Simone Rossi úgy hasonlít édesapjára, Marcóra, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányára, amennyire egy fiú csak hasonlíthat az apjára. És a hasonlóság csak fokozódik, amikor a 31 éves, daliás kiállású vízilabdázó megszólal, amikor elkezd beszélgetni vele az ember. Még a gesztusai, az arcmimikája is a híres és szeretve tisztelt, mi több, bálványozott (mármint Magyarországon) családfőt idézi. És ami ennél fontosabb: az egyenessége is.
Aki először találkozik Simone Rossival, pláne, ha beszélgetésbe is elegyedik az OSC vízilabdázójával, akár azt is hihetné, hogy édesapjával, Marco Rossival, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányával hozta össze a sorsa. Jó, majdnem harminc év van a két férfiú között, de ha ezt félretesszük, akkor a két Rossi le sem tagadhatná a közeli rokonságot.
A Rossi Juniorral készített interjúban szóba hoztuk
Ugyanannak a háznak ugyanazon az emeletén lakik, mint a szülei, a balkonja is ugyanúgy a Dunára néz. Ismerek olyan harmincas fiút, akinek ez a közelség terhes lenne ennyi idős korában, amikor az ember legszívesebben már elszakadna a szülői háztól, de mivel tőrőlmetszett olasz családról beszélünk, a „la famiglia” Simonénak is szent fogalom. Mondhatnánk, szentháromság, de ez nem lenne pontos, mert Gaiával, a Milánóban a divatszakmában dolgozó kishúgával együtt négyen vannak.
„Jó ez így, gyakran együtt vacsorázunk, szeretem ezeket a közös étkezéseket, mindig van mit megbeszélni – mondja Simone. – Összetartó család vagyunk, kár, hogy Gaia ritkán tud elszabadulni Milánóból.”
Ha már a család: Rossiék a nyolcvanas-kilencvenes években bebarangolták fél Itáliát, de Mexikóban és Frankfurtban is töltöttek egy-egy évet. A profi labdarúgó édesapa Brescián, Genován, Mexikóvároson, Frankfurton, Piacenzán át Pozzuoliig bejárta a fél világot, miközben valójában pozzuoli lakosok voltak. Simone nagymamája egy osztályba járt Pozzuoli leghíresebb szülöttével, Sophia Lorennel!
„Én például Bresciában születtem, mivel az apám 1988 és 1993 között öt éven át a csapat hátvédje volt a Serie A-ban, és én 1990-ben jöttem a világra. Már ötéves koromban rúgtam, nem dobtam a labdát, mert természetesen a futballal kezdtem, miközben azért autodidakta módon úszni is megtanultam. Tízéves koromig futballoztam szervezett módon a Bresciában, aztán áttértem a teniszre, végül tizenegy-tizenkét évesen kikötöttem a pólónál. De az igazi szerelem azért a futball maradt.”
És hogy ez mennyire így van, továbbá hogy nemcsak beszél a futballról, hanem magas szinten műveli is, annak bizonyítására váltott lábbal elkezd dekázni az erkélyen. Közben fel-felemeli a labdát a fejére, oxival is belerúg, de a labda csak nem akar leesni, végül megunjuk, és rászólunk, hogy fejezze már be, mert így soha nem lesz interjú ebből a látogatásból...
No igen, a futball... Bresciából Genovába költöztünk, apa ott játszott olyan világsztárokkal, mint Gianluca Pagliuca, Michele Serena, Pietro Vierchowod, Srecko Katanec, Vladimir Jugovics, David Platt, Ruud Gullit, Roberto Mancini...
Beleborzongok, amikor hallgatom a felsorolást, törzstagnak lenni egy ilyen világválogatottban nem akármilyen élmény lehetett, és ez újabb bizonyítéka annak, hogy Marco Rossi futballistának is elsőrangú volt, mielőtt edző lett volna.
