– Nehéz volt meggyőzni arról, hogy készüljön el ez a film?

– Nagyon nehéz, mert tudtam, hogy rengeteg idő, energia, és nemcsak nekem, hanem a családnak, a barátoknak is. Sok lemondással jár. Hosszú időbe telt, míg meggyőztek róla, hogy vállaljam. Ráadásul amikor megkerestek a dokumentumfilm ötletével, én már benne voltam a tokiói felkészülésben, úgy tűnt, hogy minden sínen van. 2019-ben nyertem a vb-n Kvangdzsuban, úgy voltam vele, hogy ezt az egy évet most már bárhogy is, de végigcsinálom, pont úgy, ahogy már ezer éve teszem. Féltem tőle, hogy a forgatás ebbe a rutinba bele fog piszkálni.

– Az élet a legnagyobb forgatókönyvíró, ezt ezúttal is bebizonyította, hiszen a koronavírus piszkált bele végül a felkészülésbe és minden másba is.

– Sajnos igen. A tokiói ötödik hely után nem akartam azt mondani, hogy ez a Covid miatt történt, mert mindenkinek meg kellett birkóznia a járvánnyal. Nekem azért volt különösen nehéz, mert hosszú évek óta a versenyekre való felkészülésem az előtte lévő versenyekre épül. Egyik verseny a másik után, próbálok egyre jobb eredményeket elérni, a versenyek kvázi edzésként is funkcionálnak. Nekem ez a metódusom, más úszók nem versenyeznek ennyit. De a versenyekre ugye utazni kell, és a Covid alatt nem lehetett utazni, bezárt az egész világ. Ahhoz pedig nem volt elég idő, hogy összeállítsak egy teljesen új metódust a felkészülésre, így lelkileg légüres térbe kerültem. Ami önbizalmam megvolt Rióban, az Tokióban nem volt meg.

– Azt láttuk a filmben, hogy voltak mélypontok lelkileg. Volt, amikor a nulláról kellett kezdeni gyakorlatilag az egész alapozást, felkészülést. Fizikailag vagy mentálisan voltak nehezebbek ezek a hullámvölgyek? Mennyire nehéz ilyenkor úgy beleállni, hogy akkor most újrakezdem, és ugyanúgy 110 százalékon égek?

– Szerintem mentálisan ez sokkal nehezebb. Fizikálisan muszáj csinálni, folyamatosan minél nagyobb erőbedobással, és akkor idővel azért csak visszakerülök arra a szintre, ahol előtte voltam. Mentálisan viszont iszonyatosan nehéz azt megtapasztalni, hogy tavaly még meg tudtam csinálni egy erősebb edzést is, most meg ebbe is belehalok. Furcsa érzés, mert nem egy olyan szintet kellett teljesítenem, amit még soha nem sikerült elérnem, egyszerűen a saját régi szintemet kéne behozni, amitől nagyon le vagyok maradva.

– Ez nem okozott frusztrációt, hogy tudta, hogy ennél többet tud, többre képes, de most mégsem megy?

– Folyamatos frusztrációval küzdöttem 2021-ben, 4:32-vel nyertek, nekem 4:26 a világcsúcsom. Sok éven keresztül a 4:32-es év közben sem okozott problémát, ha egy versenyen volt ellenfél, odaálltam, és úsztam annyit. Frusztráló volt látni azt is, hogy amilyen időkkel év közben megnyerték a versenyeket, annál az én régi szintem ezerszer jobb. Egész évben azt éreztem, hogy próbálom egyre gyorsabban kergetni magam, de nincs, nincs, nincs elég időm. Végig azt éreztem, hogy nem ezen a szinten kéne lennem, mindennap próbáltam közelebb kerülni ahhoz a szinthez, ahol lennem kellene, de éreztem, hogy kifutok az időből.

– Találkoztunk Rióban az olimpián, ahol három aranyérmet is nyert, majd a 2017-es budapesti vizes világbajnokságon, ahol szintén a dobogó tetejére állhatott, de a tokiói játékokon is beszélgettünk a vegyes zónában. Van összehasonlítási alapom, és most van az a pillanat, amikor azt érzem és látom, hogy felszabadult és igazán boldog. Jól érzem?

– Igen. Amiket felsorolt, azok a pályafutásom csúcspontjai voltak, és büszke vagyok rájuk, mert nagyon sokat dolgoztam értük. De a nap végén ma boldogabb vagyok. Ehhez a boldogsághoz persze kellettek azok az erőfeszítések, azok az érmek is, azok nélkül ma nem érezném ilyen harmonikusnak az életem.

– Látva az elkészült százperces dokumentumfilmet, van-e olyan pillanat, mozzanat, amit hiányol belőle? Minden benne van, amit terveztek, vagy maradtak ki dolgok belőle?

