Nyáron családostul költözött az Egyesült Államokba Nagy Viktor olimpiai bronzérmes, világbajnoki aranyérmes és Európa-bajnok magyar vízilabdázó, majd lett úrrá gyorsan a kezdeti, váratlan nehézségeken. A napokban aztán ismét Magyarország felé vette az útját, és a kilométerekkel, valamint a jetlag okozta fáradtsággal megküzdve népszerűsíti országszerte azt a Nagy Viktor – Ma nem! című könyvet, ami bemutatja a pályafutását. A főszereplő őszinte, manírok nélküli történetet szeretett volna megosztani magáról egy „instant” és „megjátszós” világban, felvállalva hibái mellett szeleburdiságát is, amelyet végül az apasággal és a válogatottsággal győzött le.
Nagy Viktor 2021 nyarán, a tokiói olimpiát követően vonult vissza, az ötkarikás játékról bronzéremmel a nyakában térhetett haza. A kiváló képességű kapus a döntést nem hirtelen hozta meg, az már évekkel korábban érlelődött benne, készült játékoskarrierjének lezárására. Arra viszont nem, hogy két év múlva már a tengerentúlon éljen a családjával. Bár ahogyan azt az Indexnek elmondta: azért a gondolat nem állt tőle olyan messze.
„Otthon a feleségemmel már mi is beszélgettünk futólag arról, hogy életünknek egy szakaszában talán be lehetne vállalni azt, hogy külföldön éljünk a gyerekekkel, aztán a közelmúltban egy baráti pár azzal állt elő, hogy ők bizony mennek. Méghozzá Tenerifére és családostul, leginkább azért, hogy a gyerekek nyelvet tanuljanak, ők maguk pedig kimozduljanak a komfortzónájukból. Talán ez volt az utolsó lökés, hogy végül mi is rászántuk magunkat erre a lépésre. Ráadásul abban a periódusban voltunk, hogy is fogalmazzak finoman, hogy szükségünk volt akár egy ilyen mértékű környezetváltozásra... Éppen kapóra jött számunkra ehhez az amerikai megkeresésem, és a feleségemmel kettesben úgy döntöttünk, hogy akkor belevágunk. A gyerekeket sem kérdeztük meg, csak közöltük velük a tényeket, hogy megyünk. Nem volt vétójoguk, de tudtuk, hogy mindketten elég talpraesettek, és ahogyan számítottunk rá, jól fogadták az egészet.”
A Nagy család többször járt már az Egyesült Államokban, így a két gyerek, a 14 éves Sámuel és a 12 éves Olívia számára sem volt annyira idegen az ötlet.
„Egy ilyen nagy változást fel lehet azzal is vezetni, hogy a sok ismeretlen miatt félelmetes, mi viszont inkább ennek izgalmát hangsúlyoztuk ki, hogy új kultúrát ismernek meg, új barátokra tehetnek szert. Utóbbit tekintve különben már másnap rendben is voltunk.”
A távolságban és kultúrában közelebbi európai költözés nem szerepelt az opciók között, leginkább azért, mert olyan országban gondolkodtak, ahol az angol nyelvet használják, továbbá atlétikában és vízilabdában egyaránt otthonosan mozognak. A sport a két gyerek miatt volt szempont, és ugye a 39 éves Nagy Viktor is közel három évtizedet töltött el a magyar pólóban. Az a verzió sem került szóba, hogy egyedül utazzon, és a feleség, gyerekek csak akkor követik a családfőt, ha ő ott már belakott mindent.
„Család nélkül egy métert nem tettem volna meg.”
A kapus már játékoskarrierje során gondolt a jövőjére, illetve próbálta hasznosan kitölteni a szabadidejét, a családi vérvonalat tekintve pedig adta magát a vállalkozói szellem, illetve esetében a sportos vonal. Előbb sportszereket, valamint labdákat gyártó és forgalmazó céget vezetett, majd azzal párhuzamosan egy másikba is belevágott, és kikacsintást tett a higiéniai termékek világába. Pályafutása végén azonban mindkettőre más szemmel tekintett már, ami ugyancsak hathatósan közrejátszott a költözésben.
Profi sportolóként burok vesz minket körül, onnan kikerülve azonban rá kell jöjjünk, hogy az életben bizony farkastörvények uralkodnak. Miután mindkét vállalkozásra száz százalékban tudtam már koncentrálni, rögtön világossá vált előttem, hogy nem minden arany, ami annak látszik. Leginkább a naivitásomnak köszönhetően ugyan, de sok csalódásban volt részem...
Az Egyesült Államokat azonban a lehetőségek hazájaként is szokták emlegetni, és bár Nagy Viktor útja a pólón keresztül vezetett a tengerentúlra, vajon ilyen keserű előzmények és tapasztalatok után miként tekint egy sporton kívüli, üzleti kihívásra?
