Egy korábban játszott partija van a kezemben, ön ezt nem látja, de ön játszotta. A 16. lépésnél járunk, nem üti le az ellenfél vezérét, miután a rivális egy lépéssel korábban lecsapta az önét.

(Ahogy ránézett, azonnal elmosolyodott.) Ó, hát ez egy híres partim. Maja Csiburdanidze az ellenfél, és a 2004-es olimpián Calviában csaptunk össze.

Hibátlan a válasz.

Az olimpiai legszebb játszmájának választották, esztétikai értéket is láttak benne a sport mellett. Általában alaposan szerettem felépíteni a támadásaimat, és nem rögtön bonyodalmakba bocsátkozni. Ez egy kivétel. Gyorsan g4-et léptem, talán a kilencedik lépésben. Stratégiai alapokra szerettem építeni, és onnan nekimenni az ellenfélnek. Hozzáállásban teljesen mások voltunk Judittal, mert ő az összetűzést többnyire előre hozta, az átláthatatlan bonyodalmakra is vevő volt, míg én sokkal jobban szerettem, ha kitervelten vezetem a támadást. Sokszor én a lassú víz “partit” mos stílusban játszottam. Judit sokkal jobban kedvelte, ha az ellenfél is támad, és csak úgy csattognak a kardok. A látványt én sem vetettem meg soha, talán ez a parti igazolja.

Ekkor éppen amerikai színekben versenyzett. Emlékszik még arra, amikor 1973-ban megszerette a sakkozást egy budapesti panelben?

Nagy vonalakban emlékszem, pillanatképek ugranak be, ahogy mindenki másnak a gyerekkorból. Véletlenül találtam rá egy sakk készletre, később egy kis tábla is előkerült, majd fabábuk. Nem apu rejtette el tudatosan. De az tudatos volt a részéről, hogy valamire specializálódjunk. Színvonalas film volt a NatGeó-n a mi történetünkről. Otthon voltam anyuval, unatkoztam, és valami újat akartam, nem voltak akkor még testvéreim, én pedig keresgéltem a fiókokban, ahonnan sakkfigurák pottyantak elő.

Anyu nem tudott abszolút sakkozni, a lépéseket sem ismerte akkor még. Apu örült, hogy hopp, megvan, mi legyen a kísérlet témája. Apu szeretett sakkozni, de nem volt kivel, ideje se nagyon volt, mert több műszakban dolgozott, pluszmunkát vállalt, hiszen nem voltunk jó anyagi helyzetben, volt időszak, amikor 57 négyzetméteren laktunk. Sejtelme sem volt akkor még apunak arról, hogy léteznek sakk könyvek. Egy könyvünk sem volt, utána ment el az antikváriumokba.

Az egyik korai kedvenc könyvem Bán Jenő: A Végjátékok Taktikája volt, jöttek a kombinációs könyvek az érdeklődésem miatt. Később 5 ezer kötetes könyvtárunk lett, de az elején semmi. Sakkcsapda könyveket is kaptam, mert az nagyon fontos része lett a fejlődésemnek. Eleinte ezeken keresztül tanultam sokat, mert gyorsan jön a játszma vége, és látványos a parti lefolyása. A hosszabb, stratégiai jellegű játszmákat nehéz felfogni öt évesen. A figyelmem lekötése mellett fontos volt, hogy megszeressem a sakkot. Apu tudása ugyan limitált volt, a szeretete határtalan. A csodálatát átadta nekem, nekünk. Gyönyörű játék a sakk, ez volt apu szemlélete.

Önt mi fogta meg egy átlagos esős csütörtökön a sakkozásban? Csillapíthatatlan tudásvággyal ébredt pénteken? Kedvét lelte az ismétlésben?

A gyönyörű kombinációk megfogtak. Az eredményesség sokkal később fogott meg. Folyamatosan gyakoroltunk, hiszen anélkül a tudás nem az igazi. A játék kiismerhetetlensége, rejtélye is tagadhatatlanul tetszett. Most már tudjuk, hogy 7 bábuig tévedhetetlenek a gépek. Amikor már csak 2 király és öt figura van a táblán, onnantól kezdve olyan a parti, mint egy szótár. Na de addig? Ha már nyolc bábu van a táblán, már a komputer sem képes megfejteni száz százalékos biztonsággal az állásokat. Pedig már természetes, hogy a komputer eredményesebb az embernél.

