Mányoki Attila közel egy hete próbálkozott meg az Északi-csatorna átúszásával, de a 32 km-es táv vége előtt két kilométerrel kénytelen volt feladni a tervét.

A kísérők döntöttek a feladás mellett, mert addigra Mányoki már nem volt magánál, de a szíve még vitte előre. Aztán az intenzívre került, napokig ápolták. Még most az ulsteri kórházban van, hétfőn épp arról posztolt, hogy a tiszteletbeli magyar konzul meglátogatta.

A közösségi oldalán írta le hátborzongató élményeit, mit élt át. Rögtön az első métereknél találkozott ugyanis egy medúzával.

„A víz beforgatásánál már tudtam, hogy egy medúza kocsonyás fejrészét fogtam meg, mert azonnal nagyon erős, intenzív fájdalmat éreztem az alkaromon. Benne voltam egy mozdulatsorban, amit nem tudtam megszakítani. Ösztönösen végigvittem. Ennek köszönhetően az erős fájdalom végigjött a karom után a nyakamon, mellemen, hasamon és végül a combomon. Sokkoló volt. Még szinte el sem kezdtem, és a kísérő hajó is még távol volt. Aztán pár tempó után az egész megismétlődött, és még mindig nem értem a biztonságot jelentő hajó mellé.

Fel se tudta dolgozni az első sokkot, máris kapott egy másodikat belőle.

"Brutális volt a fájdalom, amit ilyen rövid időn belül többször is el kellett elviselnem. Mire a hajó mellé értem, inkább úgy fogtam fel, hogy legalább most nem hűvös a környezet, mert ég a teljes testem. Melegem van. Beálltam a tempóra, amit megbeszéltünk, és dolgoztam. Tettem a dolgomat.”

Összeszorította a fogait, és haladt a megbeszéltek szerint, de a hasa elkezdett feszülni. A felgyülemlett méreg elkezdte kifejteni hatását. Blokkolta az ürítést és az anyagcserét.

"A frissítéseket nem hagytam ki, mert kellett a meleg ital, pótolni kellett az elvesztett energiát, vitaminokat.

Mivel addigra azonban egy zárt rendszer lettem, a bevitt anyagok nem szívódtak fel, minden csak gyűlt a hasamban.

A negyedik óra környékén már többször átfordultam a hátamra, hogy könnyebbséget érezzek, mérséklődjön a hasamból áradó feszítő érzés.”

A hatórás frissítésre még tisztán emlékszik, az azonban meglepte, hogy 10 és fél óra után vették ki a vízből. 

A bal tüdeje összeomlott, és a jobb sem mutatott jó képet. Mint írja, két csapat dolgozott az életéért az egyik legjobb brit kórházban.

„Amikor már nem voltam mélyaltatásban, akkor is még napokig lélegeztetőgépen voltam, mert nem voltam képes önállóan lélegezni. Mosták a szervezetem, hogy a bennem eluralkodó méreg jusson ki. Hosszú, fájdalmas napok voltak." 

Öt nap után megszabadult a gépektől. A vezető orvos mondta neki, hogy első este, amikor eljött a kórházból, nagyon rossz állapotban volt, csupa olyan adattal, amely az élettel nem összeegyeztethető.

"Úgy gondolta, hogy másnapra már üres lesz a helyem. Nem gondolta, hogy még fog velem beszélni.”

Mányoki nem érzi hősnek magát, csak teszi a dolgát, a szenvedélyét. A hősök azok, akik őt megmentették, és akik naponta emberéleteket mentenek.

„Kaptam egy újabb lehetőséget, hogy beteljesítsem a feladatom, a célom és a szenvedélyem. Talán hamarosan hazamehetek, és csodálatos, hogy várnak otthon! Fel kell töltődnöm, mert az útnak még nincs vége.”

A hét tengerszorosból hatot már teljesített, a hetediket fel kellett adni, de még vissza fog térni.