Beregi Tamás szereti magát kipróbálni több műfajban. Olvashattunk már tőle ponyvafantasyket, a párkeresés nyűgeit boncolgató Egyetleneimből pedig film is készült. Most Pixelhősök címen írt történeti összefoglalót a számítógépes játékokról – amiben az a legfurcsább, hogy a szerző nem ezzel kezdte írói pályafutását.
Beregi ugyanis lassan húsz éve foglalkozik videojátékokkal, szaklapoknak írogat, a kilencvenes években pedig másodmagával egy online játékmúzeum építésébe is belefogott, aztán támogatók híján félbemaradt a projekt. Az író tehát olyan terepre tévedt a Pixelhősökkel, ahol nagyon is otthonosan mozog, a könyv nagy hozzáértésről tanúskodik, és nagyjából teljesíti is azt, amit ígér.
Érdemes kitérni arra, hogy pontosan mi is ez az ígéret, mert bár a borítón ott szerepel „A számítógépes játékok első ötven éve” alcím, talán sok laikus nem tudja, mit jelent ez. Magyarországon ugyanis a szaksajtó is csak néhány éve különbözteti meg tendenciózusan a számítógépes játékokat, konzoljátékokat és a videojátékokat. Az előbbi olyan játék, aminek a platformja valamilyen számítógép, tehát olyan eszköz, ami nem csupán játékra készült. Ezzel szemben a konzoljátékok konzolokon futnak, amik kimondottan a játékok célarchitektúrái, és bár a mostani generáción már online szolgáltatások is elérhetők, a konzolok nagyon sokáig csak és kizárólag játékra voltak jók. A konzol- és a számítógépes játékok összefoglaló neve pedig a videojáték (bár ebbe belekavar az, hogy az angol sajtó ezt a terminust sokszor a konzoljáték szinonimájaként használja).
A Pixelhősök alcíméből következően a konzolokat és konzoljátékokat legfeljebb csak szőrmentén érinti. Nincs hosszas fejtegetés a Nintendo jobb és rosszabb éveiről, a PlayStation feltöréséről vagy olyan konzolklasszikusokról, mint a Contra, a Metroid és a Zelda sorozat – ezek csak említésszinten szerepelnek a könyvben. Ennek oka az lehet, hogy a hazai játékkultúra a számítógépes játékokból nőtt ki, és évtizedekig ezek a játékok voltak meghatározók itthon – ami főleg annak köszönhető, hogy a számítógépes játékokat könnyebb warezolni.
Egy átlagos magyar gamer várakozásainak tehát nagyjából megfelel a könyv témaválasztása, de az alcímben említett ötven évet is komolyan kell venni: Beregi az első, ötvenes évekbeli játékősöknél indítja el a stoppert, ami azt jelenti, hogy 2000-nél véget ér az ötven év. Aki tehát azt várja, hogy a Pixelhősök teljes képet ad a játéktörténelemről a Magnavox Odysseytől a PSP-ig, a Pongtól a Modern Warfare 2-ig, az meg se vegye a könyvet: ez tényleg a számítógépes játékok első ötven évéről szól.
Ami persze így is óriási vállalás, mert bőven százezer fölött van az ebben az időszakban készült számítógépes játékok száma. A kezdés erős: Beregi technikai oldalról közelíti meg a fél évszázadot, az olvasó láthatja, hogyan lett a nagygépes játékokból először a játéktermekbe, majd a háztartásokba költöző, megfizethető szórakozás, és a szerző sok kapcsolódó szövegdobozzal színesíti a történetet. Ezek a keretesek egyébként a könyv legjobb részei, hígítják a szükségszerűen kicsit száraz történelemórát, és az ember megtudhat belőle olyanokat, hogy a Berzerk Evil Ottóját egy szadista biztonsági őr ihlette vagy hogy a Universal Studios perelt, amikor megjelent a Donkey Kong, mert túlságosan emlékeztette őt a King Kongra.
Aztán elérkezünk a nyolcvanas évek elejére, és a könyv íve kicsit megtörik, a technikai dolgok háttérbe szorulnak (pedig itt aztán lehetne sztorizni a játékfejlesztés közbeni bitvadászatokról, például), megritkulnak a keretesek. A szöveg átmegy műfajonkénti felsorolásba, és az embernek az az érzése támad, hogy Beregi Tamás „Ezekkel a király játékokkal játszottam ZX Spectrumon, C64-en, Amigán és pc-n” című dolgozatát olvassa (amit csak erősít, hogy az író egyes műfajokkal kivételezik, hosszabban megemlékezik róluk). A kevesebb itt több lett volna: ha a szerző csak az igazán korszakalkotó játékokról írt volna (viszont azokról bővebben), nem lett volna ennyire tanulmányszagú a könyv két leghosszabb fejezete.
Nagy szerencse, hogy több magyar vonatkozású alfejezet is megszakítja ezt a műfaji áttekintést – ezek a részek kivétel nélkül nagyon érdekesek, akár a hazai játékkultúra bölcsőjének tekinthető művelődési központ, a Csoki leírásához, akár egykori fejlesztőkkel és a CoVboyként ismert legendás játékújságíróval készült interjúkhoz érkezik meg az olvasó.
