Lelkileg és fizikailag is megjárta a poklok poklát Ilyés Laura Vanda, korosztályos rekorder úszónk, aki a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség (WADA) vádja miatt az elmúlt másfél évben alig végezhetett értékelhető edzésmunkát. A 21 éves sportolónő nevét a héten sikerült tisztázni, a WADA visszalépett a másodfokú pertől és kijelentette, Ilyés sosem követett el doppingvétséget.

Bár az érintettek szerint a magyar úszósport egyik legnagyobb diplomáciai és jogi sikeréről van szó, kérdés hogy a felmentés időben érkezett-e ahhoz, hogy sikerüljön megmenteni a versenyző olimpiai álmát és így pályafutását. Kovács Ottó tanítványa mindenesetre boldog, esélyt kapott karrierje folytatására, és ha a Párizsig hátralévő nyolc hónapot szűkösnek is érzi a felkészülésre, abban biztos, hogy a budapesti – jövő decemberi – rövidpályás világbajnokságon ott akar lenni.

A sportoló az Index kérdéseire válaszolva elmondta,

• hogy lelkileg miként élte meg az elmúlt másfél évet; 
• a visszaállás hogyan sikerült neki;
• és vajon mi az, amiről mindezek ellenére úgy gondolja, hogy hasznára válik. 

Mi minden fordult meg a fejében, mikor hétfőn megkapta a felmentéséről szóló határozatot?

Mikor hétfőn felkeltem, nem gondoltam, hogy egy olyan e-mail vár majd a postafiókomban, mely szerint a WADA visszalépett a teljes ügytől és már a tárgyalást sem várja meg. Nagyon-nagyon boldog voltam, örömömben zokogtam néhány percig – mesélte az Indexnek Ilyés Laura. – A családomnak mondtam el először, de azt is el kell mondjam, akkor még nem nagyon fogtam fel, miről is beszélek. Mai napig így van ez, ugyanis egy nagyon hosszú periódus volt az életemben. Közel másfél éve zajlott az eljárás, így kell még idő, hogy felocsúdjak, hogy sikerült, végre tisztázódott a nevem.

Volt olyan pillanata ennek a másfél évnek, amikor inkább feladta volna?

Nem tagadom, volt ilyen. Többször éreztem azt, hogy ez sok és sokk is a számomra, kezdve onnantól, hogy 2022 novemberében az országos bajnokságon megúsztam életem egyik legjobb eredményét, majd három napra rá már edzeni sem mehettem le. Lelkileg óriási mélyrepülés volt, amit az edzések elhagyásával a fizikai leépülés követett. Megalázva és meghurcolva éreztem magamat, miközben az igazságérzetem minden létező ponton lázadt volna a történtekkel szemben. Az az időszak, májusig, sokszor reménytelennek tűnt. De aztán megtaláltuk apránként a csapatot, akik végül segítettek végigvinni az ügyet, Molnár Szabolcs doktorékat, Nagy Zsigmond jogászt, ők erőt adtak, hogy igenis, aki ártatlan, mint én, annak nincs félnivalója. A széllel szemben is emelt fővel kell végigcsinálnom.

Olyan nem volt egy percig sem, amikor elbizonytalanodott az igazában? Még akkor is, ha tudja, mindent megtett, hogy tisztán készüljön a versenyekre, el tudom képzelni, hogy egy idő után előjönnek olyan rémes gondolatok, hogy mi van, ha mégse volt elég óvatos, elég körültekintő és valami odakeveredett...

Nem.

Mennyit segített, amikor nyolc hónap után az elsőfokú döntés hatására visszatérhetett az uszodába, és az Universiade-indulással kapott egy célt?

Az egyik legfontosabb mérföldköve volt ennek a másfél évnek. Amint májusban kézhez kaptam az elsőfokú felmentésről szóló levelet, délután már lent voltam az uszodában. Nem mondom, hogy könnyedén ment a visszaállás. Nehéz volt megküzdeni a fizikai formámmal, hogy mindaz, amit előtte éveken át építettem mennyire szétesett. Óriási hálával tartozom Zala György erőnléti és Kovács Ottó úszóedzőmnek, amiért képesek voltak visszaépíteni egy olyan szintre, ami lehetővé tette az indulásomat az egyetemi játékokon. Lehetetlen küldetésnek tűnt négy hónap alatt, ehhez képest a négyszáz méter vegyesen elért kilencedik hely igazi büszkeség volt.

Szélesen mosolyogva, nevetve idézi fel az uszodába való visszatérés élményét. Volt olyan érzése, hogy „a fene, egy időben már untam a faltól falig való úszást”, de milyen jó is ezt csinálni újra?

Nagyon. Nagyon-nagyon. Sokszor nagyon monoton sportág a miénk, igazán próbára tudja tenni az embert mentálisan egy-egy megnyomott edzés. Hároméves korom óta úszok, tízéves koromtól kezdve versenyszerűen, és igen, tíz év alatt jó néhányszor előfordult, mikor a pokolba kívántam az egészet a hajnali keléssel és a végtelennek tűnő hosszokkal. De most teljesen más érzés, teljesen másként nézek most a sportágamra. Azt gondolom, ha volt haszna ennek a másfél évnek, akkor az az, hogy ráébredtem, mennyire szeretek is úszni. Tényleg mennyire az én saját, belülről jövő célom az olimpiai részvétel, és mennyire felszabadító érzés, hogy azt csinálhatom, amit szeretek.

Július 26-án kezdődik az olimpia Párizsban. Önnel?

Vágyom rá, de nem akarok könnyelmű kijelentéseket tenni. Csak a családom láthatta, mi mindenen mentem keresztül mentálisan. Azt hiszem joggal vagyok óvatos a történtek után. Az olimpiára felkészülni nehéz dolog, főleg ilyen rövid idő alatt, a tanulmányaimmal is összeegyeztethető módon. Azt mondják, amennyit kihagy egy élsportoló, annak legalább a duplája kell, hogy visszaszerezze a korábbi formáját, ennyi időm pedig már nincs. Át kell gondolnom, képes vagyok-e erre, de nagyon szeretném, ha a családommal és az edzőimmel végigbeszélve a dolgot összeállna egy olyan terv, ami alapján pár nap múlva nyugodtan azt mondhatom majd, hogy megcsinálom. Egy olimpiai részvétel jelentené az i-n a pontot a pályafutásomban.

Picit maradva még a jövő évi olimpiánál: melyik számra fekszik rá péntektől, miben lehet a legjobb esélye a szintre és így a kvótára?

Kétszáz méter pillangón.

Ha nem Párizs, akkor benne lehet ebben a karrierben Los Angeles?

Az még jó messze van. A Semmelweis Egyetemen most vagyok harmadéves, és viszonylag biztosnak látom az utamat az úszáson kívül. Ha Párizs nem is jön össze a felkészülési idő rövidsége miatt, egy Los Angelesnél közelebbi cél még mindenképpen a szemem előtt van, ez pedig a rövidpályás világbajnokság Magyarországon. Egyébként is 25 méteres medencében értem el a kiemelkedőbb eredményeimet, ehhez jön még a hazai pálya varázsa, ami miatt mindenképpen szeretnék részt venni a jövő decemberi vb-n. Azt nagyon szeretném élsportolóként megélni. Hogy az azt követő évek miként néznek majd ki, arra nem tudok válaszolni.

(Borítókép: Ilyés Laura Fotó: Németh Kata / Index)