A Geopen kiadó nemrég adta ki a Guardian újságíróinak könyvét, a WikiLeaks-aktákat, amelyben első kézből származó információk és hihetetlen mennyiségű kutatás alapján írják le a WikiLeaks és az alapító Julian Assange történetét. A két legfontosabb tanulság: 1. A mainstream média nem tud mit kezdeni a zsenikkel. 2. Aki rosszul kúr, pórul jár.
Kevés közéleti figurával foglalkozott annyit az elmúlt évben a világsajtó komolyabbik fele, mint Julian Assange-zsal, a WikiLeaks alapítójával. És ha sokat foglalkozik valakivel, a világsajtó sosem spórol a bombasztikus kitételekkel. Információmessiás. Kiberterrorista. Hős. Áruló. Szociopata. Hacker. Kém. Jézus Krisztus. Bűnöző. Kaméleon. Nárcisz. Manipulátor. Egyik sem. Mindegyik egyszerre.
A definíciós válságot tavaly év végén a Rolling Stone magazin olasz kiadása oldotta meg, amikor nemes egyszerűséggel az év rocksztárjának nevezte Assange-t, félmeztelen képét a címlapra tette, és egy David Bowie-filmcímmel hajtott főt előtte: The Man Who Fell (from the Web) to Earth: Az ember, aki (a webről) a Földre esett. Terrorista? Hős? Áruló? Kit érdekel? Rocksztár, és kész.
De hogyan lett a részben vicces, részben sármos, egészében mégis kicsit ijesztő Assange-ból ekkora sztár? Ezt járja körül a brit Guardian szerzői által jegyzett könyv, a WikiLeaks-akták, amely nemrég magyar fordításban is megjelent a Geopen kiadónál. Az újságíróknak, David Leigh-nek és Luke Hardingnak könnyű dolguk volt: mint köztudott, ez a lap volt az első, amely stratégiai egyezséget kötött Assange-zsal a WikiLeaks információinak közzétételéről, így az események nagy részét a tűzvonalból követte – mi több, alakította. Az újságíróknak ugyanakkor nem volt könnyű dolguk, mert az alapítót az istennek sem tudták beszuszakolni a mainstream médiánál megszokott szerepek egyikébe sem: Assange a Guardian szemszögéből egyszerre volt forrás, kiadó és pr-es, ráadásul önként vállalt szerepeihez egészen szeszélyes személyiség és viselkedés társult. Mire odáig fajult a helyzet, hogy Assange-t szexuális zaklatás vádjával letartóztatták, az újságíróknak egész egyszerűen tele volt vele a tökük. Mert hogy nem mosakodott, az egy dolog. Hogy 48 órákig nem aludt, az egy dolog. Hogy sokszor azt sem lehetett tudni, melyik országban, sőt melyik időzónában tartózkodik éppen; hogy folyton felrúgta a lappal kötött alkukat, hogy szállodai szobákban konspirált és szalvétára írta fel a titkos jelszót, az is csak egy dolog. De hogy 190 centi magas létére öregasszonynak öltözve próbálta lerázni magáról feltételezett üldözőit a kelet-angliai síkságon, azzal teljesen nyilvánvalóan az agyára ment a Guardian tisztességben megőszült munkatársainak, Alan Rusbridger főszerkesztőig bezárólag.
Ahhoz képest, hogy mennyire utálhatták, egészen becsületes munkát végeztek. A WikiLeaks-akták (eredeti címén WikiLeaks: Inside Julian Assange's War on Secrecy) hihetetlen utánajárással és precizitással készült munka, amelyen nemcsak a szerzőként feltüntetett Leigh és Harding, hanem tucatnyi Guardian-munkatárs dolgozott. Mindenkit megszólaltattak, akit csak tudtak, középiskolai igazgatóktól gyerekkori barátokig, és minden apróságot összelapátoltak, hogy igazán megéledjen a történet – egészen odáig, hogy Assange Horatius Ódáin nőtt föl, és imádja Szolzsenyicint, Bradley Manning tizedes, a nagy kiszivárogtató pedig Kantot kért magának a börtönbe. Szerencséjük is volt, persze, és nem véletlenül ítélték meg úgy, hogy könyvet érdemel a sztori: a WikiLeaks néhány éves történetének főszereplői egytől egyig különleges karakterek, akikre életrajzírói karriereket lehetne alapozni. A homoszexualitásával küzdő, 22 éves létére a poklokat megjárt Manningtől a hackerből lett spicli Adrian Lamón át a WikiLeakstől Assange szeszélyei miatt távozó Daniel Domscheit-Bergig mindannyian egyedi figurák, eltérő múlttal és világnézettel. Egyetlen dolog köti össze őket: kapcsolatban álltak Julian Assange-zsal. Aztán vagy nagyon megszívták, vagy csak egy kicsit – az egyszerre paranoid és exhibicionista Assange nem ismer kegyelmet, ha az ügyről van szó.
Külön fejezetet kaptak a könyvben a nők, akik miatt Assange végül is bajba került. Sajnos a legfontosabb információ nincs a Guardian birtokában: hiába konspiráltak vele hónapokon át, a lapnál sem tudják, hogy a nemi erőszak vádja az Assange-t minden áron elhallgattatni kívánó amerikai titkosszolgálatok koholmánya-e, vagy szomorú valóság. Leigh és Harding erről mindössze annyit írnak, hogy Assange állításaival ellentétben eddig nem bukkant fel bizonyíték arra, hogy az USA elkeseredésében nőügyekkel próbálta volna ellehetetleníteni a szabadságharcos hőst.
Azok a kamasz fiúk viszont, akik a WikiLeaks-aktákból akarnak megtanulni csajozni, jobban teszik, ha inkább a Winnetout olvasgatják. Az Assange-ot ismerő nők beszámolói szerint a férfi intelligenciájával hamar leveszi őket a lábukról, de miután felcipeli őket a szállodai szobába, hajlamos úgy nekik esni, mint szódás a lovának. „Megcsókoltam, erre ő letépte a ruhámat. Ő ilyen” - nyilatkozza az egyik hölgy. „Nemcsak a világ legrosszabb kefélése volt, hanem még durva is” - nyilatkozza egy másik. Szörnyűség. De mi van akkor, ha a WikiLeaks legendás alapítójáról, az intelligens, művelt, sármos Assange-ról azt mesélik a női, hogy órákon át nyal, majd befordul a fal felé, és elalszik? Akkor sosem kerül fel a Rolling Stone címlapjára. Akkor soha nem lesz belőle rocksztár.