Bár Hérakleitosz azt mondta, kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba, a magyar női pólósok harmadszor is megkísérlik; pénteken világbajnokok lennének, 1994 és 2005 után harmadízben. A döntőben az utóbbi évtizedek kiemelkedően legjobb válogatottja, az Egyesült Államok az ellenfél, amelyet 19 éve már legyőztünk a montreali fináléban, miért ne sikerülhetne ezúttal is?
1994, 2005, 2024. Az első két dátum biztos, 1994-ben és 2005-ben világbajnokságot nyert a magyar női vízilabda-válogatott. Hogy 2024-ben is sikerül-e, az megjósolhatatlan, de van rá esély. Méghozzá nem is csekély.
A pénteki döntőben 15.00 órakor az Egyesült Államok az ellenfél. Az amerikaiak valamennyi, mind az öt mérkőzésüket megnyerték Dohában a rendes játékidőben, méghozzá úgy, hogy a csoportban megverték a világ- és Európa-bajnok Hollandiát. A magyarok is veretlenek eddig, de Hollandiát, majd Görögországot is ötméterespárbajban tudták csak legyűrni.
Ha a történelmet nézzük, az amerikaiak a favoritok. Adam Krikorian szövetségi kapitány válogatottja
2012 és 2021 között mindhárom olimpiát megnyerte, 2015 és 2022 között pedig mind a négy világbajnokságot.
A nagy sorozat tavaly Fukuokában szakadt meg, ahol csak ötödik lett az együttes, az ötödik helyért éppen Bíró Attila válogatottját győzték le ötméteresekkel.
Néhány évvel ezelőtt még ahhoz is merészség kellett, hogy egyáltalán felmerüljön az amerikaiak legyőzésének lehetősége. Tavaly a vb-n azonban szertefoszlott a verhetetlenség mítosza.
A mieink esélyeit növeli továbbá, hogy a Tokióban olimpiai bajnoki címet szerzett amerikai válogatottból mindössze öten maradtak meg hírmondónak: Asleigh Johnson, a világ legjobb kapusa, továbbá Maddie Musselman, Rachel Fattal, Maggie Steffens és Kaleigh Gilchrist. Közülük a még mindig csak 30 éves, Puerto Ricó-i felmenőkkel rendelkező Steffens a történelem legsikeresebb női pólósa a maga három olimpiai és négy vb-aranyérmével. És azt se felejtsük el, hogy 2018-ban egy évet az UVSE csapatában légióskodott!
1994-ben, az első világbajnoki címünk megszerzésekor Tóth Gyula volt a szövetségi kapitány. A ma már 83 éves állatorvos remek edző volt, 1991-ben például a szentesi férficsapatot magyar bajnoki döntőbe vezette. A női válogatottnak 1991 és 2000 között volt a szakvezetője. Az 1994-es világbajnoki diadalnak azért volt előzménye: 1993-ban, Sheffieldben például úgy lettünk bronzérmesek az Eb-n, hogy az elődöntőben 8–3-ra vezettünk a hollandok ellen, és onnan kaptunk ki 9–8-ra...
A csapatnak már akkor, 20 évesen Stieber Mercédesz volt az egyik erőssége.
„Fiatal voltam, bár cseppet sem rutintalan, 1991-ben, 17 évesen már ott voltam az Európa-bajnokságot nyerő válogatottunkban – mondta az Indexnek minden idők egyik legnagyszerűbb magyar hölgypólósa. – Különösebb nyomás nem volt rajtunk, hiszen Hollandia volt az esélyes. Talán ez is közrejátszott abban, hogy a döntőben 7–5-re megvertük a hollandokat, és aranyérmesek lettünk. Kicsit fáj, hogy ez a bravúr egy kicsit elsikkadt az olasz–magyar férfimeccs árnyékában, amelyen a sportág történetének egyik legnagyobb verekedése alakult ki. Az egész világsajtó azzal foglalkozott, pedig mi is megérdemeltük volna a törődést.”