– Nagyon sok minden kimaradt, ami szerintem jól sikerült, és érdekes lett volna a nézőknek, de egyszerűen nem fért bele ebbe a száz percbe. Sok szempont volt, sokat vitatkoztunk, hogy mi maradjon, mit húzzunk ki, ez csapatmunka, mindenkinek fontosak a szempontjai. Bár amikor nézem a filmet, mindig alig várom, hogy vége legyen, nagyon nehéz visszanézni magam a felvételeken.

– Volt egy mondata a filmben, ami nekem a leginkább megmaradt. Azt mondta, hogy el kellett nyomnia a saját személyiségét, hogy bajnok lehessen. Ez a folyamat még mindig tart, vagy most már azért a felszínre tört az igazi Katinka?

– Most már ezt a kőkemény mentalitást – miszerint semmi nem számít, csak hogy szemellenzővel törjek előre a cél felé – próbálom csak az uszodában, az edzéseken, a versenyeken előtérbe helyezni, ott ez nagyon hasznos, de egyébként élem az életem.

– Azt is mondta a filmben, tudja, hogy este 9-kor fekszik, reggel 6-kor kel, mindennap edz. Ezt tudja csinálni, de már nem szeretné. Ez mikor alakult ki önben, vagy mikor jutott erre az elhatározásra?

– Már Rió után úgy éreztem, hogy ilyen szinten és ilyen formában ebből a menetelésből elég volt, de akkor jött a budapesti világbajnokság, szó nem lehetett róla, hogy ne teljes erőbedobással készüljek rá. Utána 2019-ben, amikor Petrov Árpáddal készültem a vb-re, már nem voltam annyira szemellenzős, akkor kezdtem el azt érezni, hogy az úszás mellett talán lehet valami magánéletem is. Rájöttem, hogy nagyon fontos lenne megélni a pillanatokat, hogy ne az legyen, hogy folyton csak egyikből a másikba rohanok, és meg sem állok. Egyetlenegy érmemet, még az olimpiai aranyaimat sem ünnepeltem meg, mert másnap már edzettem. Rádöbbentem, hogy a valódi cél az, hogy boldog legyek, hiszen egy idő után már nem lesz az úszás, nem fogok életem végéig versenyezni.

– Sokszor kritizálták korábban azzal – és erre a filmben is volt egy finom utalás –, hogy nem nő, hanem sportoló. Nyilván a nőszerepe eddig is ott volt és ezután is ott lesz, de sokan az Iron Lady álarca mögött nem látták. Hogy érzi, ez mikor változott meg?

– Ezt egy ideig el kellett nyomnom, de mind a kettő én vagyok, most már az arányukat próbálom eltalálni. Az, hogy úszom, nem azt jelenti, hogy semmi más nem lehetek, csak úszó. Megtanultam egyszerre nőnek és Iron Ladynek is lenni.

– Az Iron Lady még egyébként létezik, vagy már a múlté, és csak egy márkanév?

– Definiálja az Iron Ladyt, és megmondom.

– Aki vasból van, és úgy megy a medencébe, meg úgy edz, hogy nincs párja, nem lehet legyűrni, nem ismer akadályokat.

– Egyre jobb formában érzem magam, és azon vagyok, hogy az uszodában az Iron Lady jöjjön elő belőlem. De nem akarok már éjjel-nappal Iron Lady lenni, és ez természetesen megmutatkozik az eredményeimen is.

– A sok versenyzésnek, utazásnak, edzésnek a fáradtsága ki szokott jönni? Hogy jön ki, ha kijön?

– Amikor nagyon elfáradok, akkor egyszerűen alszom egy nagyot.

– Ha mentálisan elfárad, akkor kihez fordul, a családjához, szakemberhez vagy magába? Hogy tud jobban regenerálódni?

– Mikor hogy, de általában az a legjobb kikapcsolódás, ha Mátéval vagyok, és a családommal, és persze a kutyákkal.

– Többször elhangzott a filmben a szájából az a mondat, hogy arra vágyom… Most, 2022 májusában mire vágyik?

– Most minden kúl.

– De mégis, biztos van valami, amit szeretne. Mondjuk egy újabb kiskutya?

– Nem kell már több kutya, kettő bőven elég. Most úgy érzem, hogy minden a helyén van az életemben. Szakmailag és a magánéletben egyaránt, azt kívánom, hogy bárcsak mindig lehetnék olyan boldog, mint most. A Covid alatt megtanultam értékelni azt, amim van, élvezni az életemet, most minden kerek.

(Borítókép: Hosszú Katinka. Fotó: Kaszás Tamás / Index)