„És hát én személyesen is ismertem ezeket a játékosokat, hiszen a pályán kívül is összejártunk. De aztán folytatódott a család vándorlása, Mexikóváros, Frankfurt, Piacenza... Apropó, Mexikó! Itália és Magyarország után-mellett a harmadik kedvenc országom, nem tudom leírni azt a hangulatot, ami ott uralkodott akkoriban, valahogy minden olyan csodás, olyan könnyed, olyan vidám volt, pedig nem egy gazdag ország. De tudnak élni! És hát az Azték Stadion, az micsoda aréna! Apáék ott játszották a hazai meccseiket, Marcelo Bielsa volt az edző, akkor gyerekként még nem értettem meg, mekkora szakember, de azt pontosan tudom, hogy apa mennyit tanult tőle.”
Azért nem lehetett könnyű egy gyereknek évről évre felkerekedni és új helyre költözni, új iskolába beiratkozni, új barátokat szerezni, elhagyni a régieket.
„Valóban nem volt könnyű, és sajnáltam is otthagyni a barátaimat, de mindig szereztem újakat, és utólag visszagondolva azt kell mondanom, hogy élveztem ezt az örökös vándorlást, mert izgalmas volt. És megtanultam könnyedén alkalmazkodni a változó körülményekhez, talán ezért van az, hogy mindenhol feltalálom magam. Ezért találtam meg a helyemet Budapesten is, az OSC-ben.”
Persze amíg eljutott az OSC-ig, hosszú utat járt be az olasz vízilabdában.
„A Brescia csapatában mutatkoztam be a Serie A-ban, már tizenöt évesen. A barcelonai olimpiai bajnok Alessandro Bovo, minden idők egyik legjobb olasz pólósa volt az edzőm. Azt hiszem, tehetséges voltam, de valahogy hiányzott belőlem az a gyilkos ösztön, amivel igazán nagy játékos lehettem volna. Élveztem a játékot, de inkább hobbinak tekintettem a vízilabdát, semmint foglalkozásnak. És sajnos az edzőim sem igazán adták meg azt a bizalmat, amire szükségem lett volna. Ahogy két éve sem, amikor bekerültem a válogatottkeretbe, de Alessandro Campagna, a szövetségi kapitány nem vitt el a spliti Európa-bajnokságra. Az volt a benyomásom, hogy csak létszámkitöltőnek hívott meg, és így is történt.”
Brescia után 2009-ben következett Nápoly, a Posillipo, a két nápolyi klub közül az, amelyiket a milliomosok egyesületének tartanak, szemben a Canottierivel, a plebejusok klubjával. Aztán kölcsönadták az AS Acquachiarának, az is egy kis nápolyi klub, ott szerepelt a Serie A-ban két évig, majd vissza a Posillipóba, immár a nagycsapatba, és további három év után következett Ortigia, a meseszerű szicíliai környezet, Szirakúza történelmi negyedében, 2019-től 2023-ig.
Ortigiában pont elkerültük egymást, amikor tavaly nyáron Szicíliában jártam, és találkoztam a Rossi család háromnegyed részével: Simone már Budapesten volt, hiszen leszerződtette az OSC. Amikor Marcóékkal Simone ortigiai lakásában jártunk, csak a vízilabdázó fiú két macskájával, Carlóval és Gasparéval találkoztunk. Hihetetlen, de Simone olyan önműködő szerkezettel látta el a cicákat, amely lehetővé tette, hogy egy hónapig táplálkozzanak, igyanak, éljenek, mint Marci Hevesen, emberi segítség nélkül!
Imádtam az életet Ortigiában, nyugodt kisváros, bár nyáron nyüzsögnek a turisták, és olyankor elviselhetetlen a hőség. Tavaly nyáron a sziget belsejében 50 fokot mértek, de Szirakúzában is felment a hőmérő higanyszála 44 fokra. Szerencsére én akkor már Budapesten voltam, júliusban elkezdődtek az edzések a Kondorosi úti uszodában
– jelzi Simone.
Simone április végén írt alá az OSC-hez, Cseh Sándor klubmenedzser volt a kontaktja, az a Cseh Sándor, aki azóta már nincs az orvosegyetemieknél, a női válogatott társkapitánya Mihók Attilával.
