Paolo Maldini, Roberto Carlos, Allen Iverson, Dwyane Wade, Chris Paul, Russell Wilson, Babe Ruth, Dale Earnhardt. Mi a közös bennük? Egy szám, amivel mindannyian összeforrtak, eggyé vált vele a nevük és a megjelenésük, az örökségük szerves része marad. A 3-as, ami nélkül lehetetlen őket elképzelni vagy az emléküket felidézni.

Dale Earnhardt hármasa az autó- és motorsportok történetének egyik legfontosabb szimbóluma. Egyrészt roppant sikeres volt (hét bajnoki címéből hatot, 76 győzelméből 67-et ezzel szerzett), másrészt az 1988-tól feketére festett kocsi tökéletesen szimbolizálta Earnhardt stílusát. Az „Intimidator”, azaz Megfélemlítő becenévvel illetett GM Goodwrench Chevrolet tényleg rettegést váltott ki a riválisokból.

Olyan emblematikus figurája a NASCAR-nak, méghozzá annak a legszebb időszakának, az elejének és derekának, ami megkerülhetetlen teszi az ő személyét. Egy fickó, akit nagyon könnyen elfogadott a nép, az emberek sajátjuknak érezték az ő sorsát. Ezzel együtt is rendkívül megosztó volt a személye, vele kapcsolatban nem lehetett semlegesnek maradni. Gondoskodott arról, hogy ha te egyazon versenypályán voltál vele, akkor ő átgázoljon rajtad, és ezt az alfahím szerepet a nap 24 órájában tökéletesen alakította

– jellemzi az Intimidatort Juhász Zoltán.

Mondhatnánk, hogy Earnhardt repítette Amerikán kívülre a NASCAR hírét, de a sorozatnak anno azzal is meggyűlt a baja, hogy az Egyesült Államokban teret nyerjen. Egészen az 1979-es Daytona 500-ig, amit nem véletlenül tartanak a szériaautózás történetének legfontosabb versenyének. Ez volt az első olyan 500 mérföldes viadal, amit az USA-ban élőben, teljes egészében közvetítettek, és ekkor debütáltak a kocsiban elhelyezett kamerák. Ráadásul február 18-án az ország keleti partján és középső területein brutális hóvihar tombolt, az emberek a házaikban ragadtak, és mivel jobbat nem tudtak csinálni, bekapcsolták a tévét és nézték a CBS-t.

Az addig csak a délkeleti államok agyatlan szórakozásának tartott NASCAR számára óriási lehetőséget tartogatottak az adott körülmények, a versenyzők pedig gondoskodtak arról, hogy a mintegy 15 000 000 néző ne akarjon csatornát váltani. Daytona egyébként már akkor is a stock car racing koronaékszerének számított a tengerentúlon, de vajon hogyan és miért alakult ki ekkora kultusz körülötte?

„Egy unikális hely, az indianapolisi 500 mérföldessel, a Formula–1-es Monacói Nagydíjjal és a Le Mans-i 24 órás versennyel van egy polcon. Az már jó kérdés, hogy miért éppen Daytona Beach és környéke. A hely a kezdetektől gyűjtőhelye volt a sebesség szerelmeseinek, már a ‘40-es években komoly versenyeket rendeztek errefelé. Aztán amikor  az ‘50-es éveknek a közepe táján Bill France-ék kitalálták, hogy kellene egy nagyszabású, igazi keményfiús pályát csinálni, akkor valahogy egyértelműen adta magát a helyszín. Hiába Észak- és Dél-Karolinába vezet vissza nagyon sok szempontból a NASCAR gyökere, ha valamit hivatalossá kellett tenni, mint például a NASCAR megalapítását 1947-ben, akkor mindig Daytonában ültek össze. Plusz ebben volt akkora promóciós erő, hiszen Floridát imádják az emberek, van tőke és büdzsé. Itt már könnyű volt France-nek összegyűjtenie a versenyző, az autótulajdonos és a szerelő haverokat, akiknek le tudott tenni egy víziót. Megcélozta a vasárnapokat, hiszen a show mindig akkor van, és ezzel nemcsak a NASCAR-t, hanem a superspeedwayes versenyzést is megteremtette”

– vélekedik a szakkommentátor.

