A riói paralimpiát célozta meg a látássérült Butu Arnold Csaba és a tandemkerékpárt irányító pilótája, Ivanics Gergely. Idén már világbajnokságon is indultak, de önerőből és klubjuk támogatásával a világkupa- és Európa-kupa-szezont is végignyomják. Még nincsenek a legjobbak között, de már egyre közelebb vannak az élmezőnyhöz.
Butu és Ivanics még egy éve sem teker együtt, egy közös ismerősüknél folytatott beszélgetés után döntöttek úgy, hogy megpróbálnak kvalifikálni a riói olimpiára. Butu először nem is tudta pontosan, kivel beszélt, bár mindketten komoly sportmúlttal és eredményekkel rendelkeztek. Ivanics sokszoros magyar bajnok, világbajnoki résztvevő és exprofi kerékpáros. Butu pedig már 2008-ban is indulhatott paralimpián, akkor még Romániának versenyezve. Négy évvel később is kvótát szerzett az ország, de egy furcsa döntés után mégsem ő indulhatott Londonban. Ekkor határozta el a székelyudvarhelyi sportoló, hogy országot vált. Tavaly óta magyar állampolgár.
Butu egy betegség miatt veszítette el fokozatosan a látását, egyik szemével semmit sem érzékel, a másiknak pedig öt százalék alatti a látótere, a perifériás látása teljesen hiányzik, színeket nem érzékel. Komolyan sportolni meglehetősen későn kezdett, az egyik vállalkozásából kilépve éppen egy újon gondolkozott, amikor végül úgy döntött, hogy inkább a sportba öli az energiát. „Először az atlétikával kezdtem, sprinter voltam, százon 12.05-öt is tudtam. Odamentem egy edzőhöz, hogy foglalkozzon velem, de azt mondta: 33 évesen nem elkezdik, hanem abbahagyják az atlétikát. Ezután kezdtem el kerékpározni, Székelyudvarhelyről eltekertünk Velencébe és vissza is. Ezután hívott Novák Eduárd a Tusnad Cyclingtól, hogy ha bringázol, akkor ne bohóckodj, gyere hozzánk versenyezni” – emlékezett vissza a kezdetekre a most 45 éves Butu.
Amikor Magyarországra jött, nagy áldozatot vállalt, nem adta fel székelyudvarhelyi életét, ingázik, Budapesten vendégeskedik barátoknál az edzések miatt, van, hogy egy hónapban egyszer tud csak hazamenni.
Tandemjüket a Millenáris kerékpárpályánál tartják, innen indulnak el edzeni. Ivanics szerint ez nem túl ideális, mire kikecmeregnek meg visszajönnek a városba, vagy egy órát elveszítenek, a ritmusból is kirázza őket a budapesti utakon való tekerés. Akkor tudnak jól teljesíteni, ha többhetes edzőtáborokból érkeznek meg a versenyekre.
A páros mezőnyversenyeken és időfutamokon is indulnak, de inkább az előbbi számban érzik magukat erősebbnek. A paralimpiára legkönyebben úgy juthatnak ki, ha a különböző versenyeken szerzett pontjaikkal januárban a legjobb 23 európai között lesznek. Ezután is lesz még lehetőségük kvalifikálni, de akkor már csak pár verseny marad, és nagyon jó helyen kell beérkezniük.
Butuék az etyeki Hungaro Fondo egyesület segítségével teremtették elő a versenyzéshez szükséges pénzt.
„Egyelőre a hazai szövetség nem támogatta őket, bár ígéretek a világbajnokság kapcsán már elhangzottak - tette hozzá Steiner György, a Hungaro Fondo ügyvezetője. A legtöbb országban a parakerékpározást is profin űzik. A magyarok a versenyeken szembesültek azzal, hogy míg ők sokszor csak ketten mennek – Ivanicsra hárul ilyenkor a csapatvezetői és sofőri szerep is, olykor 1500-2000 km vezetés után versenyez – , addig másokat komplett stábok, masszőrök, szerelők, edzők kísérnek, ahogy mondjuk egy Tour de France-on induló csapatot. A parakerékpárosoknál is spanyolok, hollandok, németek a legjobbak, de némileg meglepetésre a lengyelek is nagyon erősek.
A pilóta, így hívják a tandemet kormányozó ép sportolót, sokszor exprofik közül kerül ki, ezért is nagyon erős a konkurenciaharc. Ivanics szerint nincs igazán különbség, a profi versenyek és a parafutamok között: „Itt is mindenki lehajtott fejjel nyomja, és ugyanúgy könyökölnek, lökdösnek.” Úgy vélik, sokszor sokkal impulzívabb a parakerékpár, mivel rövidebbek a távok (a mezőnyversenyek hossza 100 kilométer körüli) már rögtön az elején döntésre akarják vinni, egyből mindenki megindul, nagyon lüktető az iram.
„A kerékpáron lényegében én vagyok a főnök, mert én látom, hogy mi történik a mezőnyben, de mégis olyasfajta csapatmunka ez, mint mikor összeül két kajakos. Meg kell, hogy legyen köztünk az összhang, mert csak így tudunk jól kanyarodni, vagy együtt kiállni a nyeregből” – mesélt Ivanics a tandemezésről.
Ha két ember hajt egy biciklit, az még nem jelenti azt, hogy ugyanolyan erőben is vannak. A magyar páros is átélte már, hogy nem egyszerre érik el a holtpontot „Ilyenkor egymás lendkerekei vagyunk, próbáljuk túllendíteni a másikat ezen a szakaszon” – mondta Butu. Versenyről versenyre jobb az összhang közöttük, de még van miben fejlődniük. Más párosokhoz képest keveset kommunikálnak. „Azért nem beszélünk, mert mi inkább levegőt veszünk” – jegyezték meg erre.
2014-et próbaévnek tekintették, egyelőre a mezőny hátsó felében vannak, de egyre kisebb időkülönbségeket kapnak az élbolytól, és még látnak fejlődési lehetőséget. „Még a mezőnyt is szokni kell, most kezdjük csak megismerni az ellenfeleket, ki mire képes, kire hogy kell ráállni, ha akciózik” – mondta Ivanics.
A páros általában egyedül edz, nem is tudnak most hozzájuk hasonló tandemről, pedig szeretnék, ha itthon is konkurenciaharc lenne, vagy legalább lenne kivel edzeni. Akkor ők is rá lennének kényszerítve a nagyobb tempóra. Úgy érzékelték, hogy nemzetközi szinten a legjobbaknak 3-5 kilométer per órával magasabb az utazósebessége, mint az övék. Ehhez kéne felfejlődniük. Ezt stéheres edzéssel is elérhetnék, de ahhoz fel kéne valakinek vállalnia időben és pénzben is, hogy motorral vagy autóval fogja a szelet előttük órákig..