Szokott gépek ellen játszani?

Nem. Az emberiség a versengést elveszítette, ezt tudomásul kell venni. Elég csak a Deep Blue-ra gondolni, amikor a világ akkori legjobb játékosa, Kaszparov sem tudott nyerni ellene 1997-ben. A kocsikkal sem versenyzünk. Ember a gép ellen érdekes volt korábban, néhány ilyen versenyen részt vettem a 80-as években, de hol van az már. Akkoriban még Kaszparov azt mondta, nevetségesen alacsony szinten vannak a gépek, sohase fogja megverni az embert. Pár évvel később módosította az álláspontját, hogy az ő élete alatt nem verik meg. Aztán gyorsan eljött az a pillanat is, hogy ő vesztesen állt fel egy partiból.

Milyen volt az belülről, amikor 11 éves lányok közé ült 4 évesen? Nem izgult? 10-ből 10 pontot ért el a Budapest bajnokságon.

Olyan kicsi voltam, hogy nem izgultam. Van annak előnye, hogy még nincs teljesen tudatában a világnak. Ahogy idősödtem, és persze jólesett, amikor megdicsértek. Szemben azzal, ha veszítettem, mert akkor nem kaptam elismeréseket. Egy játék volt ez nekem.

Milyen volt az, amikor egy gyerek ráébred a saját erejére? Amikor például 12 évesen már a 16 éves fiúk között nyert világbajnokságot.

Természetesnek tűnt még az is. A valós erőmre csak később jöttem rá. Hogy nem volt véletlen az a sok gyakorlás.

Melyik korszakból származik a mondás, hogy olyan férfi nagymestert még nem vertem meg, aki ne lett volna beteg?

1985-ben mondhattam ezt Amerikában. Akkor már 15 évesen vezettem a világranglistát a nőknél. Olyan hangulatban élt akkor a világ, hogy csak néztek rám, ez meg ki? Szinte cirkuszi látványosság voltam. Hogy egy lány versenyre kelhet meglett férfiakkal, szentségtörésnek számított. Kifigurázták az általam legyőzötteket a férfitársaik, szégyenérzetük támadt miattam. Mondogatták egymás közt, te még egy nőt sem tudtál megverni!

Jó néhány nagymestert is megvertem akkor egymás után. Az egyik rám borította a figurákat, mert nem akart hinni a szemének. A másiknak a foga fájt, a harmadik rosszul aludt, a negyedik lázas volt. Megértettem őket, mert nagy nyomás volt rajtuk, bar rajtam is volt teher a női nemet képviselvén. Furcsa helyzet volt, büszke vagyok rá, hogy hozzászoktattam a férfiakat, egyben a világot, hogy a nők egyenrangúak lehetnek velük. Minden kivételezés nélkül, elsőként eljutottam a férfi nagymesteri címig, most már szerencsére többen vannak, akik ezt a bravúrt elérték.

Hogy ünnepelték meg ezt otthon?

Újabb célokat tűztünk ki. De nagy boldogság volt. Apu azonban akkor is törekedett arra, hogy a földön járjunk, ha a hihetetlennek látszó dolgok egycsapásra teljesültek. Rövid ünneplés biztosan szakítottunk időt, aztán mentünk tovább. Az élet olyan, hogy nem ülhetünk a babérokon. Volt egy torta, egy mozi, fékevesztett ujjongás nélkül. Pár napig jó érzés volt, de 2-3 hét múlva ott a következő verseny, nem lehetett lazítani. Amíg nem mentem férjhez, nem igazán volt nyaralásom sem. Fel sem merült, hogy megbánjam. Egy sportolóban mindig benne van, hogy jól szerepeljen. Nehogy rosszabb legyen a következő versenyen, mint az előzőn. Ha nem teszi meg a tőle telhetőt, akkor könnyen önmagát hibáztathatja.

Milyennek látja most, 50 évesen a gyerekkorát?

