a forgatókönyvre azért nehéz lett volna előre készülni.

Erre nehezen, igen, de pont ettől volt jó a tanács, hogy csak magamra figyeljek, és a saját futamomat csináljam. Amikor ennyire leegyszerűsödik a taktika, akkor nem zavarodik meg az ember, és nehezen kerül ki a komfortzónájából is. Nem érzem stílusomnak, hogy másokat kilökdössek a pályáról, néha persze ez elkerülhetetlen, de jó látni, hogy ezzel a viszonylag tisztább stílussal is sikeres lehet az ember. Örülök, hogy végül minden jól alakult, és hallgattam az ösztöneimre.

Az előbb említetted, hogy a szezon közben egyre jobban elhitted, hogy meglehet a bajnoki cím. De mikor volt pályafutásodban az első pillanat, amikor úgy érezted, valóban meg lehet csinálni?

2017-ben, de a cél, hogy világbajnok legyek, az a 2010-es első, makaói futamgyőzelmem után fogalmazódott meg. Akkor persze még más szinten jártam, de szép lassan érett bennem a dolog, ahogy jöttek a futamgyőzelmek, és ahogy egyre sikeresebben küzdöttem le az akadályokat.

Aki követi az autó-motor bajnokságokat, az tudja, hogy nyerni csak úgy lehet, ha minden a helyén van. Nem elég, ha valaki nagyon tehetséges versenyző, de kell egy kis szerencse is, és hogy minden tökéletes legyen. 2017-ben bármennyire éreztem augusztus-szeptember környékén, hogy esélyem lehet a bajnoki címre, valahogy nem volt minden úgy a helyén, mint most.

Miben más pilóta a mostani Michelisz Norbert, mint a 2010-es vagy akár a 2017-es éned?

Leginkább az azóta megszerzett tapasztalattal vagyok több, ez számít rengeteget. Vezetéstechnikai szempontból az első nagy ugrást a 2017-es szezon jelentette, amikor Rob Huff és Tiago Monteiro lettek a csapattársaim a gyári Hondánál, és beleláttunk egymás telemetria-adataiba, és közelről tudtam elemezni, hogy kinek milyen a vezetési stílusa.

A következő ugrás idén jött Nicky Catsburg és Augusto Farfus érkezésével. Sokat segített abban, hogy ráláttam az adataikra, hogy sikerült megszelídítenem az idei évre fejlesztett gumikeveréket. Marokkó sosem tartozott a legerősebb pályáim közé, de az ottani szezonnyitó hétvége után nagyon el voltam szontyolodva, mert éreztem, hogy egy körön sem vagyok a szintjükön a gumik miatt. Nem éreztem, meddig kell tekerni a kormányt, mikor kell rálépni a gázra, és egy olyan bajnokságban, ahol századmásodpercek döntenek, ez nem fér bele. Az ő adataikat nézve, kemény munkával azért szintre jöttem, de ez három hónapomba került, ez egyfajta szakmai továbbképzés volt.

De emberi oldalon is segítettek, főleg Farfus, aki a borzasztóan szereti az életet, és neki köszönhetően felismertem, hogy néha igen is kell a lazaság. Első hallásra furának tűnhet, de Farfus nem mindig azon görcsöl, hogyan hozzon ki még egy-két tizedet az autóból, van, hogy ezt azzal ellensúlyozza, hogy magából hoz ki többet, mert tudja, hogy mi neki a jó.

A WTCR esti műsorában említetted, hogy a lányaid születésekor volt hasonló pulzusod, mint vasárnap.

Ez a vasárnap még intenzívebb volt. A lányoknál úgy volt, hogy feleségem, Johanna bement a kórházba, és viszonylag gyorsan meg is voltak a picik. Most viszont részben alváshiány miatt a szombat és vasárnap egy folyamatos napnak tűnt. Ahogy elindultunk a taxival a pályára vasárnap, onnantól folyamatosan görcsben volt a gyomrom, mert csak a bajnoki cím járt a fejemben.