A következő, mindmáig utolsó magyar vb-aranyra 2005-ig kellett várni. Amelynek még mindig Stieber volt a hőse.
„Eltelt tizenegy év, és már nagyon akartam, hogy győzzünk – emlékezett a legendás pólós. – Teljesen kicserélődött a csapatunk, és már nem Tóth Gyula, hanem Faragó Tamás volt a szövetségi kapitány. Nagyszerűen kezdtük a döntőt az amerikaiak ellen, 7–3-ra elhúztunk, de kiegyenlítettek, 7–7-tel ért véget a rendes játékidő. Akkor még volt hosszabbítás, azt 3–0-ra megnyertük, a meccset tíz hétre, újból világbajnokok voltunk!”
Faragó Tamás szövetségi kapitány meg sem kísérli, hogy törvényszerűséget fedezzen fel a 19 évvel ezelőtti diadalban.
Mindig is mondtam, hogy a játékosok csinálják az edzőt, így volt ez 2005-ben is. A női lélek annyira kiszámíthatatlan, hogy én meg sem kíséreltem megfejteni a titkát. Persze az nem ártott, hogy klasszis játékosaink voltak Drávucz Rita, Stieber, Pelle Anikó, Kisteleki Dóra, Tamaskovics Eszter, Horváth Patrícia személyében.
Közben eltelt 19 év, és most ismét itt áll a válogatott a világbajnoki cím kapujában. Pedig ennek a világbajnokságnak aztán végképp nem mi voltunk az esélyesei az eindhoveni ötödik hely után. A szakma és a közvélemény is fenntartásokkal fogadta a kétkapitányos modellt, hatalmas bizalmi deficit nyilvánult meg Mihók Attilával és Cseh Sándorral szemben, és úgy tűnt, a csapat sem áll a szakvezetők mögött.
Aztán ahogy következtek Dohában a mérkőzések egymás után, úgy kovácsolódott össze a csapat, kezdtek el csillogni a szemek. Mihókba is visszatért az élet, és a tőle korábban megszokott módon már képes volt balhézni is, ha kellett. És két olyan mérkőzés után, amelyeket ötméteresekkel nyertünk meg, már nemcsak az olimpiai kvóta van meg, hanem a világbajnoki döntő is.
És ha legyőznénk az amerikaiakat, akkor ez sorozatban a második világverseny lenne, amit elbuknak.
„Amit minden további nélkül megnyerhetünk – vélekedett Faragó. – Megvannak hozzá a játékosaink, a klasszisaink, Keszthelyi Rita, Szilágyi Dorka, Gurisatti Gréta, Leimeter Dóra önbizalma visszatért, nem vagyunk esélytelenebbek az amerikaiaknál.”
Stieber Mercédesz a sajtóban folyamatosan mantrázott szöveggel ellentétben unja már ezt a túlhajszolt olimpiacentrikusságot, szerinte igenis önmagában is érték egy világbajnoki érem.
Teljesen kivagyok, amikor meghallom ezt a jelzős szerkezetet, hogy olimpiai kvalifikációs világ- vagy Európa-bajnokság. Hát értékeljük már a világbajnokságot az olimpia nélkül is! Óriási siker megnyerni egy vb-t vagy Eb-t, nem szabad ezeket a versenyeket az olimpia előversenyévé redukálni. Ha megnyerjük Dohában a vb-t, nekem az ugyanakkora siker lesz, mint egy olimpiai arany. Már csak azért is, mert nehezebb vb-t nyerni, mint olimpiát, hiszen nagyobb és erősebb a mezőny!
A világbajnoki döntő pénteken 15.30-kor kezdődik, az Index szöveges, élő tudósításban, majd összefoglalóban számol be a történtekről.
(Borítókép: Faragó Tamás 2020. augusztus 18-án. Fotó: Kovács Tamás / MTI)