Normál, krómos, metálos, 60 perces, 90 perces, BASF, TDK, Polimer. Kitörhetős írásvédő fül, szigszalaggal leragasztott írásvédő fül, elemspórolás, Rotringgal visszatekerés, becsócsálás – egy egész nemzedék nőtt fel a magnókazettán. A nemzedék még megvan, a kazetta már csak nyomokban.
Nincs három éve, hogy eltemettük a flopilemezt; lassan itt az ideje, hogy eltemessük a magnókazettát is. A hétvégén ugyanis kiderült, hogy a Sony harmincegy év után leáll az emblematikus Walkman, a hordozható sztereó kazettás magnó gyártásával, és ezzel az egyik legnépszerűbb lejátszó tűnik el a piacról. Márpedig ha a lejátszó eltűnik, a hanghordozónak sem marad sok értelme, még akkor sem, ha a többi gyártó kegyeleti okokból még kitart a kazetta mellett.
A kompakt magnókazetta, a holland Philips találmánya nagyjából a flopival egyidős: tömeges gyártása a múlt század hatvanas éveinek közepén kezdődött, és fénykorát a nyolcvanas évek végén élte. A kilencvenes évek elején a digitális technika, a cd elterjedésével a kazetta veszíteni kezdett népszerűségéből, és úgy járt, mint az általa kiszorított hanghordozók, a bakelitlemez és a magnószalag. Bár kazettát ma is lehet kapni, sem a hangminőség, sem az ár, sem a használati érték, sem az élettartam nem indokolja tovább a létét.
A fénykorban, a nyolcvanas évek közepén 900 millió kazettát adtak el világszerte, és ez akkor az összes eladott hanghordozó több mint felét jelentette. Nagy-Britanniában 1989-ben még 83 millió műsoros kazettát adtak el, tizenöt éven belül a szám egymillió alá zuhant. Egyes országokban a cd-lejátszók lassú elterjedése miatt hosszúra nyúlt a kazetta haláltusája: néhány éve Törökországban 88, Indiában 80 millió kazettát adtak el, és egyes afrikai országokban is népszerű még a médium. Az USA-ban viszont a 2007-ben eladott 274 000 műsoros kazetta az összes albumeladás mindössze 0,05 százalékát tette ki.
A magnókazetta mint a popzene meghatározó médiuma a fejlett világban gyakorlatilag halott: a digitális technikán felnőtt fiatalok archaikus, titokzatos régiségként tekintenek a kazettákra és a lejátszókra. A BBC tavaly megkért egy 13 éves iskolást, hogy egy hétig kazettás Walkmant használjon az iPodja helyett. Scott Campbell az élményeiről írt cikkben arról számolt be, hogy három napba telt, mire rájött, hogy a kazettának két oldala van, és a metal/normal kapcsolót, amely a kazetta típusához igazítja az elektronikát, sokáig a zenei műfaj beállítására szolgáló equalizernek hitte. A számokat véletlenszerűen lejátszó shuffle gomb híján véletlenszerűen beletekert a kazettába, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy az ilyen durva bánásmód megeheti a kazettákat, ami egy iPod-tulajdonosnak szinte felfoghatatlan.
Egyszer nagyon csúnyán bekapta a walkmanem a kedvenc Metallica kazimat (Master of Puppets). Otthon szétkaptam a kazit, napokig lexikonok alatt préseltem a szalagot, hogy kivasaljam a gyűrődéseket. Aztán visszatettem a szalagot egy másik kazettahüvelybe, és csodák csodája, működött! Igaz, onnantól kezdve csak a kazettás magnón mertem hallgatni, a noname walkmanembe többet nem tettem bele. - (Stöki)
„Személy szerint megkönnyebbülést érzek, hogy a digitális korban élek, ahol több a választási lehetőségem, több a szolgáltatás és kisebbek az eszközök. Megkönnyebbülést érzek, hogy a technikai fejlődés nagy része még a születésem előtt lezajlott, mert el nem tudom képzelni, hogy ilyen egyszerű készüléket kelljen használnom nap mint nap” – írta Campbell.
A Compact Cassette márkanéven bejegyzett magnókazetta (kompaktnak az orsós magnókba való szalagokhoz képest volt nevezhető) a nyolcvanas évek végére Magyarországon is elterjedt. A legnépszerűbb kazetták 60 és 90 (oldalanként 30 és 45) percesek voltak, de léteztek 46, 64 és 120 perces változatok is. A rövidebb és vastagabb szalaggal szerelt kazetták kevésbé voltak hajlamosak a nyúlásra, ezért megbízhatónak számítottak. A 90 perces kazetták vonzereje ehhez képest az volt, hogy egy oldalukra az esetek nagy részében rá lehetett másolni egy nagylemez mindkét oldalát – így születtek az olyan gusztustalan házasítások, mint a Korál-Black Sabbath vagy a David Bowie-Dirty Dancing.
A hangminőséget leginkább a műanyag szalagra felvitt mágneses hordozóréteg anyaga befolyásolta. Az átlagos minőségű kazettákon, amelyeket az elektronikai szabványokért felelős nemzetközi bizottság, az IEC az I-es számmal jelölt, a jelhordozó vasoxid – egészen pontosan vas(III)-oxid, Fe2O3 volt, az IEC Type II-es kazettákon krómdioxid, általában más fémmel elegyítve, az alig elterjedt, IEC Type III-asokon ferrokróm (FeCr), ami vas és króm ötvözete. A magnókazetták királyai, a metálnak nevezett, IEC Type IV-es kazetták voltak, ezeken a hordozóréteg magnetitből (Fe3O4) készült, és kétszer-háromszor annyiba kerültek, mint a normál kazetták.
A kazettaőrületből a magyar ipar is kivette a részét: itthon a Polimer árasztotta el a Keravillokat jellegzetes, narancssárga-fekete kazettáival. A Polimer ma is létezik, de a kazetták gyártását 2-3 éve abbahagyták, a kazettaházakat fröccsöntő és a házba a szalagot behúzó gyártósorokat leszerelték és eladták, mondta Szabó Gyula, a Polimer Rt. kereskedelmi igazgatója. A cég egyébként csak a házakat gyártotta maga, a szalagokat importból szerezte be. A csúcson, nagyjából a nyolcvanas évek végén a Polimer évi nyolcmillió kazettát, üreset és műsorosat állított elő, nemcsak a hazai piacra, hanem exportra is. Az igény folyamatos csökkenésével aztán véget vetettek a kazettagyártásnak, és természetesen a videokazetta-érának is vége lett: a Polimer ma már csak műanyag alapú ragasztószalagokat (magyarul szigszalagot) gyárt, mondta Szabó.