Hibátlanul teljesíti minden elvárásunkat az új Wii-s Mario, de semmivel sem többet. Nem gond, a sorozat kedvelői szeretik két-három részenként újraélni gyerekkorukat.
Akinek van Nintendo DS-e, az valószínűleg megvette annak idején a New Super Mario Bros. című 2006-os programot, biztos ezért is lett az egyik legnagyobb siker a hordozható játékgépen. Közel húszmilliót adtak el belőle, köszönhetően a jópofa pályáknak, a remek zenéknek és karaktereknek, és persze annak, hogy a Super Mario visszaadta nekünk a gyerekkorunkat: a sok 3D-s játék közt mert kétdimenziós lenni. Sokak szerint egyedül csak a feladatokkal volt probléma, mert túl könnyűre sikerült a játék, nekem azonban inkább az rémlik, hogy többször falhoz akartam vágni a DS-t, amiért huszadszorra sem sikerült valamelyik utolsó pályán túljutnom.
Csak idő kérdése volt, hogy mikor jön az újabb verzió, ezúttal már természetesen Nintendo Wii-re, és tavaly év végén meg is kaptuk a választ: itt a játék, kipróbálható, végigjátszható.
Feltéve, hogy van elég időnk, a New Super Mario Bros, ugyanis kimondottan nehéz lett: viszonylag hamar megtanulunk úgy ugrani, hogy becsapódás után kinyírjuk az alattunk mászkáló bioszférát, de már egy óra játék után eljutunk olyan ellenségekig, akiket látszólag lehetetlen elpusztítani. Őszinte leszek: én már öt perc után találkoztam olyan pályával (kettes), amit csak sokadszorra sikerült befejeznem. Talán, mert már elszoktam a stílustól, talán mert egyre idegesebben mentem neki a feladatoknak, azt meg már az Aknakereső óta tudjuk, hogy nem vezet jóra.
A Super Mario Bros. legújabb verziója egyébként pont olyan, mint bármelyik elődje és ez adja egyben erejét is: nem egy az egyben másolták le a DS-es verziót, vagy a korai, 8 és 16 bites változatokat, de a grafika igazán nem sokat fejlődött az évek sorén és a hangulat is a lassan három évtizeddel ezelőtti első Mariókat idézi. Ez persze nem baj és nem is véletlen: a Galaxy-vel például már bizonyította a Nintendo, hogy képes a Wii gyenge hardverére is olyan izmos grafikát pakolni, hogy attól leesik az állunk, most azonban a nosztalgiáé és az egyszerűségé a főszerep. Márpedig azt minden gyerek tudja, hogy egy rendes platformjáték balról jobbra, ritkán jobbról balra folyik, és csak akkor fordul be térbe, ha valami úri huncutságon járt a programozó esze. És itt most el is értünk a Nintendo egyik legnagyobb előnyéhez, hogy tudniillik a rajongók rendszertelen időközönként azt várják el a cégtől, amiért a Microsoftot vagy a Sony-t felgyújtanák: a grafikai egyszerűséget, a pixelekbe öntött nosztalgiát.
És a Super Mario Bros. Wii tökéletesen ki is szolgálja az igényeket: egy-egy karaktert ugyan 3D-ben rendereltek, de a játékmenet tökéletesen 2D-s. Ismerős a sztori is, megint elrabolják Peach-et (ideje lenne lepattintani a csajt, harminc éve csak a baj van vele), Mario meg útnak indul, hogy kiszabadítsa. Hosszú kihagyás után megint vannak segítőtársai: bármikor úgy dönthetnek barátaink, hogy beszállnak a játékba, ha van négy kontroller, egy egész kvartett küzdhet Bowser ellen.
Remek hír, hogy a kilépéssel sem kell megvárni a pálya befejezését, bármikor dönthet úgy a játékos, hogy kiszáll, és amíg akár csak egy is életben van közülünk, nem ér véget a forduló. Ugyanakkor online továbbra sem lehet játszani Marióval, szóval ha nincsenek kartávolságra a barátaink, marad a magányos játék.
Azért nem maradunk teljesen egyedül, mert a gép segít a nagyon hülyéknek (nekem): ha sokadszorra futunk neki hiába ugyanannak a pályának, ránk küldi a Super Guide-ot, aki Luigi, vagy valamelyik karakter képében végigjátssza helyettünk a pályát. Remek hír, hogy ez a bemutató bármikor megszakítható, és átvehetjük az irányítást a karakter fölött, ha már úgy érezzük, tudjuk, mit kell tenni.
A grafikáról már írtam, a zene is a megszokott sémára épül, sőt, konkrétan a megszokott dallamokat sikerült átültetni, míg az irányításba beleszól a mozgásérzékelős kontroller is. Nem tolakodóan, ugráshoz, támadáshoz sokszor elég megráznunk az irányítót, ami pont arra elég, hogy tudatosuljon bennünk: Wii-vel és nem a kilenc éves Gamecube-bal toljuk a Mariót, mert a mozgásérzékelést leszámítva egyébként valószínűleg azon is megjelenhetett volna a játék.
A Super Mario Bros. Wii remek kis program lett tele nosztalgikus utalásokkal, bár az is látszott, hogy a Nintendónál biztosra mentek, és nem akartak megint egy olyan zseniális agymenéssel előállni, mint a Galaxy. A végeredmény nem is lett annyira maradandó annak ellenére, hogy a 2D-s platformjátékok között az egyik legjobb a mostani kiadás.