A patinás névsor 1979-ben adott volt, hiszen a mezőnyben felsorakozott az akkor még „csak” hatszoros bajnok „Király”, azaz Richard Petty, az előző három idény legjobbja, Cale Yarborough, a szintén háromszoros győztes David Pearson, 1973 bajnoka, Benny Parsons, a sikerre éhes Alabama Gang, azaz Bobby és Donnie Allison, a trónkövetelő Darrell Waltrip, valamint az amerikai formaautózás korszakos zsenije, az egyetlen ember, aki megnyerte az Indy 500-at, a Daytona 500-at és a Le Mans-i 24 órás versenyt, A. J. Foyt. És akkor még nem szóltunk a tehetséges újoncokról, például az akkor még a Rod Osterlund Racing 2-es számú Buickját hajtó Dale Earnhardtról.

Az ismeretlen, élete első Daytona 500-át futó 27 éves Earnhardtra akkor figyelt fel mindenki, amikor a futam negyedénél átvette a vezetést azok után, hogy Yarborough és az Allison fivérek kiütötték egymást, igaz, mindhárman vissza tudtak térni, ráadásul Yarborough és Donnie Allison még a körhátrányukat is el tudták tüntetni. Az utolsó húsz karikát már kettesben tették meg az első két helyen, a többiek tisztes távolságból követték őket. A legutolsó körben Yarborough kibújt a szélárnyékból a hátsó egyenesben, de Allison leszorította a fűre, a háromszoros bajnoki címvédő autója pedig irányíthatatlanná vált, többször is beleütközött Allisonba, majd mindketten belecsattantak a falba. 

Már éppen úton volt a Victory Lane felé, amikor a pálya túloldalán kitört a verekedés a két Allison testvér és Yarborough között, akiket végül majdnem fél perc elteltével sikerült csak szétválasztani.

A nézők tehát mindent megkaptak: eseménydús verseny, karambolok, drámai utolsó kör, a Király rekordot jelentő győzelme, egy jó kis bunyó élőben, valamint újoncok, akik valamit megvillantottak a képességeikből.

Earnhardt végül a nyolcadik helyen ért célba azok után, hogy meghibásodott a motorja. Azt ő sem tudhatta, hogy a következő 18 kísérlete is sikertelen lesz a Daytona 500-on, majd a szériaautózás Mekkája veszi el az életét is.

Richard Petty 1979-ben megnyerte hetedik bajnoki címét is, amiről mindenki azt hitte, hogy megismételhetetlen bravúr. Earnhardt közben az év legjobb újonca lett, egy évre rá pedig a Király nyomába eredt a összetett győzelmek örökranglistáján.

Az eredmény ismert: 1986 és 1994 között további hat bajnoki cím és brutális dominancia.

Earnhardt és Daytona kapcsolata tragikus és többszörös paradoxon. Bobby Allison 1987-es talladegai horrorbukása okán a NASCAR kötelezővé tette szűkítő lemez alkalmazását a superspeedwayeken, hiszen ekkorra az alabamai trioválon rendezett versenyek átlagsebessége (!) megközelítette a 300 kilométer/órát. Ebben az évben Bill Elliott a kvalifikáción 341-es átlaggal szerezte meg a pole pozíciót. Earnhardtnál jobban senki sem utálta a korlátozást, szerinte kiherélték a kocsikat és a biztonság sem javult.

A legenda szerint látta a légáramlatot az autó mögött és mindig tudta, ki mögé kell vagy nem kell bemenni szélárnyékba. Verhetetlen volt, de a Daytona 500 csak nem sikerült neki. Nyert mindenféle versenyt mindenféle kategóriában a floridai pályán, de az 500-as, a Great American Race nem akart összejönni. Utolsó körös defekt, elütött sirály, utolsó kanyarban elveszített vezető pozíció, tömegbaleset tíz körrel a leintés előtt, és temérdek második helyezés boldogtalanította.

