A férfi vízilabda-válogatottal három olimpiai aranyat szerző Kemény Dénes pénteken bejelentette távozását a kapitányi posztról. Hétfőn az MTV reggeli műsorában beszélt az érzéseiről. (Vasárnap a miskolci Kemény Dénes uszoda falára mind a 21 olimpiai bajnok kézlenyomata kikerült.)

„Nemcsak az eredmények, az érzéseim is megnehezítették a döntést. Az apukám, Fecsó azt mondta nekem, amikor kisgyerek voltam: bármit csinálj is, azt magas szinten, profi módon csináld. Amikor Ausztráliában játszottam, egy barátom pedig azt mondta: semmi dolgot ne csinálj, amit nem imádsz. Nálam mindkettő egybeesett” – kezdte a decemberig szóló szerződését még kitöltő szakember, aki a hátralévő időszakban is normálisan szeretné ellátni a feladatát. (Október 31., november 3.-án játszik még a válogatott.)

Hozzátette, megvan benne a ragaszkodás, de azért jöttek az észérvek, mert egyre lassabban regenerálódott a meccsek közötti stressztől, mert mégiscsak eltelt tizenhat év.

„Az utódomnak is jobb lesz így, mert az ötödik hely után javulhatunk. A csapat érdekei így kívánták. Ez volt a helyes pillanat, bár sokan azt gondolhatják, hogy Peking után már meg kellett volna tennem, de én azt gyávaságnak gondoltam a várható gyengébb eredmények miatt. Az utódomat Peking után nyilván emlékeztették volna az ott megszerzett aranyra.”

A jövőjéről úgy fogalmazott az 58 éves szakember: eshetőségek vannak, négy vagy öt legalább. Érzelemmentesen, távolabbról szeretné megtenni, mivel foglalkozik. Most még egyébként is a pénteki döntés hatása alatt van.

„Lehet, hogy egyáltalán nem akarok sporttal foglalkozni, mert nagyon szép rész volt, de nem ragaszkodom hozzá. Van egy civil szakmám, korábban voltak más megkeresések, nem kizárt, hogy oktatással foglalkozzak. Az ősszel szép nyugodtan el fogom dönteni, mi lesz velem.”

Az elmúlt tizenhat év nagy pillanatai közül egyet ragadott ki, amikor a 2003-as szlovéniai Európa–bajnokság nyitómeccse előtt pár órával meghalt Molnár Tamás apja.

„Tudtuk, hogy beteg, felkészültünk rá, de erre nem lehet. Azt mondtam Tamásnak, nyugodtan menjen haza. Tamás sétált egy nagyot az erdőben, és visszajött: természetesen maradt. Ez egy ilyen csapat volt. Kiválóan játszott, nem rajta múlt, hogy nem tudtuk megszerezni az aranyat csak a bronzot.”

Végül egy tizenhat évvel ezelőtti képről beszélgettek, ami kapitányi megválasztása után készült, Vad Lajos és Tóth Imre van rajta.

„Ha ezt a képet nézem, az jut eszembe, nem tizenhat, hanem 32 évvel vagyok öregebb, azért látszik, hogy megviselt ez az időszak. Mindketten játékosaim voltak az olasz Comóban hazatérésem előtt, ismerték a gondolataimat a pólóról, a csapatvezetésről, talán nekik nem volt akkora meglepetés ez a tizenhat év” – összegzett.