Őket azon túl, hogy tetszett-e nekik a film, arról is kérdeztük, hogy

• melyik számukra a legkedvesebb rész;
• hiányoltak-e valamit az alkotásból;
• mi az üzenetértéke azok számára, akik életkorukból adódóan nem kísérhették figyelemmel ezeket az éveket és sikereket;
• illetve melyik epizódot emelnék ki belőle egy igazi nagyjátékfilmhez, és a csapatból kiről tudnák elképzelni, hogy a színészek között is megállná a helyét?

A vetítés előtt az alkotó Zákonyi S. Tamás, aki a film producere és az egyik rendezője is egyben, érdekes műhelytitkokba engedett bepillantást. Elmondta, hogy a 2000-es, első olimpiai aranyérem után már megfogalmazódott benne a filmkészítés ötlete, hogy az utókornak muszáj megörökíteni ezt a csapatot. Pedig azt még nem is sejtették, hogy az utat további két olimpiai aranyérem kövezi majd tovább. A filmet 2021-ben kezdték el megvalósítani: 

Innen indult a vágás, amelynél azt tartották szem előtt, hogy ne szimpla dokumentumfilmben mutassák be a csapatot, hanem annak történetét meséljék el.

Kemény Dénes a film kapcsán azt emelte ki, hogy számára annak ellenére tudott pluszt adni, hogy „rettenetesen sok újdonságot nyilván nem tartogatott”. A legérdekesebbnek a külföldi riválisokat képviselő megszólalókat tartotta, akik a maguk korában a sportág – a teljesség igénye nélkül egyebek között jugoszláv, szerb, horvát, olasz, spanyol, amerikai – extraklasszisai vagy szövetségi kapitányai voltak, és akik sorrendben Sydney-ben, Athénban és Pekingben is hoppon maradtak.

Voltak olyan gondolataik vagy észrevételeik, amikre mi úgy gondoltunk, hogy más nem is tudja, ehhez képest visszaigazolás, hogy ők bizony ezekről egymás közt beszéltek. 

A film amúgy egészében megható, és ha megnézik a tehetséges vízilabdás palánták, akkor jó lenne, ha nem elégednének meg a tízévesen szőtt aranyálmaikat követően tinédzserként azzal a sokak által irigyelt státusszal, ami nagyon kellemes és jó érzés, de már nem az eredeti cél. Legalábbis nem kellene, hogy az legyen, és alighanem az övék sem az volt pár évvel korábban, illetve nagy eséllyel nem az olimpiai bajnoki cím felé visz.” 

A happy endes nagyjátékfilmmel kapcsolatban annyit jegyzett meg: a Sydney-ig vezető első olimpiai ciklusra nem tekint így, mert az végig diadalmenet volt. Az Athén és Peking előtti ciklusban viszont gyengébb időszakokat zárt le a második és a harmadik aranyérem, így abban több filmszerű fordulat volt. A játékfilmhez főszereplőt is ajánlott: „nyilvánvalóan Kásás Tamás”.

Biros Péter 1999-ben a megnyert firenzei Európa-bajnokságban valósággal berobbant nem csak a magyar válogatottba, hanem mindjárt a sportág legjobbjai közé, majd azt követően mindhárom olimpiai sikerből kivette a részét.

„Egyrészt azért örülünk annak, hogy elkészült ez a film, mert egy olyan dolgot tudtunk csinálni, amivel nemcsak saját magunknak, de másoknak is sok örömet szereztünk. Huszonkét ember, ugyanennyi különböző természet, akik 22-féle szemszögből látták a történéseket, és ez még nekünk is érdekes, mert ugyanarra a szituációra teljesen másként emlékszünk vissza, más maradt meg bennem, mint másban arról, hogy mi volt a fontos. Az én sztorimban érdekes lehet az, ahogy bekerültem a válogatottba, ahogy eljutottam odáig. Sok kedves emlékem van erről az időszakról, az első és az utolsó olimpiai győzelemre azonban különösen emlékszem. 

Függetlenül az előző évek világversenyes ezüstérmeitől nem éreztem, hogy jöhet egy fal, ami megállít minket.”

Az olimpiára való közvetlen, 2-2,5 hónapos felkészülésről külön is forgatna, hogy honnan hová jutottak, és hogyan viselkedtek, milyenek voltak egymással, mert véleménye szerint az azért „megérne egy filmet”.

„Szerintem nekünk ezek a pillanatok hiányoznak a legjobban. Az edzések, mérkőzések előtt és után is elvoltunk egymással, és ugyan effektíve a vízilabda is hiányzik, de legjobban azok a dolgok, amiket most körítésnek mondanék” – mondta Biros, aki poénért soha nem kopogtatott a szomszédba, ennek megfelelően Jim Carrey személyében sztárszínészt is ajánlott a csapatba, aki hülyeségben biztos tudná hozni a szintjüket.

Varga Tamás a korosztályos aranygeneráció oszlopos tagja volt, de a kilencvenes évek második felében, amikor a csapat összeállt, ő gerincsérülése miatt két és fél évet kihagyott. Később azonban csatlakozott kortársaihoz, akikkel 2004-ben és 2008-ban már együtt lett olimpiai bajnok.

