Ha nem időrendben haladtak volna a Total War játékok, mindenképpen Napoleonnal kellett volna kezdeni. Napóleon adja magát, legendás stratéga és hadvezér volt. Nemcsak megpróbálhatunk a nyomdokaiba lépni, de túl is szárnyalhatjuk azzal, hogy nyerünk Waterloonál. De az is lehet, hogy mégsem hordjuk a zsebünkben a marsallbotot, és Bécsig sem jutunk el.
A Napoleon a hatodik játék a nagy sikerű Total War sorozatban, nevéből is adódóan a 19. század eleji európai politikai történéseket, hadjáratokat helyezi a középpontba. A játékos Napóleon vagy valamelyik riválisa bőrébe bújhat, és leigázhatja a világot. Az előző játékokhoz hasonlóan két részből áll, körökre osztott stratégia keveredik a real time taktikával. A Napoleon tulajdonképpen az Empire: Total War folytatása, jó néhány dolgot kijavítottak, ami az Empire-ban zavaró volt, de a játék nem fejlődött annyit, mint vártuk volna.
Napóleon bőrébe bújva négy hadjáratot lehet végigjátszani, vagyis inkább hármat, mert az első, amelyik a hadvezér első éveit mutatja be, egy tutorial, oktató hadjárat. Ebből még a kezdők is megtanulják az alapvető lépéseket, de a játék bonyolultsága miatt jó néhány órát el kell töltenünk a gép előtt, hogy valóban úgy érezzük, mindent tudunk. És ez még csak a kezdet, a sikeres hadjárathoz katonai, gazdasági, kereskedelmi és politikai döntéseket is meg kell hoznunk.
Három valódi hadjáratot kell tehát végigjátszani, az európait 1796-tól, majd az egyiptomit 1798-tól. Mindkét hadjáratban vannak kisebb feladatok is a fő cél mellett, amelyek segítenek előrelendíteni a történetet. A legfeltűnőbb különbség a sorozat korábbi darabjaihoz képest, hogy sokkal lineárisabb a játékmenet, kötelező végigjárni Napóleon életútjának legfontosabb állomásait.
Ez néha eléggé terhes tud lenni, főleg ha hozzászoktunk az előző játékok szabad menetéhez. A harmadik hadjárat már túllép a történelmen, ez a rész a Mastery of Europe nevet viseli, itt a cél egész Európa elfoglalása, az oroszoktól egészen a britekig – ez hasonlít a legjobban a korábbi szabadabb játékokra, nem szorítja keretek közé a játékot.
Megújultak a valós idejű csaták is, lényeges különbség – jelentősen javítja is a játékélményt –, hogy gyorsabbak az egységek. Aki sokat játszott már a Total War sorozattal, tudja mennyire idegesítő, amikor az egység mozgatásánál bevárják a legutolsó lemaradt katonát is, és csak azután kezdenek az ellenségre lőni. Ezen szerencsére változtattak, ahogy pozícióba érnek, azonnal tüzelnek. A tereptárgyak, falak, házak, sziklák nagyon jó fedezékek, ráadásul a házakba be is lehet menni, ez az egyiptomi hadjáratnál lesz lényeges.
A tüzérség is pontosabban céloz, bár ez még hagy némi kívánnivalót maga után. A tüzérség amúgy is Napóleon erőssége volt, ez ki is jön a játékban. Jó helyen felállított ágyukkal már azelőtt el lehet dönteni egy csatát, minthogy az elkezdődött volna. Persze a számítógépes ellenséget nem nehéz legyőzni, mi is könnyen vettük az akadályokat, de a fórumokon is arra panaszkodnak a rajongók, hogy néha túl könnyű felülkerekedni. Az egységek közötti különbségek jobban kijönnek, mint az előző játékoknál, a veterán gárdistákat például nem tizedeli meg egy kezdő milícia.
A csatáknál kell megjegyezni, hogy a nagyobb ütközetek – Austerlitz, Trafalgar, Waterloo – magukban is újrajátszhatók. Óriási hiba azonban, hogy erre csak akkor van mód, ha végignyomtuk a hadjáratot, és ezzel feloldjuk a csatákat.