Talán már kezdte megadni magát az átoknak, de 1998. február 15-én megtört a jég, amivel teljes lett a már egyébként is egyedülálló pályafutása.

Az volt az amerikai autósport egyik piros betűs ünnepe.

Nagyon hálás sztori volt a tévének, és ugye ezek voltak azok az idők, amik előkészítették a 2000 és 2006 közötti időszaknak a legnagyobb televíziós nézettségeit, meg a legnagyobb helyszíni érdeklődést. Ez az a periódus, amiben gombamód szaporodtak a lelátók, az ülőhelyek a pályák mellett. Forradalmasították a versenyzést is nagyon sok szempontból, a közepes hosszúságú pályák nagy részét ekkor kezdték előkészíteni, mint mondjuk Texast. És ez az a korszak, amikor igazán mainstreammé vált a NASCAR Jeff Gordon feltűnésével. Kettejük rivalizációja nagyon jól mutatott, és valahogy Earnhardt kiállta az idő próbáját

– fogalmazza meg Juhász Zoltán annak a győzelemnek a jelentőségét.

Három évvel később viszont Daytona gyászba borította Amerikát és az autóverseny világát. A 2001-es Daytona 500-nak Earnhardt kis híján ötvenévesen úgy vágott neki, hogy meg akarja szerezni nyolcadik bajnoki címét és ezzel megelőzi Pettyt. Csakhogy addigra már csapatban is gondolkodott, hiszen önálló istállóval rendelkezett, amely a Dale Earnhardt Incorporated nevet viselte.

A 2001-es szezonban három autót indított el: az 1-est Steve Park, a 8-ast fia, Dale Earnhardt Jr., a 15-öst pedig jó barátja, az addig 462 futamot győzelem nélkül teljesítő Michael Waltrip kormányozta. Earnhardt annyit mondott nekik a verseny előtt, hogy autózzanak végig egy bolyban, és akkor megnyerik. Park ugyan balesetbe keveredett, de az utolsó körnek álomszerűen vágtak neki: Waltrip haladt az élén, őt követte Dale Jr., Dale Sr. pedig mögötte. Az idősebb Earnhardt nem nyomta tövig a gázt és hagyta, hogy a tulajdonában álló két kocsi el tudjon húzni, miközben ő blokkolta a mögötte felsorakozókat.

Begyűjtötte Schradert is, aki miután megállt a két kocsi a füvön, kiszállt, odament a füstölgő 3-ashoz és azonnal látta, hogy óriási a baj. Hiába a gyorsan kiérkező orvosok és az azonnal megkezdett segítségnyújtás, nem lehetett megmenteni az életét. Az utolsó jelenetsor, amit láthatott az életében, hogy barátja és fia az ő autóiban halad a kettős győzelem felé. Waltrip ráadásul először ünnepelhetett (volna) sikert a legfelsőbb szinten. De az ünnepség csak addig tartott, amíg a tragédia híre el nem érte őt is.

Nagyon sok karakter volt felépítve a NASCAR-ban, akik elhihető karakterek voltak és el is hitted nekik, de a vérbeli személyisége sohasem ütközött át ennyire közvetlen módon semelyik másik versenyzőnek. A hármas rajtszám és az a fekete színű Goodwrench autó sugározta magából Dale Earnhardt jellemét. Voltak ezek az elhíresült dolgai, amikor kinyúlt a verseny közepén az ablakon és letörölte a szélvédőt. Annyira közülünk való, és az ember azt érzi, hogy álmaiban olyan akar lenni, mint ő az autóverseny-pályán. Tehát megvolt ebben ez az utánozhatatlan egyediség, az imponáló magabiztosság, ami teljesen irigylésre méltóvá tette az ő személyét. Ő volt a rocksztár. Annyira önazonos volt ez a karakter, ami szerintem megismételhetetlen. Nem lesz még egy ilyen

– mondja Juhász Zoltán.