Gyorsan rájöttem, hogy nekem más az életem, mint a többi gyereknek, már csak azért is, mert a szomszéd kislányok iskolába mentek, én pedig otthon maradtam, sakkoztam, nyelvet tanultam. Magántanuló voltam, ebben is úttörőnek számítottam, mert addig csak mozgáskorlátozottaknak engedélyezték ezt. Tudtommal én voltam az első. A karhatalom kijött hozzánk, hogy ne szegjünk törvényt. Sokan irigykedtek is rám eközben. Mert én utaztam, trófeákat nyertem, más életem volt. Ez egy adok-kapok. Feláldoztam valamit, kaptam is valamit. A sakk szimbolikusan maga élet. Áldozok egy huszárt, hogy nyerjek egy bástyát, áldozok egy királynőt, hogy megnyerjem a partit. Áldozatot hoztam, hoztunk, hogy a nagy partiban győztesen boldoguljunk.

A húgával, Judittal, amikor pár éve beszélgettünk, ő kijavított, amikor a kísérlet szót használtam. Azt javasolta, nevezzük inkább életstílusnak.

Nem vagyok szenzitív a szavak megfogalmazására. Mindegy, minek hívjuk. Bár ha jobban végiggondolom, igaza van Juditnak. Ez egy helyes szó. Apu ettől még szereti kísérletnek hívni, mert nemcsak kigondolt, hanem sok kihívás és nehézség ellenére végigvitt valamit. Lehet, játék a szavakkal, de részletkérdés minek hívjuk.

Van egy kép előttem: Judit és Zsófi kezében is kupa, ahogy leszállnak a repülőről. Nem tudtam kinyomozni, mikor készült?

Amikor ők megnyerték a korosztályos világbajnokságot Puerto Ricóban. 1986-ot írtunk. Én voltam a húgaim szekundánsa, és akkor már évek óta tanítgattam is őket. Öt és hét évvel vagyok idősebb. Szerettem tanítani a testvéreimet, talán örököltem valamit pedagógus a szüleinktől, nem esett nehezemre. Ez egy jó tapasztalat volt nekem is.

Akkor már külföldön sokkal nagyobb az elismerésük, mint itthon.

Kint már ünnepeltek bennünket, miközben itthon ettől még a rendszer ellenségei voltunk. Nekem például bevonták útlevelem.

Mit követett el?

1982 októbertől közel három éven át nem volt kék útlevelem, a másikkal a szocialista országok közt mozoghattam. Volt sok jó meghívásom nyugatra, de nem tudtam elfogadni azokat. Az volt az indok a hivatalos elutasító levélben: sérti a közrendet a külföldi utazás. És nem lehetett tudni, hogy ennek a korszaknak mikor lesz vége. 1984. júliusban már vezettem a női világranglistát, már írt rólam a New York Times, és mégis egy évet kellett várnom, hogy nyugati meghívásokat egyáltalán elfogadhassak. 1982-ben a húgaim még kicsik voltak, Judit akkor kezdett sakkozni. Nehéz időszak volt. Számomra a 86-os sem volt könnyű év. Első nőként zónaversenyre jutottam, de akkor sem engedtek játszani. Merthogy nő nem játszhat, mégis milyen már az. 1985 végén jött az, hogy 100 Élő pontos ajándékot kell gyakorlatilag minden nőnek kapnia. Magyar-szovjet közös javaslat volt. Mindezek ellenére a világranglistán így is harmadik voltam.

A jutalompontokat aztán folyamatosan kezdték elveszíteni, megvédeni senki sem tudta, csak ön.

Nagyjából így történt.

1988 Szalonikiben, december elején aztán olimpiai bajnok a három Polgár lány. Fél ponttal a szovjetek előtt. Ez jelentette az áttörést itthon?

Abszolút. Addig leginkább az irigységet tapasztaltuk. A hazai belháborúk után egyik napról a másikra a fekete bárányokból az arany Polgár-lányok lettünk. Nagy magaslatba katapultált bennünket az az arany. Nemcsak a Népsportban, a Nők Lapjában is mi voltunk a címlapon, egymást követték a tévés szereplések. Akik ellenünk voltak, hirtelen arról beszéltek, ó, én mindig megmondtam, hogy képesek vagytok erre. Tényleg nem hitték el azt, hogy lehetséges három lánynak nyerni. Nem biztos, hogy mindenki rosszindulatú volt. Meggyőztünk mindenkit. Reklámszerződéseket kaptunk. Szeretet, csodálat és tisztelet váltotta fel az ellenérzéseket, óriási változás volt.