„Nagyon hálás vagyok a rendezőnek, hogy azt a konfliktust, ami nekem volt Kiss Gergővel, azt úgy tudta beállítani, hogy a vége majdnem pozitív kicsengésű lett, és a nézőknek is átjött az a mondanivaló, hogy mennyire sajnálom a történteket. Emellett nagyon jó volt, amikor a társaim csomó olyan dolgot mondtak, amit akkor, abban a pillanatban el is felejtett az ember, most viszont utólag jó volt ilyen szépeket hallani egymásról. Engem nagyon meghatott a film, amelyből sokat tanultam, még saját társaimról is. Nagyszerű csapatunk volt, és hálás vagyok a Jóistennek, hogy a tagja lehettem.”

Varga Tamás számára a film legmegindítóbb része az volt, amikor a firenzei Eb-n a győzelem után a több hónapos eltiltás miatt lelátóra száműzött kulcsember, Benedek Tibor nevét skandálták a társak a medencében.

Ez mély nyomot hagy az emberben, ez tényleg a nagybetűs csapat.

Szerinte sztorijaikkal, emlékezetes történeteikkel könnyedén, akár tízórás filmet is lehetett volna készíteni, ahhoz képest a mostani alkotás csupán „szösszenet”, de mégis minden lényeges elem benne van.

Filmötlete a 2004-es, athéni döntő lenne, amely a három olimpiája során – ő még a 2012-es csapatban is szerepelt – a legdrámaibb mérkőzése volt. Egyrészt a meccs alakulása miatt, a szerbek elhúztak 3–0-ra, ő viszont taktikai okokból mindezt csak a kispadról követhette figyelemmel, ami „borzasztó tehetetlenségérzést” váltott ki belőle, pedig már nagyon hozzá akart járulni a csapat játékához, a fordításhoz.

Varga Dániel már 2000-től készült a bő keret tagjaként, de az első világversenyére 2005-ig kellett várnia, hogy 2008-ban ő is olimpiai bajnokká váljon. „Valószínűleg mindenki felmérte, mekkora lehetőség az életünkben, hogy egy ilyen film létrejöhetett, és éppen ezért mindenki előhívta magából azokat az érzelmekkel megtöltött mondanivalókat, amelyek valóban értéket képviselnek azok számára, akik megnézik majd a filmet. De persze nekünk is, akik személyesen is megéltük ezt az időszakot. Felemelő, hogy ismerjük egymást, mégis tudunk újat mondani a másiknak.”

Varga Dániel hármas egységre bontotta a filmet. Szerinte egyrészt megható és megindító, de van vicces része is, ami felszabadítja a nézőt, akit aztán sokszor elgondolkodtathatnak a látottak. „Ennek a hármasnak az egysége adja meg a dinamikáját, a mélységét, a hangulatát, az első perctől a végéig.”

Azt is elárulta, kirázza a hideg, ha arra gondol, hogy Zákonyi S. Tamásnak milyen mennyiségű anyagból kellett dolgoznia, majd viccesen hozzátette: valószínű ezért a producerek a leggazdagabbak a filmes szakmában, mert valamit jól csinálnak. A gyártás során már részt vett elővetítésen, és azt tapasztalta, hogy a kezdeti jó filmből egyre jobb és jobb lett, ami pedig végül a mozikba kerül, az a korábbiakat is felülmúlta.

Csak gratulálni tudok az alkotóknak, nincs hiányérzetem, csodálatos, kerek történet lett.

Varga Dániel szerint bármilyen filmhez megvan a kellő alapanyag a csapat történetében, legyen az sportfilm, de lehetne akár fejlődéstörténet is, vagy személyes kapcsolatokból építkező dráma, mert ahogy korábban is utalt rá: érzelem, gondolatiság és humor hármasa él a filmben. „Aztán ki mit akar felhasználni belőle. Én tudnék mindegyikből filmet csinálni, bár nem értek hozzá, de szívesen megnézném, ha valaki más hozná össze.”

A társak közül ő is Kásást ajánlotta színésznek, aki szerinte önmagán kívül bármelyik csapattársát el tudná játszani. Varga Dániel véleményével Varga Tamás teljes mértékben egyetértett.

Vári Attila – aki 2000-ben és 2004-ben volt tagja az olimpiai keretnek – a film kapcsán elmondta, hogy több verziót is látott belőle, és picit mindet megkönnyezte. „A rendező érdeme, hogy a film még nekünk is új oldalról világított meg dolgokat, meg tudta mutatni ezt az időszakot máshogy is, és a végén nagyon szép eredmény született. A film bő tíz évet ölel fel, de azért ez sokkal hosszabb időszak volt, mert a csapat nagyobb része a KSI-ben már hatéves korától együtt játszott, és szinte a családtagjaiknál is jobban megismertük egymást, hiszen éjjel-nappal együtt voltunk.”

