Mielőtt bárki azt hinné, hogy a Star Wars maga a megtestesült, végletekig kizsigerelt, az utolsó bőrcafattól is megfosztott, zsírszagú Happy Meal-figuráktól hemzsegő franchise-univerzum, aminek lényege, hogy soha nem lehet tudni, ki kinek az apja, vessen egy pillantást az Aliens vs. Predator szériára, annak is a videojáték-fronton befutott karrierjére. A különböző platformokra megjelent változatokkal és a kiegészítőkkel együtt eddig 37 játék készült Alien vagy Predator főszereplésével, és ezek közül pontosan 13-ban szerepel az az eredeti ötlet, hogy össze kell ugrasztani egymással a két ősellenséget, a palackfejű kukacűrlényt és a rasztafrizurás, páncélos űrlényt.

1993, vagyis az első, Super Nintendóra írt Alien vs. Predator megjelenése óta eltelt csaknem két évtized, és annak is három éve már, hogy kijött az utolsó, nagy sikerű mobiltelefonos változat, az Alien vs. Predator 2 2D: Requiem.

Épp ideje volt előállni a tizennegyedik résszel. Na és mi lett a címe? Aliens vs. Predator. Csak hogy könnyebb legyen megkülönböztetni a többitől.

Agyonszúrlak a farkammal

Azoknak, akik az elmúlt évtizedeket egy űrhajó fedélzetén töltötték az első tiszt gyomrába bebábozódva, eláruljuk: az Aliens vs. Predator arról szokott szólni, hogy az ember ember, és Alient meg Predatort kell ölnie; vagy Predator, és embert meg Alient kell ölnie; illetve Alien, akinek embert és Predatort kell ölnie. Nincs ez másképp az új Aliens vs. Predatorban sem, amint az az alábbi sematikus ábrán jól látható:

Az, hogy a játékos bárki bőrébe belebújhat, tulajdonképpen dicséretes, mert egy pénzért három játékot kap, és valóban óriási különbség van aközött, hogy valaki a farkával szúrja-e homlokon ellenfelét (Alien heavy attack) vagy gerincestül tépi ki a fejét, és a továbbiakban úgy lóbálja, mint hentes a szép, véres darab karajt (Predator heavy attack).

Ugyanilyen dicséretes az is, hogy a főszereplők más-más különleges képességek birtokában vannak: a tengerészgyalogos a mozgásérzékelővel észleli, merre bujkál az ellenség, a Predator láthatatlanná tud válni, és nagyokat ugrik, az Alien meg felmászik a plafonra, és a sötétből végez az áldozattal, ahogy azt egy rendes Alientől elvárja az ember.

A három játék persze mégiscsak egy: a szereplők ugyanazok, a motor ugyanaz, a grafika ugyanaz (a helyszínek persze változnak), és a hangulat is ugyanaz: az Aliens vs. Predator egyetlen dramaturgiai eszközzel, az olcsó ijesztgetéssel él, és különösen tengerészgyalogosként hozza az emberre a frászt. Megy a gyanútlan katona a sötét folyosón, fütyörészik, semmi gondja a világon, aztán mit ad Isten, nem a nyakába veti magát egy undorító Alien? A belső terek általában sötétek, ami még az ilyen helyzetekben  indokoltnál is rémisztőbb hangulatot kelt, egyúttal felkelti a gyanút, hogy a nagy sötétséggel a fejlesztők a játszhatóságon igyekeztek javítani, illetve a grafikai részletek hiányát próbálták leplezni. A képi kidolgozatlanság különösen az összekötő animációkon feltűnő, pedig ott igazán lehetne villogni, de a legtöbb karakter nagyjából annyira van kidolgozva, mint egy zsák krumpli.

A mozgás gyakran nehézkes, érthetetlen például, hogy a Predator miért csak bizonyos helyekre tud odaugrani, ha már tud ugrani, és hogy az Alien miért csak extra gomb lenyomásával tud bemászni egy-egy ventillátorlyukon, amikor ez neki Alienként alapból kötelessége lenne. A tengerészgyalogos feltűnő hiányossága a semmire se jó, bagatell fegyverzet, amely hatásra és érzetre is játékfegyverek benyomását kelti. Ha már választani kell, mindenképpen a Predator szerepét javasoljuk, rajta érezni az erőt, azt a fajta elkötelezettséget és könyörtelenséget, ami a gyáva tengerészgyalogosból és a sunyi Alienből sajnálatos módon hiányzik.

Üzenet + tanulság

Nem is maradt más hátra, mint a játék üzenetének megfogalmazása és a tanulság levonása.

Az Alien vs. Predator üzenete egyértelműen episztemológiai jellegű: azt sugallja az embernek, hogy a világ egy hatalmas, sötét, kaotikus lyuk, következésképp megismerhetetlen, ráadásul tele van félelmekkel meg borzalmakkal, és még a halálban sincs köszönet.

A játékból levonható legfontosabb – ontológiai – tanulság pedig az, hogy az ember gyönge, sebezhető lény, amely bármely beteg elme által kreált, fiktív létformával szemben alulmarad, és hogy a legjobban kiképzett tengerészgyalogos sem lehet olyan erős, ügyes, vakmerő és okos, mint a legelfuseráltabb Alien vagy Predator.

Tartalmas, megfontolt öldöklést kívánunk!