Amikor látta Juditot, hogy milyen elsöprő erővel jön, azt is láthatta, hogy közeleg a pillanat, amikor ön elé fog kerülni.

Mivel sok rosszakarónk, ellenségünk volt, összetartók voltunk. Általában a hét minden napján 24 órában együtt voltunk, és összefogtunk. Volt egy pont, amikor 1991-ben Judit megnyerte a férfi bajnokságot. Portisch Lajos, Sax Gyula, Adorján András előtt. Vagyis az olimpiai bajnokokat engem is beleértve előzött. Ám az volt az a pillanat, amikor azt éreztem: igazunk van. Nem voltam féltékeny vagy irigy. Megnyertük a nagy játszmát, ez az érzés volt bennem. Mindegynek éreztem, hogy én nyertem vagy ő. Büszke voltam rá, hogy a húgom a győztes, mert kicsit én is készítettem edzőként erre a bajnokságra. Ez a pillanat mindent felülmúlt. Több volt ez, mint egy személyes siker, családi győzelem a női nem képviseletében.

Milyen volt ez az este?

Euforikus.

Az 1990-es újvidéki újabb olimpiai győzelmet is felülmúlta ez a bajnoki cím?

Nehéz rangsorolni. Egy biztos, 88-ban nagyot ugrottunk, a nagyközönségnek szólt, míg ez a bajnoki cím a szakmának. A mese viszont 1990-ben teljesedett ki. Hogy az addig minden olimpián győztes szovjetek nemcsak egyszer, hanem még egyszer alul tudnak maradni. Három lány, három testvér egy kis ország csapatában. Persze ne legyünk igazságtalanok, Mádl Ildikó is ott volt velünk. Az 1988-as szöuli nyári olimpián 11 aranyérmet nyert Magyarország, és a miénket számították a tizenkettediknek. Kiváltságos pillanat volt az országnak is. 1990-ben nem volt a többi sportágnak olimpiája.

56 parti. Mi jut erről eszébe?

Elég különleges, ugye? Ezt ön is számon tartja?

Nemcsak én, a FIDE is. Áruljuk el, miről van szó. 56 partit játszott a négy sakkolimpiáján, valamennyit az első táblán, és ezekből egyet sem veszített.

Talán még olyan első táblás sem volt, aki mind a 4 olimpián az összes játszmát lejátszotta. Más pihenőt kért, én nem akartam. Nagyon kellemes, és szívmelengető, hogy ezt számon tartják. Becsúszhatott volna egy vereség, de valahogy rám jól hatott az olimpia légköre.

Önnek lehetett a legnehezebb, mert első gyerek volt, ezt mondja Judit. Sokszor láthatjuk egy családban, a kicsinek már szabad, amit az idősebbnek még nem. Szembesült ezzel?

Egy kihívás volt, és nem volt könnyű. A sok szép emlék viszont szépít mindenen. Önzetlenül örültem, hogy ők nem mentek át azokon, amiken én igen. Minden szempontból. Nekik már nem kellett küzdeni a magyar állammal sem. A szülők is tapasztaltabbak lettek, bármelyik más családban is kicsit javítgatnak a dolgokon, mire jön a második és a harmadik gyerek. Ez így természetes, nálunk is így történt.

Ön a magyar sakkozás egyetlen világbajnoka. Ha csak ezt az egy mondatot mondjuk, milyen hatást vált ki önből?

Büszkeséggel tölt el, nagyon jól hangzik. Sajnos Lékó Péter nem tudott csatlakozni. Fájó nap lehetett az életében, amikor kikapott az utolsó partiban Kramnyiktól 2004-ben. Remélem, nem én leszek az egyetlen, és hamarosan társaságot kapok. Mivel főként külföldön tevékenykedek, ritkán gondolok ebbe bele.

A visszavonulása nem volt zökkenőmentes. Mit sajnált ebben?

