„Nem maradt idő a figyelmeztetésre. Most már nyakig benne vagyunk – klímaválság, a megfigyelés társadalma, a pénzügyi szektor csődje... elértük a pontot, ahonnan nincs visszaút. Drámai következmények derengenek (!) a horizonton. Nincs mentség a letargiára. Cselekednünk kell! Gyürkőzzünk neki!” – művészi koncepciónak túl direkt, politikai manifesztumnak túl gyurcsányos, de nincs mit tenni, idén ez a linzi Ars Electronica digitálművészeti fesztivál programja. Repair (megjavítani) a mottó, mentőöv a logó, egyetlen hatalmas képzavar az egész, de az is igaz, hogy huszonnegyedszerre nehéz kitalálni valami teljesen újat – ennyi éve fogadja Oberösterreich fővárosa a bitek, a csipek, a vas és a flex elkötelezett rajongóit.

A Duna partján fekvő Linz népességre miskolcnyi, területre egernyi város, amely két főbűnéről ismert: a linzerről és Adolf Hitlerről, aki gyermekkorában itt szívta magába a szisztematikus népirtás alapjait. És a linzert, nyilván. De Linznek vannak erényei is, többek között hogy tiszta, jó szagú, nyugodt és csöndes – ezt a polgári atmoszférát bolygatták fel eddig évről évre a kiöregedett mangahősnek öltözött japán vendégművészek és a Freitag-táskás, szódásüveg-szemüveges urbán fiatalok Salzburgból, Wiener Neustadtból és Dallasból. A város egészen a tavalyi Ars Electronicáig teljesen átadta magát a fesztiválnak, a főtéren nyüzsgött az international crowd, legalább tucatnyi helyszínen zajlottak a programok, de még az utolsó trafikban is kitették a kirakatba a rendezvény logóját, hátha valaki emiatt vesz majd cigarettát.

Ennek a vicces művész-polgár-szimbiózisnak mostanra vége: a város 1850-ben alapított dohánygyára tavaly ősszel bezárt, 20 millió euróért megvette a város, és idén először itt volt az Ars Electronica fő helyszíne. Bau 1, Bau 2, Kraftwerk, Aufzug , Stiege A, Stiege B, Stiege C, és Zigarettentabakfrabrikation, Memphis Classic, Memphis Blue, Meine Sorte – bolyongás több tízezer négyzetméteren, végeláthatatlan folyosók, termek, lépcsősorok, rámpák és sínek között. A linzi Tabakfabrik akkora, hogy bár az Ars Electronicát a világ legnagyobb digitálisművészeti fesztiváljának tartják, a rendezők képtelenek voltak megtölteni anyaggal a teret. Van, hogy egy miniinstallációnak kézilabdapályányi terem jut, és van, hogy a látogatók hosszas gyalogtúrákat tesznek mindenféle elhagyatott kazamatákba, csak hogy megállapítsák: nincs ott semmi.

Az idei fesztivál szagról is messziről könnyen azonosítható: a földszintet a káposzta uralja, eggyel följebb jönnek az irtóztató polimerek, onnantól meg a rothadó szerves anyag – feltételezhetően dohány –, ami feltehetőleg évszázadokra beleette magát az épületek falaiba.

A Tabakfabrikba való betelepülés a linzieknek nyilván áldás, mert ha akarnak, családostul kivonulhatnak megtekinteni a digitáliát, miközben a városban nem kell fogalmatlan kiberturistákat kerülgetniük, mint eddig, és a főtér kávézóiban is háborítatlanul gőzölöghet a reggeli kakaó. De a korábbi Ars Electronicák nyüzsgésének a gettósítás véget vetett, és igaz ugyan, hogy egy-két korábbi helyszín megmaradt (az Ars Electronica Center a Duna partján éjjel úgy lüktet a fényben, mint egy lélegző robot) az utcák ugyanolyan kihaltak, mint valószínűleg az év többi 51 hetében szoktak lenni. Közbiztonságilag biztosan indokolt, de a hangulatnak nem tesz jót.