„Azért az biztos, hogy végleg nem vették el a kedvemet, mert a génjeimben van a kufárvér, viszem magammal mindenhová, még a bőröndbe sem kellett becsomagolnom. A Dorko sportfelszerelést gyártó cég palettáján a közreműködésemmel már vízilabdás technikai cuccok is szerepelnek, senki ne csodálkozzon, ha Amerikában egyre több csapatot lát majd ilyenekkel felszerelve.”
De vajon miről szól ez a dolog részükről? Egy-két éves kaland, három-öt éves élettapasztalat, vagy akár még hosszabb táv is lehet belőle?
A családtagok, barátok, ismerősök leginkább arra voltak kíváncsiak, hogy mennyi időre tervezünk. A legőszintébben tudtam nekik felelni: fogalmam sincs. Mi leginkább kalandként tekintünk rá, aztán majd elválik, mi lesz belőle. Ami fogadott minket, az sajnos elég negatív volt, de ahová végül eljutottunk különösebb átmenet nélkül, és ahol most tartunk, az már szerencsére nagyon pozitív.
Nagy Viktorról három héttel ezelőtt látott napvilágot az a hír a magyar sajtóban, hogy új állomáshelyén tőle független okokból be sem tudott kapcsolódni a munkába, viszont a szerencse nem pártolt el tőle, és gyorsan egy új lehetőséget sodort az útjába. A korábbi kapus a San José-i Egyetemmel kapcsolatban álló vízilabdacsapat invitálására csomagolt össze.
„Magyar edzője és magyar játékosai is voltak, szerettem volna nekik segíteni.”
A klub azonban nem a tanintézmény csapata volt, azzal csupán egy előző vezetéssel kötött megállapodás alapján működött össze. Az egyetemre azonban új vezetés érkezett időközben, ami hatással volt a támogatási rendszerre, így a klub anyagi életére. Erre a hosszabb ideig tartó folyamatnak a végére pedig akkor tettek pontot, amikor a Nagy család úton volt.
„Amikor elindultunk, még szerepeltem a klub büdzséjében, mire odaértünk, már nem.”
Bátraké azonban a szerencse, szokták volt mondani, meg azt, ha becsukódik egy kapu, kinyílik egy másik. Nagy Viktor felesége, Blanka futás közben összeismerkedett egy helyi illetőségű hölggyel, akivel beszédbe elegyedett. Ebből aztán a kapcsolatrendszerek beindítását követően új munkalehetőség lett egy olyan San José-i gimnáziumban, amely a létszámot tekintve a legnagyobb a térségben.
„A sportág tényleg nagyon népszerű, minden középiskolában és szinte minden egyetemen van pólócsapat, adott az infrastuktúra. Ennél a klubnál négyszáz fiatallal dolgozunk tíztől tizennyolc évesig, én vagyok a kapusedző, ami mintegy negyven gyereket jelent. Plusz szakmai tanácsadóként is tevékenykedem, európai szemmel nézem az összes korosztályos csapatot, van belőlük szép számmal, és próbálom meg hozzátenni azokat a pluszrészeket, amiket hiányolok, mert hiába a legnagyobb létszám helyi szinten, mindez nem párosul kellő eredményességgel.”
Miután csak pár hónapja dolgozik az amerikai vízilabdában, egyelőre még csupán körvonalaiban sejti, de nem tudja pontosan, hogy a női szakágtól, amely világviszonylatban is meghatározó, miért marad el a férfi. Utóbbi szintén jelentős színvonalat képvisel – 2008-ban a pekingi olimpián döntős volt a válogatott, amelyet épp a sorozatban harmadik aranyérmüket begyűjtött magyarok múltak felül, de azért a legjobbakkal nem tudja felvenni érdemben a versenyt, maximum megszorítani képes riválisait.
„Amit még játékosként eddig láttam különbségként, hogy a lányoknál nagyon domináns az erő, márpedig ebben az amerikaiak a széles bázis miatt tényleg kimagaslanak. A fiúknál közben ez még önmagában kevés felnőtt szinten, ott jobban kellenek a technikai képességek és az, hogy csapatként működjenek. Amit még látok, már kinti tapasztalat alapján, hogy bármit kérek tőlük, azt megcsinálják, de nem értik. Ellentétben, mondjuk, a magyarokkal, akik nemcsak értik, de kreatív fejjel már tovább is gondolják.”
Olyan veretes sportmúlttal, amilyen Nagy Viktornak adatott, egészen biztosan a magyar vízilabdában is lehetett volna értelmes feladatot találni. A sportágtól ő sem akart eltávolodni, hiszen a „víz, a póló” a közege, de játékoskarrierjét követően mindenképp akart egy kis szünetet tartani.