Egy héttel később a romokban lévő és szörnyű tragédiát feldolgozni igyekvő istállót Park győzelemre vezette North Carolinában, újabb két hét múlva pedig egy 29-es autó haladt át elsőként a célvonalon, milliméterekkel megelőzve a nagy riválist, Jeff Gordont. A 29-esben Kevin Harvick élete harmadik versenyét teljesítette, és az az autó nem volt más, mint a kikupált, átfestett és átszámozott, korábban 3-asként futó Goodwrench Chevy (ami később megkapta az eredeti járgány inverz festését).

Egyik pillanatot sem lehetett kibírni száraz szemekkel, azt pedig pláne nem, amikor július hetedikén, szűk öt hónappal apja halála után Dale Jr. éppen Daytonában megnyerte a Pepsi 400-at.

És igen, Dale Earnhardt egyszeri és megismételhetetlen még úgy is, hogy azóta Jimmie Johnson is összegyűjtött hét bajnoki címet. Harvickból sem lett Earnhardt, de az ő pályafutását sem lehet zárójelbe tenni és szinte garantált a helye a Hírességek Csarnokában.

Most pedig élete utolsó Daytona 500-ára készül, ugyanis a szezon végén visszavonul. Azzal, hogy Kurt Busch agyrázkódás miatt befejezte 2022-ben, az utolsó olyan versenyző is szögre akasztotta a sisakot, aki versenyzett a legendás 3-as ellen, Harvick nyugdíjba vonulásával pedig az Earnhardt és a mostani mezőny közötti híd omlik le. Juhász Zoltán szerint ezzel visszavonul az utolsó mohikánja annak az aranygenerációnak, amely a 2000 és 2015 közötti időszakban uralta a NASCAR-t.

Persze a mostani garnitúránál sincs rossz kezekben a sorozat, sőt! Tavaly debütált a hetedik generációs autó, ami rég nem látott paritást és káoszt okozott. A szakértő úgy gondolja, idén is ez várható:

Arra számítok, hogy a versenyek képét tekintve ugyanaz lesz, mint eddig volt. Néhány napja megjelent egy elemzés arról, hogy milyen kihívásokkal, problémákkal szembesültünk a hetedik generációs autóval a short trackeken és az épített pályákon. A NASCAR viszont szinte semmit sem csinált ezekkel a holtszezonban, egészen január végéig. Akkor aztán Phoenixben elkezdtek tesztelni látszólag ad hoc módon, de nem történt olyan forradalmi változtatás, ami bármit is módosíthatna. Majdnem ugyanazzal megyünk tovább, ami tavaly volt, abban az egyben reménykedem, hogy biztonságosabb lesz az egész.

A szakértő úgy véli, ez azért történt így, mert tavaly a Gen7 autó bevetése előtt mindenki rengeteget tesztelt, a szervezet pedig jobbnak látta, ha ad egy kis pihenőt az embereknek. Az előző idényben egyértelműen megkavarta az állóvizet az új autó, hiszen a nagyobb istállók mellett az újonnan érkezők is azonos esélyekkel indultak, mint például a Trackhouse Racing, amelynek pilótája, Ross Chastain egy örökké emlékezetes manőverrel jutott be a bajnoki négyes döntőbe, ahol végül második helyen zárt.

Juhász szerint idén is várhatók nagy előrelépések, ő arra tippel, hogy a Denny Hamlin és Michael Jordan tulajdonában álló 23XI Racing és a Richard Childress Racing lesz az, amelyekre érdemes figyelni. Érdekesség, hogy Tyler Reddick épp az RCR-tól szerződött Jordanékhez és beül a Kurt Buschtól megörökölt 45-ösbe. Busch egyébként marad a csapat mellett és hasznos tanácsokkal fogja ellátni a gárdát, ami Juhász szerint aranyat érhet:

Ő is rajta tartja a hüvelykujját a 23XI-es verőerén, és így gyakorlatilag nem két versenyzője van csapatnak az én szememben, hanem három. Ráadásul a Daytona 500-on tényleg hárman lesznek Travis Pastranával együtt, ez azért mutatja, hogy hova tart a 23XI. Michael Jordanről pedig tudjuk, mennyire utálja a középszerűséget.