További szomorú fejlemény, hogy a fesztivált mostanra ha nem is bekebelezte, de mindenképpen eluralta a vállalati szektor, és a cégek már nem háttérszponzorokként, hanem kiállítókként jelennek meg a KTM-től a Segwayig. Csak elektronyos bicikliből, motorból és autóból van egy kisebb céges flottányi, ami persze dicséretes, csak nem feltétlenül való erre fesztiválra. De mivel a mottó, a Repair a bolygó szörnyű állapotára vonatkozik, a Gaiát magukhoz ölelő cégek joggal mondhatják, hogy ők legalább tesznek valamit az ügyért, a keményvonalas esztéták meg elgondolhatnak azon, hogy a homlok helyett nem a seggre adja-e a csókot a corporate múzsa, és művészet-e a szó arisztotelészi értelmében egy lítiumakkumulátorral működő csuklós busz, vagy szimpla ipari propaganda.

Asimo to the Rescue

Bár a fesztivállal párhuzamosan zajló előadásokat neves művészek tartják a világ minden részéből , az idei Ars Electronica legnépszerűbb vendégelőadója nem ember, hanem robot. Asimo, a Honda által szponzorált emberszabású a világot körbehaknizta már, de Linzbe most jutott el először. Sűrű, percre beosztott program keretében lehet vele találkozni, a nagy érdeklődésre való tekintettel előzetes helyfoglalás szükséges, és egyszerre csak néhány tucat kiválasztott lehetett részese a háromnegyed órás élménynek (a szünetekben nyilván tölteni kell, mert az akkumulátorai legfeljebb egy óráig bírják.)

A felhajtáshoz képest a 130 centis, 54 kilós Asimo meglehetős csalódást okoz. Nemhogy szóba elegyedni nem lehet vele, de még a közelébe sem lehet férkőzni, és a két humán asszisztens társaságában előadott bemutató során nagyjából annyira interaktív, mint egy zsák krumpli. Hiába pakoltak bele millió szervót, arc- és tárgyfelismerőt, gesztusérzékelőt, hiába tud csatlakozni az internetre, hogy majd onnan olvassa be az időjárást, a linzi bemutatón idomított nyúlként viselkedik, kisfiúhangon beszél, mintha előre betanult szerepet játszana, és néha olyan lassan reagál, hogy az ember attól tart, örökre lefagyott.

Asimo leglátványosabb produkciója a futás: berogyasztott térdekkel szalad, nyilván az alacsony súlypont érdekében, hogy fel ne boruljon, így viszont pont úgy néz ki, mintha a budira tartana; az előadás egy pontján belerúg egy labdába, és „interaktív” társasjátékot játszik négy beépített ügynökkel, majd úgy tesz, mintha tapsolna. Mire a közönség megtapsolja. Ha itt tartanak a humanoid háztartási robotok, akkor sajnos még mindig inkább egy jól idomított nyúl.

De ha már robot, akkor Asimónál sokkal érdekesebb a japán Hirosi Isiguro kifejezetten ijesztő, hófehér Telenoidja, ami nem humanoid, hanem geminoid, ami meg a Geminusból és az Androidból származik. Ez talán mindegy is, a lényeg, hogy ha két egymástól távol lévő emberi lény gondozásába vesz egy-egy Telenoidot, akkor a robotok médiumként közvetítik a másik ember hangulatát, arckifejezését, és a művész azt állítja, hogy ha az ember átöleli saját Telenoidját, távol lévő társa úgy érzi majd, mintha őt ölelte volna át. Kínzó távkapcsolatok életben tartásához ideális.

Interakcióban utazik egy másik figyelemre méltó alkotás, a Tischgeflüster, a suttogó asztal, német és francia művészek munkája is. Egy kerek fekete ebédlőasztalra helyezett hófehér porcelánedényekből hangszórók szólnak, amelyekből különböző kultúrák evéssel kapcsolatos sztorirészletei állnak össze; a történetek aszerint változnak, hogy az asztalnál ülők hová teszik az edényeket.