Rengeteg megható pillanat köszön vissza a filmből, jó felidézni őket. A komolyabb részek sokkal inkább mélyebben, a lelkünkre hatnak, de aztán ott vannak a vicces epizódok, amelyekből azért az évek alatt rengeteg volt. Annak örülök, hogy ebben az életszakaszomban egy ilyen tartalmas, jó és vidám életet tudtam élni a fiúkkal együtt, egy ilyen nagyszerű közösségben. Minden fiatalnak őszintén kívánom ugyanezt.”

A játékfilmhez a sydney-i olimpiát ajánlaná forgatókönyvnek, mert szerinte az törte át azokat a bizonyos határokat: „Más dolog olimpián lenni, és megint más olimpiát nyerni. Az volt az első, és anélkül nincs utána a többi. Az odáig vezető út nagyon hosszú és nehéz volt, sok lemondással, de persze szépséggel is egyben.”

Märcz Tamás Sydney-ben volt részese az olimpiai győzelemnek. „Fura és egyben hátborzongató, hogy tudtunk olyat alkotni, ami érdemes még a filmvászonra is. Annyira hosszú időszakot ölelt fel a film, hogy lehetetlenség volt mindent belerakni, de ami tényleg kellett, az szerintem benne van, nincs hiányérzetem. 

Ez a csapat olyan sok mindent nyert ez alatt a tizenegy év alatt, hogy szinte minden győzelemről lehetett volna egy külön alkotást készíteni. Nagyon komoly, tömör lett a végeredmény, ami biztos sok kompromisszummal és vívódással járt a rendező részéről.

Azon túl egyébként, hogy nekünk nagyon jó érzés, hogy film formájában lett megörökítve ez a sikeres időszak, amit megmutathatunk a gyerekeinknek, unokáinknak, egyben propagandája is a vízilabdának, amire nagy szükség van. Mert nem csak azokat az embereket lenne jó megnyerni és szórakoztatni, akik egyébként is szerették ezt a sportot, hiszen ők automatikusan megnézik a filmet, ez nem is kérdés, hanem picit azok felé nyitni, akik egy este elmennek moziba, és választaniuk kell az aktuális slágerfilm vagy a pólósfilm között. Jó lenne, ha az utóbbi mellett döntenének, és utána úgy jönnek ki akár a gyerekeikkel, hogy ez jó volt, ez egy jó sport!”

Märcz Tamás arról készítene játékfilmet, amikor a sikertelen időszak után a válogatott életébe beköszöntött a siker. Generációk nem tudtak olimpiát nyerni, hiába tettek bele óriási energiákat, aztán néhány képviselőjük sok szomorúságon, csalódáson túl folytatta a munkát, a küzdelmet, majd csatlakozott melléjük egy győzelemre született korosztály, és végre összejött az áttörés: 1997-ben az Európa-bajnokságon már együtt álltak a dobogó tetején. Ezen túl minden játékosnak és a szövetségi kapitánynak is megvan a saját története: milyen lelki folyamatok zajlottak bennük, mert mindannyian máshogy voltak benne az egészben, más impulzusok érték őket.

„Egyikünk vezető szerepet töltött be a csapatban, a másikunk közben azért küzdött, hogy egyáltalán bekerüljön a keretbe, valaki az egyik nagy tornán került előtérbe, volt, aki egy másikon vált főszereplővé. Mindenki saját története, sportkarrierje megérne egy külön filmet.”

Kis Gábor a 2008-as, pekingi aranyéremhez járult hozzá tevékenyen. „Ez a csapat óriási dolgot tett le az asztalra ezalatt a tizenegynéhány év alatt. A mai fiatalok, akik az utánpótlásban szerepelnek, sokszor már nem is tudják, kik vagyunk, mert nem nézik vissza a mérkőzéseinket. Nagyon fanatikus az a tizenéves, aki magától kíváncsi a meccseinkre, hiszen inkább mindig a közvetlen előttük lévő generációt figyelik, akik most válogatottak. Az utóbbiak nőttek fel még rajtunk, de ez így az évekkel azért kopik. Ezzel a mozifilmmel most még nagyobb dolognak érezhetjük azt, amit elértünk. Nekem újabb esélyt ad, hogy átélhessem ezt az egészet.”

Kis Gábor hozzátette: izgalmas, önmagában kétórás filmet lehetne készíteni az athéni olimpiai döntő második félidei drámai fordításáról, de egyéni történeteikről is. Saját magát példaként említve úgy lett válogatott, hogy még aktív, jó életkorban lévő, jól teljesítő olimpiai bajnok centerek álltak előtte a házi rangsorban, amikor mégis helyet követelt magának a pekingi keretben.

A filmet jövő csütörtöktől játsszák, országszerte ötven moziban lesz látható. A vetítéssel egy időben országos road-show is kezdetét veszi, a főszereplőkkel, az egykori klasszisokkal, akiket ma már az egyetemes vízilabdasport legendaként emleget az ország húsz városában lehet majd találkozni, természetesen nem mindegyikükkel egyszerre egy helyen, hanem megosztva. 

Nekünk pedig ők a nemzet aranyai!

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)