Jó volt kiszakadni picit, de a fiam miatt aztán csak visszatértem az uszodába, hogy gyakoroljak vele. Egy év elteltével pedig már valóban hiányérzetem volt. Fél évig dolgoztam a válogatottnál is a kapusokkal, de miután úgy éreztem, hogy talán jó érzékem van a fiatalokhoz, mindig úgy képzeltem el magam, hogy majd valahol az utánpótlásvonalon fogok dolgozni. Tulajdonképpen ezek alapján most a helyemen vagyok, csak egy másik országban. Ahol sok időt még nem töltöttem el, de amilyen sokszor éreztem itthon, hogy amatőrként űzzük a profizmust, annyiszor kint ennek az ellenkezőjét tapasztalom, hogy az amatőrök működnek profiként.
Nagy Viktor a róla szóló – A Szőnyi úttól Tokióig: így láttam a kapuból alcímű –, 350 oldalas könyvről elmondta: márciusban kereste meg az ötlettel Dobos Sándor sportújságíró, kommunikációs szakember, és több hét eltelt, amíg sikerült őt meggyőznie.
„Soha nem merült fel ugyanis bennem, hogy egy ilyen könyvnek relevanciája lenne. Miért lenne érdekes az én életem, eddig csak olimpiai bajnokokról született ilyen könyv. Aztán Sanyi meggyőzött, hogy pont ez a pláne, mondja el valaki úgy a saját történetét, hogy milyen volt az ő szemszögéből megélni a társak sikerét, és milyen volt azokban az években, amikor nem jöttek futószalagon az eredmények. Aztán jó sztorikat is ki lehet belőle hozni, illetve vissza lehetne tekinteni egy lezárt pályafutásra. Úgy voltam vele, olyan gyorsan telnek a napok, hetek, hónapok, évek, hogy a múltunk szinte már nem is marad meg a fejekben. Nézzük meg, hány képet készítünk a mobilunkkal, a pár évvel ezelőttiekről talán azt sem tudjuk, hol csináltuk, és semmilyen különösebb emlék nem kapcsolódik már hozzájuk.”
Nagy Viktor azt is elmondta, hogy szereti a sportos témájú önéletrajzi könyveket, de olyannal még nem találkozott, ami róla szól.
Amelyben a jó és a rossz egyaránt helyet kap, pluszban ötletekkel, gondolatokkal, jó tanácsokkal szolgál, természetesen a megannyi színes történet mellett.
A könyv olyan lett, amilyen én, őszinte. Ez is az egyik feltételem volt, megjátszós könyvet ne írjunk, mert az nem én vagyok. A világ amúgy is elment egy instant irányba, amit nem kedvelek, én bizony a hibáimat is képes vagyok felvállalni. Ez így működik, ha őszinték vagyunk. Engem is így kell elfogadni és szeretni. Valóban voltak ebből az őszinteségből nehézségeim a pólóban és azon kívül is, de hiszek abban, hogy hosszú távon csak az kifizetődő. Az őszinteségemhez az is hozzátartozik, hogy felvállalom a sokszor szeleburdi, gyerekes, tényleg infantilis múltamat. De megérte megkomolyodni. Erre akkor értem meg, amikor apa és felnőtt válogatott lettem. A gyerekek felnevelése és a nemzeti címer képviselete egyaránt felelősséggel jár. Fiatalok jöttek oda hozzám, hogy miattam kezdtek el pólózni, vagy éppen miattam nem hagyták abba, segítettem nekik közvetett úton ugyan, de átlendülni egy holtponton.
A könyvben nemcsak a főszereplő szólal meg, hanem a sportág képviseletében 41 „mellékszereplő” is – akik közül a budapesti könyvbemutatón egyebek között Kemény Dénes, Godova Gábor, Szivós Márton, Hosnyánszky Norbert, Gór-Nagy Miklós, Varga Dániel, Decker Ádám, Kovács Róbert tette tiszteletét –, az ő emlékeiket Nagy Viktor a tördelés utolsó fázisában olvashatta el, és vált így saját könyvének az olvasójává.
A könyv szerkesztőjeként Dobos Sándor kiemelte: sok olyan dologról esik szó, amit a címszereplő nem akart kimondani, viszont kimondták helyette a megszólalók. Így aztán azzal megerősítették vagy éppen megcáfolták az emlékeit, nézőpontját, de mindenképpen kiegészítettek egy adott szituációt, folyamatot, amely így ettől vált teljessé.
(Borítókép: Nagy Viktor a Görögország–Magyarország-mérkőzésen a 17. vizes világbajnokságon a Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszodában 2017. július 27-én. Fotó: Czagány Balázs / MTI)