„Rengeteget edzünk, úszunk, sokkal többet, mint Olaszországban, általában is keményebbek az edzések – von párhuzamot a két vezető vízilabdás hatalom filozófiája között. – De ez jó. Hogy melyik országban erősebb a vízilabda? Nehéz megmondani. A különbséget a Pro Recco jelenti. Az a világ legerősebb klubcsapata, de az egy világválogatott, például magyar pólós is játszik ott, Zalánki Gergő. A Pro Reccónak jó esélye van arra, hogy megnyerje zsinórban a negyedik Bajnokok Ligáját. Van a Recco, aztán egy hosszú szünet, majd jön három, közel egyforma erejű csapat, a Fradi (így mondja), az Olympiakosz és a Barcelona. Csak az a baj, hogy ők hárman egy csoportban vannak, a Recco meg a másikban. Milyen érdekes... (mosolyog)”
Ha már így belemerültünk a szakmába, megkérdezem, kit tart a világ legjobb pólósának.
Zalánki Gergőt – vágja rá csípőből. – Micsoda bal keze van! Mindent megnyert tavaly a Pro Reccóval és a magyar válogatottal, ontotta a gólokat.
Ennyit a pólóról, térjünk vissza a focihoz. Vajon járt-e Simone gyerekként az apja mérkőzéseire?
Jártam, már Mexikóban is, aztán Piacenzában. Arra nem nagyon emlékszem, ami Genovában történt, a Samporiában, akkor még nagyon kicsi voltam. Már mondtam, az Azték Stadion lenyűgözött, de Mexikó úgy általában is.
Na és Magyarország? A világért sem akarom kierőszakolni Simonéból, hogy mennyire klassz ország, de mit csináljak, ha így felel:
Ó, Magyarország a második otthonom. Attól kezdve, hogy az édesapám 2012-ben a Honvéd edzője lett, rendszeresen járok Budapestre, most meg már van is egy lakásom itt a Duna partján. A fővárost jól ismerem, a vidéket nem annyira, de sokszor elkísértem apát a Honvéd meccseire. Győrbe, Szombathelyre, Székesfehérvárra...
Az embert tényleg érdekli, mit szeret egy külföldi Magyarországon, és mit nem szeret. Végtére is, ami nekünk megszokott, arra ők esetleg rácsodálkoznak.
A legjobban az tetszik, ahogy a magyarok szeretik a hazájukat. Annyira patrióták, annyira büszkék a magyarságukra. És az is tetszik, hogy mennyire jogkövetők, betartják a törvényeket.
Látja rajtam, ahogy elkerekedik a szemem, az, hogy szabálykövetők lennénk mi, magyarok, nekem újdonság, de ha egyszer Simone így látja...
„Igen, ugyanis Olaszországban ez nincs így, ott nem nagyon törődnek az emberek a törvénnyel, a szabályokkal. Minden viszonyítás kérdése. Az olaszokhoz képest a magyarok igenis törvénytisztelők. És nekem ez nagyon tetszik. Sokkal rendezettebb ország, mint Itália. És nincs bűnözés! Éjszaka nyugodtan kimehetsz az utcára, nem fenyeget az a veszély, hogy kirabolnak. Próbáld ezt megtenni Nápolyban...”
Na, hát ha másért nem, ezért már érdemes volt leülni beszélgetni Marco Rossi fiával. Legalább megtudtuk, mennyire biztonságos hely Budapest, mennyire szabálykövető emberek a magyarok.
„Mondok egy példát! – Simone most már belemelegedett a témába. – A múltkor bementem az édesanyámmal a belvárosba, a kocsit leparkoltam, a telefonommal megkezdtem a parkolási díj fizetését, de amikor kijöttem anyával az étteremből, láttam, hogy kerékbilincs van az autómon. Kiderült, ott parkoltam, ahol tilos volt, de én nem vettem észre. Semmi gond, kifizettem a bírságot, jött a szakember, leszedte a bilincset, és mehettem tovább. Csak az fájt, hogy kaptam négy büntetőpontot a jogsimba.”
Elámulok, ahogy hallgatom, milyen nyugodtan meséli a történetet. Én biztosan leálltam volna veszekedni a közterületessel meg a rendőrrel.
Minek? Hiszen igaza volt!
Ja, ha csak úgy nem... Mindegy, ugorjunk. Simone hogyan éli meg, hogy amikor az apjával kimegy az utcára, nem tudnak haladni, mert folyton szelfiket kérnek a járókelők? Nem unalmas ez?