Bár a hangsúly a csatákon és a seregek jó helyre mozgatásán van, a sikerhez elengedhetetlen néhány diplomáciai és gazdasági döntés meghozatala is. Nem mindegy, kik a szövetségeseink, kikkel kereskedünk, az elfoglalt városok mennyire lojálisak hozzánk, és fizetik-e a kivetett adót. Utóbbi – vagyis a pénz – szinte a legfontosabb része a játéknak, pénz nélkül nem tudunk fejlődni, katonákat toborozni, egységeket kiképezni.
Pénzt fosztogatással, adókból és kereskedelemből lehet szerezni. A legkönnyebb persze fosztogatni, elég szép summa üti markunkat egy nagyobb város elfoglalásakor, de a lakosságot utána nehéz megfékezni, nem dolgoznak, elégedetlenkednek, és még adót sem fizetnek. Ilyenkor az sem segít, ha nagyobb helyőrséget hagyunk a városban.
A diplomácia a másik hangsúlyos elem, egy könnyen kezelhető felületen megnézhetjük kik a szövetségeseink, új barátokat szerezhetünk, szívességet kérhetünk a régiektől, lefizethetjük a semlegeseket, régiókat adhatunk-vehetünk, és még kereskedelmi embargót is bevezethetünk egy bizonyos területre. Mondjuk, Nagy-Britanniára, hogy a történelemnél maradjunk.
Itt fontos megjegyezni, hogy az alapvető szövetségesi kör előre meg van határozva, ezen csak nehezen lehet változtatni a játék alatt. Ha a franciákkal vagyunk, elég nehéz rávenni az osztrákokat, hogy velünk barátkozzanak, és támadják meg az oroszokat. További hátrány, hogy nem mindig vesszük sok hasznát szövetségeseinknek. Addig rendben van, hogy kereskednek velünk, tehát lesz pénz, de csak tessék-lássék támadják meg az ellent, ráadásul eléggé ügyetlenül.
A városoknak is nagy szerep jut a játékban, lesznek olyan városok, amelyek fejlesztésben jók, lesznek olyanok, amelyek a katonai egységeket ontják magukból, és lesznek egyetemi központok. Nem mindegy, milyen épületeket fejlesztünk, hiszen ez meghatározhatja a további fejlődést és egyben a játék további menetét. Igaz, itt beépítettek egy hatalmas könnyebbséget, egyetlen kattintással – és némi pénz ellenében – bármikor megváltoztathatjuk egy adott épület funkcióját, baj esetén például az egyetemből katonai kaszárnyát építhetünk. Szerintünk ezt kár volt.
A Total War sorozat sohasem arról volt híres, hogy bármelyik gépen elfut. Nagyon erőforrásigényes játék. minimum 2 GHz-es Dual Core processzort, 1, illetve 2 GB RAM-ot (XP-vel, illetve Vistával, Win7-tel) 256 MB-os videokártyát igényel. Ennél lényegesen jobb gépen próbáltuk ki a játékot, de néha így is beszaggatott a legnagyobb csatajeleneteknél. Nem véletlenül: olyan részletességgel vannak kidolgozva a részletek, amihez valóban kell az erős gép. A megoldás, hogy a minimumra vettünk le nagyon sok grafikus effektet.
Összegezve, a legrealisztikusabbra sikerült darab a sorozatból, a füsteffektekkel, sivatagi homokviharral, orosz hóeséssel és az egységek mozgásával. A játékmenet túlzottan keretek közé van szorítva, sokkal nagyon szabadságot kellett volna hagyni a szövetségek kötésére és egyéb döntésekre. Játszhatóbb, mint a sorozat előző darabja, az Empire, mégis túl kevés az előrelépés ahhoz képest. Jó azonban a többjátékos mód, itt egymás ellen is vívhatunk csatákat, de együttműködve is végigjátszhatjuk a hadjáratokat.