Nem egyszerű történet, valóban. Az 1992-ben megnyert rapid és snell vb után megnyertem a klasszikus időkontrollos, vb-t 1996 februárjában. Én meg akartam ezt a címet védeni. Elvileg akkor a világbajnoki ciklus 2 éves volt, tehát legkésőbb 1998 februárjában kellett volna megrendezni.

Azt tudtuk, Hszie Jün lesz a kihívó. De azt nem tudtuk, mikor lesz. Az akkori elnök, Kirszan Iljumzsinov, amikor egy férfi világbajnoki meccs rendezését akarta megmenteni, valamelyik zsebébe benyúlt és lett pénz, milliók is. Az én meccsemre nem volt szponzor, az a pár százezer dollár, amibe mi kerültünk volna, nem került elő. Akarat kérdése volt, meggyőződésem. 200 ezer svájci frank minimálisan előírt díjalap nem került elő. Akkor ő sok pénzt, milliókat adott vagy szerzett a sakkra, de erre nem akart.

Sokáig vártunk, egyre csak vártunk, 1998 nyarán teherbe estem. 98 telén hirtelen, valahogy meglett a minimális pénz egy része. Kihirdették: 99 áprilisban fele pénzért kellett volna Kínába mennem. Senkit nem zavart, hogy ez szabályellenes, mert a résztvevő nemzete nem rendezhetett volna. 99 márciusban szültem, jeleztem, az április nem egy jó találat, és még Kínába is kellett volna menni. Pereskedtünk, nyertem, erkölcsi győzelem volt, de a titulust már nem tudták visszaadni. Sajnáltam, hogy nem az én döntésem lehetett, hogy elköszönök a vb-címtől. Bíztam benne, hogy lehetőséget adnak, de nem kaptam. Visszavonultam utána.

Átmenetileg. Mert Amerikában elkezdte felépíteni önmagát, és a sakkozást is.

Sokszor hallottam másoktól, hogy értem, sakkozó vagy, de miből élsz? Biztos nagyon okos vagy, ez a sportágból származó imidzs, de miből élsz? Láttam, hogy ott a golf, a tenisz, amiből a világszínvonalú fényűzően megéltek. Sokat edzenek ők is, de százszorosát, vagy ezerszeresét keresik. Úgy gondoltam, ez nem fair, igazságtalan. Értem én, hogy azokat a tévé közvetíti, de a mai világban, amikor az internetről szól minden, változtatni kellene az arányokon. Ekkor kezdtem egy a mai napig tartó küzdelmet. Átálltam arra a vonalra, hogy elismertebbé, közérthetőbbé tegyem a sakkozást. Az életem második fele erről a küzdelemről szól. 97-ben New Yorkban sakkcentrumot indítottam, 13 évig tartott. Spice néven van egy alapítványom, a Webster Egyetemen főedző és kvázi tanszékvezető vagyok. Mi vagyunk a bajnokok Amerikában. Kurzusaink vannak, versenyeket szervezünk, olykor több ez, mint egy tanszék, olykor pedig kevesebb. A tehetséges magyar nagymester, Gledura Benjámin is odajár az egyetemre, igyekszem segíteni őt.

Beválasztották idén a Hírességek Csarnokába. Hogyan kezelte ezt az elismerést?

Ez egy nagy elismerés, sokat jelent. A mi hosszú mesénk elismerése. Az én gyerekkoromat a sakk mellett az is végigkísérte, hány családtagunk veszett oda Auschwitzban. Anno nem volt érdemes erről nyíltan és őszintén beszélni, olyan légkörben nőttünk fel, hogy nem is mindig lehetett. Ettől mi még tudtuk, miért csonka a családunk. Amikor ezt a díjat átvettem, időszerűnek gondoltam beszélni erről. A gyerekeim előtt sincsenek titkaim. Tom szeret sakkozni és elég ügyes is, pedig már abbahagyta párszor, mostanában ismét kedvet kapott a sakkhoz, és amerikai mesteri címet szerzett. A sakk egyik variánsában, az édesapám által kitalált csillagsakkban már háromszor megnyerte a világbajnokságot. Nem erőltetem, hogy profi sakkozó legyen, az élet majd ezt is elrendezi, mint oly sok minden mást.

(Borítókép: Polgár Zsuzsa. Fotó: Goreczki Renáta)