Reddick helyét a Richard Childress 8-as kocsijának volánjánál Kyle Busch veszi át, Juhász Zoltán ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy a két fél mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy visszaemelje egymást azokba a magaslatokba, ahol régen járt. Reddick és Busch volt a két legnagyobb név, akik csapatot váltottak, és már akár Daytonában is megvillanhatnak. Juhász szerint Reddick alulértékelt superspeedwayes versenyző, Busch pedig azzal, hogy Toyotáról Chevyre váltott, több segítséget kaphat a márkatársaktól az összeálló vonatozások alkalmával.

De mi kell ahhoz, hogy valaki eredményes legyen a superspeedwayeken?

„Sokan azt gondolják, meg azt vallják, hogy ez semmi másról nem szól, csak a szerencséről, és nem igazi tudásalapú versenyzés. Én meg erre azt szoktam mondani, hogy vannak olyan sportágak, játékok, amik igenis tudásalapúak, csak a variancia nagyobb bennük. Ilyen például a póker, vagy mondjuk az öttusa. Tehát sok olyan, a versenyzőn kívülálló körülmény van, ami befolyásolja az eredményeket, és éppen ezért nem annyira konstans, nagyon nagy lesz a szórása a várható eredményeknek. Nem olyan, mint a sakk, mert ha én leülök Kaszparovval játszani, akkor mindig ki fogok kapni. Épp Hamlin mondta azt a podcastjében pár nappal ezelőtt, hogy egyszer meg lehet nyerni a Daytona 500-at úgy, hogy mázlid van, de háromszor nem. Ráadásul rengeteget videóznak is az ilyen pályákról a versenyzők és azt nézik, hogy a befutóknál mikor milyen sávválasztás előnyös. Természetesen az autó beállítása is kulcskérdés, Daytonában fontos, hogy jól lehessen vele manőverezni. Ha ebbe valaki nem talál bele, akkor lehet, hogy jó tolóautója lesz, de nem lesz alkalmas éllovasnak. Teljesen máshogy kell pozícionálnia magát a versenyzőnek és folyamatosan figyelnie kell a relatív helyzetét a csapattársainak, a barátainak, akiktől segítségre számíthat. Ha valaki nem képes ezt átlátni a versenyhelyzetben és a pillanat tört része alatt jó döntést hozni, akkor az nem lesz sikeres superspeedway-versenyző. Egyébként ezeket a versenyeket bár a pilóták meccselik le, valójában a spotterek vívják. Ez egy spotter játék. Ha a spotternek van olyan kémiája a saját versenyzőjével, ami nagyon reszponzív, azonnali visszacsatoláson alapul, amolyan „félszavakból is értjük egymást” típusú, akkor azok sokkal többre jutnak, és sokkal több esélyük lesz kezdeményezni, mint azok, akiknél ez a fajta kapcsolat kevésbé hangsúlyos, vagy közvetettebben működnek csak a láncszemek.”

Tippelésre is rávettük a szakkommentátort, aki szerint Ryan Blaney lehet a befutó Daytonában, mert nagyon jó ebben a műfajban, ráadásul tavalyról jön neki egy szívességgel csapattársa, Austin Cindric. Plusz ott van a harmadik Penske-pilóta, a bajnoki címvédő Joey Logano, ez rendkívül erős felállássá teszi őket. Ha pedig „sleepers pick”, akkor Ricky Stenhouse Jr., aki addig nem fog nyugodni, amíg valami egetrengető dolgot véghez nem visz, legyen az pozitív vagy negatív.

Az őrület tehát nemsokára indul, és talán minden eddiginél több versenyző szövögethet bajnoki álmokat, hiszen rendkívül kiegyenlített a mezőny. A Network 4 csatornáin pedig innentől kezdve nemcsak a Cup Seriest, hanem az Xfinity és a Truck Series versenyeit is követhetik a rajongók.

(Dale Earnhardt és Ken Schrader autói a 2001-es Daytona 500 utolsó körében történt baleset után. Fotó: Getty Images.)