Civilizationön felnőtt, Red Alerten és Heroes of Might and Magicen megedződött hardcore gamerekenek nincs jobb a Shogun 2-nél, a szaksajtó rajong érte, 100-ból 110 pontos értékeléseket kap. A többiek maradjanak a Bejewelednél.
Domo Arigato vagyok, vagy valami hasonló kimondhatatlan nevű főnök, egyúttal sógunságvárományos a középkori Japánban. Itt dekkolok a seregemmel Kawasaki városa alatt – egészen pontosan egy összecsukhatós horgászszéken ülök, és lógatom a fejem –, és az ostromra készülök. Az összes pénzemet elköltöttem a katonákra: Yamaha Arigasijaim, vagy mik, szamurájképességekkel bírnak, Sashimi Tamagochijaim tüzes nyilakat tudnak lőni, és Sayonara Suzukijaimnak már a neve hallatán is az ellenség inába száll a bátorság. Nem vagyok benne biztos, hogy így hívják őket, vagy engem, vagy a várost, de ez a japán halandzsa önmagában is elég félelmetesen hangzik.
Sajnos távollétemben székhelyemen, Hondában súlyos gondok adódtak, elfogyott a rizsa, pénzem meg nincs, és adót sem emelhetek, mert a parasztok már így is lázadoznak. Egyetlen reményem, hogy Kawasaki elfoglalásából és kifosztásából bejön annyi, amennyivel betömhetem a szájukat.
Kattintok a Kör vége gombra, aztán elmegyek pisilni. Direkt lassan pisilek, hogy legyen ideje betöltődni. Mire megjövök a pisilésből, be is töltődött. Kattintok a Csata gombra (két kard keresztben), aztán várom, hadd töltődjön. Addig legalább elmegyek kakilni. Mire megjövök a kakilásból, már be is töltődött. A csata kimenetele az ellenség számbeli fölénye miatt egyesélyes, el is veszítem pillanatok alatt. Így sose leszek sógun.
Visszatöltöm a „Kawasaki ostroma elott 18, hetfo” néven elmentett állást, és megesküszöm, hogy most majd időben megetetem a parasztokat. Vagy visszatérek a Bejeweledhez, abban legalább ér valamennyi sikerélmény.
Welcome to Total War: Shogun 2. Ez a nagy sikerű Total War sorozat immáron 1900. része, és aki nem játszott az előző 1899-cel, az szerintem ne is kezdjen bele. A Shogun 2 ugyanis olyan, mint egy ismeretlen szakember által ismeretlen céllal készült Excel-tábla: minden cellában rejtőzik valami érdekesség, de annyi idő kitanulni, hogy az ember néhány nap alatt rájön, egyszerűbb, ha csinál magának egy sajátot.
Az első Shogun annak idején azzal aratott sikert, hogy ötvözte a körökre osztott stratégiát a valós idejű stratégiával: az ember az ideje egy részében menedzsel, parasztot etet, generálist képez, rizsföldet öntöz, jól megfontolja a dolgokat, az ideje másik részében meg real time csatákat vezényel, és nézi, hogy hullanak el egymás után a drága pénzen vásárolt íjászai. Műfajilag a Total War nagyjából a Civilizationt ötvözi a Starcrafttal, vagy hogy életszerűbb legyen a dolog, képzelje el a kedves olvasó, hogy sakkozik, de néha azért fel kell állni, és adni egy pofont az ellenfélnek.
A készítő Creative Assembly az első Shogun megjelenése, tehát 2000 óta tartja magát a nemes tradíciókhoz, így a Shogun 2 egy első látásra ijesztő (a szaksajtó szerint kihívásokkal teli) irtózatosan bonyolult (szaksajtó: mély) félig japán, félig áljapán motívumokkal megtömött (szaksajtó: hangulathű) szájbarágós (szaksajtó: mesterien kidolgozott) játék, a szaksajtó szerint gyönyörű grafikával, amiből egy átlagos pécén leginkább csak hangyabolyok és pálcikaemberek látszanak.
Tegyük hozzá: a japáni hangulat annyiban mindenképpen élethű, hogy a grafikus a Photoshopban a zsírkréta helyett jó érzékkel a vízfesték opciót választotta, és a cambridge-i brit akcentussal beszélő narrátor minden egyes japán szó kimondásakor elmélyíti a hangját és összeszorítja a gégéjét, hogy úgy sugárzik belőle a mélyről feltörő, egzisztenciális harag, mint egy tetszőleges Kuroszava-film elkeseredett szamurájából. De a harci egységek zászlói egy texasi benzinkút messziről világító bannereire hasonlítanak, és a csapatok olyan természetességgel mozognak, mint egy-egy féltégla. Ha belezúmolunk egy csatajelenetbe, az meg a klónok háborúja. Amikor stratégiai nézetben látunk egy ostromot, az úgy néz ki, hogy egy sakkfigurának látszó japán harcos áll a térdéig érő, liliputi homokozó fölött, és a kardjával hadonászik a levegőben. Ez inkább vicces, mint hangulathű, de idővel meg lehet szokni. Hardcore gamereknek úgyis a játékmenet a lényeg, meg az újrajátszhatóság, ugye.
És persze, mint minden a Bejewelednél komplikáltabb játéknak, a Shogun 2-nek is ebben rejlik a szépsége. Mint a Total War sorozat összes eddigi része, ez is önálló, szinte teljes univerzum – ha megérinti az embert, el lehet merülni benne teljesen, lehet este hulla fáradtan abbahagyni, lehet vele álmodni, reggelre stratégiát kidolgozni, haditervet szőni, haditervet elbukni, kiakadni rajta, megutálni, újrakezdeni. Parasztoknak több rizst allokálni, generálist termékenyebb feleséggel pároztatni, öt forintért kuglert venni. Nyilván nem véletlenül kap a játék 110 pontokat a lehetséges 100-ból a szaksajtótól. Annak a harminc-negyven középkorú, egyedülálló férfinak a világon, aki megunta a postai levelezőlapon lebonyolított sakkjátszmákat, esetleg a Shogun 1-et, a Shogun 2-nél nincs jobb játék. Én maradok a Bejewelednél, domo arigato.