Ráadásul az időjárás miatt is fájhatott a fejem. Csak azt szerettem volna, hogy vagy száraz, vagy esős legyen a pálya, de ne átmeneti, amikor egy kockázatosan bevállalt, akár véletlen gumidöntés hozhat győzelmet valakinek. Végül pont mind a három futam köztes állapotú volt, a másodiknál nem is sikerült jó döntést hozni, amin akár a teljes hétvége és a WTCR-cím is elmehetett volna.

Ugyan nem egy rossz döntés miatt, de 2017-ben elment a bajnoki esély. Akkor azt mondtad, hogy az is megfordult a fejedben, hogy végleg kiszállsz a versenyzésből. Mi bírt rá a maradásra?

Január 1-jén úgy ébredtem fel, hogy folytatni akarom. Előtte sokat beszélgettünk otthon, hogy érdemes-e ezt csinálni. 2017-ben jött létre a a versenycsapatom, akkor született az első lányom, Mira. Harcoltam a vb-címért, és mindezek után a vb-cím elbukása utáni hétvégén azt éreztem, hogy nulla energiám van. Nem is tudok többet beletenni, és ha így sem sikerült, akkor talán más kihívást kell keresnem az életben, mert túlságosan rátelepedett az otthoni dolgokra, hiszen miattam kell sok áldozatot hozni.

A végső elhatározás egyébként a feleségem, Johanna hatása volt. Ő mondta, hogy igazából hülyeség, amin gondolkodom, és emlékeztetett, hogy hányszor mondtam, mennyire szeretem ezt csinálni, és csináljam is, amíg van rá lehetőségem. Úgyhogy 2018. január 1-jén úgy keltem, hogy csináljuk, mert még van egy feladat.

Ezt  a feladatot oldottad meg vasárnap. Gondolom, megvan már a fejedben a következő.

Most azt akarom megnézni, hogy meddig tudok fejlődni még. Azt érzem, hogy a tudat, hogy meg tudtam csinálni, az utolsó feltérképezetlen területre is odaenged. Megvan az a plusz önbizalom, hogy képes vagyok rá, bizonyíték is van rá, és ez plusz tartalékokat szabadíthat fel bennem.

Persze más a motiváció. Amikor az ember az első bajnoki címéért küzd, az is felszabadít plusz energiákat, a siker pedig képes kicsit elkényelmesíteni, de ezt most nem érzem magamon. A következő cél az, hogy meg tudom-e azt csinálni, hogy ugyanilyen éhesen vágok neki 2020-nak, és meg tudom-e tartani ezt a hozzáállást, hogy kevésbé ráfeszülve állok a dolgokhoz, és ez tényleg jobb versenyzővé tesz-e.

Az lebeg a szemem előtt, hogy ezt meg kellene csinálni még háromszor-négyszer. Több futam, több stressz volt idén, mint 2017-ben, de ha azt mondanák, hogy jövő héten megint verseny, akkor örömmel autóba ülnék megint karácsony előtt pár nappal. Nem sokat aludtam az elmúlt napokban, de annyi energiám van, hogy hegyeket tudnék megmozgatni, és ez nagyon jó érzés.

Beszéljünk a folytatásról. Itt ülsz, WTCR-bajnok vagy, de még nincs aláírt szerződésed 2020-ra.

Nincs aláírva, de nem kell emiatt aggódni, előrehaladott tárgyalásokat folytatunk, úgyhogy szerintem nem lesz gond. Erősnek éreztem magam a szezonban, kicsit ezt is ki akartam használni az egyezkedéseknél, bár sosem kényelmes, ha nincs rendezve az ember helyzete. De én végig hittem magamban, ezért sem siettem, hogy én nyomjam a csengőt bárkinél, mert számítottam arra, hogy erős helyzetben lehetek év végén, és ez bejött. Jól érzem magam a Hyundainál, mintha otthon lennék, szóval ha rajtam múlik, egyértelmű a folytatás.

(Borítókép: Florent Gooden / FIA WTCR / DPPI Media)