Nem, egyáltalán nem. Sőt, az különösképpen tetszik az édesapámban, hogy még egyetlen szelfi- vagy autogramkérést sem utasított vissza, mindenkinek a rendelkezésére áll. Tudom, hogy mennyire hálás Magyarországnak, és ezt minden lehetséges módon és alkalommal kimutatja.
Olyannyira, hogy Marco Rossi néhány hónapja már magyar állampolgár is. De vajon az nem merült fel, hogy a család ebben is követi a családfőt? Simone szerint nem, ők megmaradnak százszázalékos olasznak. Különben is, nem beszél magyarul... Persze az édesapja sem, de Simone azt mondja, ha ő elkezdené tanulni a magyart, akkor az apja is újra belekezdene, mert annyira erős benne a versenyszellem, hogy nem tudná elviselni, ha a fia előbb megtanulna magyarul, mint ő.
A vízilabdázó jellemző történetet mesélt édesapja népszerűségéről. Mármint a magyarok körében, mert odahaza, Itáliában egészen más a helyzet.
„Egy alkalommal repülővel utazott a család Budapestről Nápolyba, és amikor leszálltunk a Capodichino reptéren, és elkezdtünk araszolni a repülőgép lépcsője felé, a magyar utasok megrohanták apámat, és forgalmi akadályt képeztek a folyosón. Az olasz személyzet nem értette, és megkérdezték, ki ez a magas kopasz úr. Az anyám mondta, hogy a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya. A stewardessek bólogattak, hogy jó, jó, de most már haladjunk, mert nem tudnak leszállni az utasok...”
Hát igen, magunk is lépten-nyomon tapasztaljuk, mennyire bálványozzák Marco Rossit Magyarországon. Főleg most, hogy közeleg az Európa-bajnokság. De vajon kinek fog drukkolni Simone?
Annak, hogy magyar–olasz döntő legyen. A labdarúgó-Eb-n és az olimpiai vízilabdatornán is. De azt ne kérdezze, ha egy ilyen döntő létrejön, akkor kinek fogok szurkolni... És van még egy álmom.
Nem kell gondolatolvasónak lenni ahhoz, hogy kitaláljuk, mi az. Kijuttatni a magyar válogatottat a 2026-os világbajnokságra, arra a tornára, ahol negyven éve nem járt.
Ez lenne apám pályafutásának a megkoronázása.
Nem titok, Simone elé rakta az OSC a 2024–2025-ös idényre szóló szerződést, a pólósnak már csak alá kellene írnia. De vajon aláírja-e?
„Még nem tudom, de valószínű. Néha egy kicsit elegem van a pólóból, de aztán eszembe jut, hogy húsz éve ez az életem, és hát nem tudom elképzelni az életemet vízilabda nélkül. Igaz, hogy már legalább négy éve úgy vágok neki az újabb idénynek, hogy ez lesz az utolsó, de aztán mindig maradok. Szerintem most is ez lesz. Nem beszélve arról, hogy nagyon jól érzem magam az OSC-ben. Igaz, Varga Dániel edzőnk elmegy a BVSC-hez, Kovács Róbert veszi át a helyét, de ő is remek szakember. És hát sok barátom van a csapatban, akik közül Vigvári Vince áll hozzám a legközelebb. Óriási tehetség, olyan, mint az olasz válogatottban a vele egyidős Francesco Condemi.”
Simone elárulja, egyre csábítóbb számára a pályamódosítás, ami abból állna, hogy bekapcsolódik édesapja edzői, elemzői stábjának a munkájába.
Évek óta készülök erre, tanulmányozom a futballt, de egyelőre még a vízilabdáé a szívem.
Meg Martináé, egy 25 éves milánói lányé.
Egyre többször fordul meg a fejemben az esküvő gondolata. Végtére is 31 éves vagyok. Oké, fiatal 31 éves, de akkor is. Elég sok döntést kellene meghoznom, nem? Folytassam-e a vízilabdát, elkezdjek-e magyarul tanulni, mi legyen a futballal, és megnősüljek-e. Úgyhogy inkább összpontosítok arra, ami pillanatnyilag a legfontosabb: kupaszereplést érő helyen végezni az OSC-vel.
(Borítókép: Simone Rossi. Fotó: Papajcsik Péter / Index)