A számítógép a filmekben a nyolcvanas években még valami misztikus és kicsit félelmetes izé volt, amivel az ember véletlenül kirobbanthatja a harmadik világháborút, vagy beszippanthatja, és motoros gladiátorharcban kell megküzdenie a biztonsági szoftverekkel. Ezzel nincs is semmi baj, akkoriban tényleg így képzelte el ezt mindenki (már ha a mindenki alatt azokat értjük, akiknek nem volt otthon Commodore 64-ük). Annál érthetetlenebb, hogy ma, huszonegynéhány évvel később is borzasztó marhaságokkal vannak tele a filmek és tévésorozatok számítógéppel, internettel, hekkerkedéssel, vírusokkal és hasonlókkal kapcsolatban. Összegyűjtöttük a legidegesítőbbeket.
Ez az a mondat, ami tízből nyolc Helyszínelők-epizódban, minden második hitech krimiben és akciófilmben elhangzik. A gép előtt ülő szereplő pedig engedelmesen ráközelít, kinagyítja, és csodák csodája, a valami misztikus képjavító programnak hála, a térfigyelő kamera, vagy műholdas kép elmosódott, pár milliméteres részletéből jól kivehető arcok és feliratok tűnnek elő.
Könnyű belátni, hogy ez fizikai képtelenség, hiszen a digitális képben csak annyi információ van, amennyit a rögzítés pillanatában az optika látott. Ha ránagyítunk, csak annyit érünk el, hogy a képpontok nagyobbak lesznek. Kivéve persze, ha az alapképünk óriási volt, és alapban egy kicsinyített nézetet néztünk, a nagyítással pedig valójában nem nagyítottunk, csak közelebb jutottunk a valós felbontáshoz - mint mondjuk a Google Maps műholdképein, vagy a Budapestről készült 70 gigapixeles óriáspanorámán. De ha elértük azt a szintet, ahol a képernyőn egy képpont az eredeti képen egy képpontnak felel meg, onnan nincs tovább.
Különféle trükkökkel egyébként lehet javítani egy felnagyított képrészlet minőségén, de új információt ezek sem tudnak a képbe bevinni. A finomabb színátmenetektől vagy a zaj csökkentésétől, a kontraszt növelésétől jobban kivehetővé válhatnak részletek egy homályos képen, amik alapban nem, vagy rosszul láthatók, de pár szürke képponton lehet akármit varázsolni, abból soha nem lesz felismerhető emberalak, vagy szöveg. És ezen a képmanipuláló technika fejlődése sem tud változtatni, legfeljebb az, ha majd egyszer ezer gigapixeles hd térfigyelő kamerákat kezdenek alkalmazni.
Ha egy filmben hekkelésről vagy illegális internetes trükközésekről esik szó, az esetek nyomasztó többségében borzasztó hülyeségeket láthatunk. Üdítő kivétel például a Mátrix második része, ahol Trinity egy valódi unixos parancssort mutató terminál előtt ül, és a valóságban is létező programmal kérdezi le a célpont rendszer sebezhetőségeit, és ott egy valós biztonsági rést talál.
Az átlagos hollywoodi hekker viszont 15 másodperces gépeléssel képes az internetre egyébként nem csatlakozó adatbázisokba betörni, műholdakat eltéríteni, közlekedésirányító rendszereket manipulálni, és véletlenszerű dolgokat felrobbantani. Úgy tűnik, a hekkelés a forgatókönyvíróknak valami olyasmi lehet, mint a Harry Potterben a varázslás: egyrészt nem lehet meg nélküle egy valamirevaló hitech témájú film, másrészt meg lehet magyarázni vele tetszőleges csavarokat a történetben.
A szürke és unalmas valóság ezzel szemben az, hogy a hekkerkedés kívülről nézve egyáltalán nem izgalmas dolog, és leginkább hosszadalmas próbálkozással, sérülékenységek keresésével, hibaüzenetek és kódok meredt bámulásával és hasonlókkal telik. És szinte soha nem végződik azzal, hogy a hekker a végén átutal a saját számlájára egycsilliárd dollárt, amit egy pörgő számláló mutat, mint a bankokban a húszezreseket számoló gép kijelzője.
Ha egy filmben a hősök egy fontos információt tartalmazó számítógép közelébe jutnak, a következő jelenet kötelező érvénnyel az alábbi pontok mentén zajlik le:
És ezt a jelenetet olyanok írják meg, játsszák el, és nézik meg a mozikban/tévében, akiknek az online bankjuk a filmbeli szupergonosz titkait őrző gépnél nagyságrendekkel keményebb jelszóvédelmet nyújt. Például nem fogad el értelmes szavakat jelszónak (vagy legalábbis figyelmeztet, ha az túl könnyen kitalálható), kötelezően kér bele kis- és nagybetűt, számokat; plusz titkos jelszót kér, ellenőrző kódot küld sms-ben, vagy időkódos autentikátor tokennel ellenőrzi vissza, hogy jogosultak vagyunk-e a belépésre.
Arról nem is beszélve, hogy a filmekben egyetlen jelszóbekérő mező sem helyettesíti csillagokkal vagy pöttyökkel helyettesíti a beírt karaktereket, mint a való életben.
A Hálózat csapdájában volt az első film, ami azzal az ötlettel játszott el, hogy az internet már annyira az életünk részévé vált, hogy ha valakinek minden nyomát töröljük róla, azzal tulajdonképpen a való életben is megsemmisítjük. A kilencvenes években, az Y2K-pánik, a webkettő, a közösségi oldalak és blogok előtt ez egészen riasztó és valóságos utópiának tűnt (bár persze már akkor kilógott a lóláb, hogy több tucatnyi, egymástól független adatbázis átírása nem különösebben reális akció). Mára aztán kiderült, hogy ennek éppen az ellenkezőjétől fél mindenki: attól, hogy nem tudja leszedni a saját nyomait az internetről.
A filmtörténelem egyik legviccesebb jelenete, amikor a Függetlenség napjában Jeff Goldblum vírust ír a gonosz földönkívüliek számítógépes rendszerére (amit állítólag csak azért írtak bele a filmbe, mert az Apple egy raklap pénzt fizetett a 20th Century Foxnak termékelhelyezésért, és kellett egy történetszál, amiben sokszor lehet Mac gépeket mutogatni). Ezt talán felesleges is különösebben magyarázni, hogy miért égbekiáltó marhaság, de a vírusok egyébként is elég fura dolgok közepette szoktak a filmekben megjelenni. Egy filmes vírus szinte minden esetben valami látványos dolgot művel, kis animált halálfejet tesz ki a képernyőre, kiírja hogy éppen most fertőzte meg a gépet és törli a fájlokat, bezárja a megnyitott ablakokat – egyszóval mindent elkövet azért, hogy észrevegyék.
Ennek persze az égvilágon semmi értelme nincs, hiszen a vírusnak éppen az lenne az elemi érdeke, hogy senkinek ne tűnjön fel a ténykedése, zavartalanul tudjon terjedni és mindenféle rondaságot telepíteni a megfertőzött gépekre. A filmeseknek itt komoly dilemmával kell szembenézniük, hiszen valamit mutatniuk kell a vásznon, még ha nem is szuperlátványosat, de legalább valami történést – ezt pedig általában úgy oldják fel, hogy közben feláldozzák a logikát, meg a józan észt.
Hasonló módon mutatják meg általában magát a programozást is, látványos animációkkal, a billentyűzeten félőrült módjára zongorázó programozóval, aki kódsorok helyett valami 3d puzzle-t rak össze a monitoron.