Külön dohánygyárat lehetne megtölteni a szerves organizmusokat imitáló,a növényi fejlődést az elektronikával összekötő alkotásokból. Szép is és működik is a japán Akira Nakajaszu találékonyan „növény”-nek nevezett alkotása, amelynek 169 robotlevele harmóniában reagál a légmozgásra – a robotgaz egy közelítő kézbe is belerezdül, és úgy mozog, minta az igazi fű az igazi szélben.

Mohából és növényi magvakból nyomtat különböző bioarchitektúrális struktúrákat az amerikai, de Indiában élő Allison Kudla négy tengelyen mozgó printere, amelyben a kinyomtatott moha nőni kezd, a magvak pedig kicsíráznak. A szerkezet az Eden-féle növekedési modell alapján működik, és a művész szerint a matematikai algoritmusok által generált mintázatok egyszerre szimbolizálják a városi és a sejtszintű növekedést. Az Ars Electronica Center állandó kiállításának részét képező kanadai Philip Beesley interaktív műanyagerdejét, a Hylozoic Groundot meg mintha egyenesen az Avatárból húzták volna elő: a processzorokkal és helyzetérzékelőkkel felszerelt, több tízezer alkatrészből álló konstrukció hatalmas, lélegző tüdőként reagál a látogatók közeledtére, és a mozgás mellett a folyton változó fényekkel teremt egészen különös hangulatot (ezt az alkotást állította ki Kanada a Velencei Biennálén).

Kevésbé látványos, annál viccesebb a dán Morgens Jacobsen egyedülálló cenzúragépe, amit több száz, galvánelemként működő krumpli hajt – ahogy a gumók száradnak, és egyre kevesebb áramot termelnek, úgy jelennek meg egy a dán kormány által ellehetetlenített, bevándorlási kérdéseket boncolgató jelentés szavai. Az áramfejlesztő krumplik a helyszínen láthatók, az eredmény a neten.

És ami egy olajfestménnyel soha nem fordulhatna elő: az Ars Electronicán kiállított alkotások jó része egész egyszerűen nem működik. Lefagyott, eltekerődött, kifogyott, eltörött, vagy csak megunta. Egy a dohánygyár előcsarnokában kiállított hatalmas fehér maciszoborról talán már soha nem derül ki, mire lenne képes, ha el nem romlott volna; az osztrák Gordan Savicic és Leo Peschta műve, a fából készült műcigarettát szájba lövő gépezet még poénnak is elég lapos, ráadásul elméletileg a „Tschik” (cigi) szóra reagál, a valóságban inkább tapsra, és arra se mindig. A cigarettát pedig a száj helyett a földre lövi, úgyhogy még arra se jó, amire kitalálták.

És van, ami működik, de minek, ugye. Jó példa a a svájci Décosterd fivérek Cycloid-E nevű alkotása, egy hatalmas fémcsövekből összerakott, több tengelyen forgó szerkezet, ami leírása szerint „elkápráztató és hipnotikus táncot jár”, és „egyedülálló kinetikus és polifonikus dallamot hoz létre”, miközben csak forog, illetve bénán huhog.

Egy kicsit szedett-vedett, egy kicsit szétfolyós, terjengős, koncepciótlan és az egyetlen fő helyszín meg az átfogó vezéreszme ellenére fókuszálatlan az idei Ars Electronica. Hogy mindez művészet-e, alkalmazott művészet, iparművészet, garázsbarkács, gegparádé vagy studio craft – az az irányzat, ahová a múzeumként tisztelt múzeumokból kiszorított, kanonizációra éhes sufnimesterek szokták magukat sorolni – , leginkább nyilván szándék kérdése. A kiállított darabok egy része szép, és csinál valamit, az biztos művészet. Más részük ronda, de legalább csinál valamit. Az határeset. És van, ami ronda, és még csak nem is működik. Na, az már biztos nem művészet.