Összességében mégis komoly hiányérzet marad a magyar alfejezetek után – a számítógépes játékok első ötven évéhez a magyarok sokat hozzátettek, többet annál, mint amit pár interjúban össze lehet foglalni. Hogy volnának még előásható sztorik, arra a könyv is hoz példát: egy volt fejlesztő egy – talán túlságosan bő lére eresztett – interjúban elsírja, hogy a Last Ninját magyarok fejlesztették, de aztán a megrendelő kiadó egyszerűen ellopta a játékot. Lehetne még találni hasonló történeteket (akár a Last Ninja más magyar fejlesztőitől, akik kicsit máshogy emlékeznek a történtekre), de a hiányérzet jelentheti akár azt is, hogy van elég gyúanyag egy második könyvhöz.
A Pixelhősök mélypontja az utolsó hat oldal, ahol Beregi a koncepcióval szembemenve azért megpróbálja összefoglalni a 2000 óta született legfontosabb játékokat. Ez ilyen terjedelemben nem sikerül neki, viszont az olvasó kap egy adagot a létező legrosszabb nyavalygásból arról, hogy régen jobb volt játszani, ráadásul a szerző E/3-ban ír magáról olyan modorosan, hogy Gutenberg felpörög a sírjában. Kár ezért a kaserolásért, illetve szerencse, hogy ez csak a könyv elhanyagolható részén jelentkezik ennyire töményen.
Tartalmilag egyébként szinte hibátlan a visszatekintés, legfeljebb néhány meredekebb megállapítással lehetne vitatkozni (például: „az 1981-es Donkey Kong az első videojáték, aminek a koncepciója történetből nőtt ki”), illetve megvan az eredettörténetek örök problémája is: nem mindig egyértelmű, hogy mi számít elsőnek (szerintem például nem az 1982-es Custer’s Revenge volt az első botrányjáték, hanem a hat évvel korábbi Death Race, de ezen az olvasók 99,9 százaléka nem fog fennakadni).
Egyetlen igazán menthetetlen ténytévesztést találtam: „1983-ra a videojátékipar több millió dolláros iparág, túlszárnyalta a filmipar bevételeit” Ez ugyanis a leggyakrabban emlegetett pusztító közhely a játéksajtóban, amit illett volna árnyalni annyival, hogy csak akkor igaz, ha a mozijegyekből származó bevételt hasonlítjuk összes a teljes játékszoftver- ÉS játékhardverpiac bevételeivel. Ha a fair play jegyében a videokazettákon, később dvd-ken és bluray-en megjelent filmek (és ha már hardver, akár a lejátszók) termelte bevételt is figyelmbe vesszük, máris nem igaz az állítás.
Beregi stílusa gördülékeny, és a szárazabb részeken is olvasmányos, egyedül a fejezetek felvezetéseinél, illetve lecsengetéseinél szólalt meg a modorosságjelző szirénám (nem hiszem, hogy bárki használja például a „műkebel” szót a műmellre). A korrektor viszont nem végzett jó munkát a szövegen: illett volna kiirtani a szerző két típushibáját – rengeteg felesleges idézőjel és felesleges hármaspontok –, illetve minden oldalon találni egy-két elütést vagy vesszőhibát, a 41. oldalon pedig tucatnyi szóközt elvitt a cica. Feltűnőek kisebb következetlenségek is az idegen szavak átírásaiban: a könyv egy oldalon használja komputer és a microchip írásmódot, a japán nevek átírása viszont egységesen jó.
Végül, a szerkesztő ráüthetett volna néha a szerző kezére akkor is, amikor a képaláírásokat írta, ezek között ugyanis akadnak szükségtelenül debilek is, amik rontanak a könyv élvezetén (például a 93. oldalon véres jelenet a Mortal Kombatból, képaláírás: „Jaj, az aranyerem!”).
A könyv ritka szép kiállással jelent meg, régi színes játékmagazinokra emlékeztető tördeléssel, sok képpel, jó papírminőségben. Ezen a téren egy visszatérő hiba akad csak: a tördelés miatt néha nehezen olvashatók a képaláírások (például a 120-121. oldalon), helyenként pedig maga a fejezetszöveg is (241. oldal). Ezzel együtt nagyon jó kézbe venni a kiadványt, és akinek volt gyerekkorában Spectrumja vagy C64-ese, kisebb nosztalgiacunamit él majd át, ha belelapoz. Kellemes bónusz a hatezer forintos könyvhöz csomagolt dvd is, amin a könyvben említettek közül több száz játék teljes vagy shareware verziója található gondosan összegyűjtve.
Összességében a Pixelhősök minden kisebb-nagyobb hibája ellenére hiánypótló kiadvány, még akkor is, ha ez a hiány érdeme is. Az eddigi legjobb könyv, amit Beregitől olvashattunk, és rengeteg munka van benne. A belezsúfolt rengeteg információval alapmű lehetett volna, ha a Wikipedia alapítása előtt jelent volna meg. Így csak egy remek, geekeknek való ajándék lett.