Idén hatodik alkalommal rendezik meg a Pixel Vienna számítógépes grafikai és animációs konferenciát. A lelkes osztrák önkéntesek által szervezett kétnapos, angol nyelven tartott rendezvényhez egy egész napos animációs fesztivál csatlakozott, amelyen Ars Electronica-díjas rövidfilmeket, és az idei SIGGRAPH fesztiválon szereplő kisfilmeket, reklámokat és videoklipeket mutattak be. A Pixel Viennán láthattuk, milyen hosszú utat tett meg az animáció az animált törpéktől Will Smithig.
Sok mindenre számítottam, amikor szombat délelőtt beléptem az Osztrák Tudományos Akadémia bécsi dísztermébe, de arra nem, hogy egy ordító fehér férfi látványa fogad, akinek a hátsó felébe fejjel előre egy fekete férfi ékelődött bele. Pedig ez történt: konkrétan a Hancock című film börtönjelenetének werkfilmjét láthattuk, melyet Simon Yuen, a Blizzard Games animációs főnöke mutatott be a Pixel Vienna konferencián tartott előadásában.
Yuen a Sony Imageworks és a Dreamworks karakteranimációs igazgatójaként korábban olyan filmek különleges effektusain dolgozott, mint a Pókember 3, a Kungfu Panda 2 és a Sky kapitány és a holnap világa. Előadása egyébként kifejezetten a szakmai közönségnek szólt, a pose space deformation nevű új animációs módszer előnyeit részletezte. Szórakoztató példáiban láthattuk még a félmeztelen Will Smithet együtt mozogni animált alteregójával, sőt a Pókemberben Mary Jane-t alakító Kirsten Dunst 3D-s modelljét is bemutatták – szintén topless, ám mellbimbók nélküli verzióban, a lényeg ugyanis jelen esetben az izmok és inak realisztikus mozgása volt.
A röviden csak PSD-nek hívott karaktermodellezési eljárás lényege, hogy a különböző pózok tradicionális animálása helyett lemodellezik az adott végtag pár kulcsfontosságú pozícióját (például egy leengedett, és felemelt kart), a szoftver pedig képes legyártani a köztes stációkat. Ezzel sok időt és pénzt takaríthatnak meg a stúdiók, mivel a hagyományos módszereknél az algoritmus jóval kevésbé számításigényes. Tény azonban, mondta Yuen, hogy ehhez nem elég jól lemodellezni az alakokat, anatómiailag is pontos és működő figurákat kell készíteni.
Az építészeti vizualizációról nekem mindig csak az új építésű lakóparkok reklámprospektusait benépesítő, fájdalmasan éles sarkú épületek és szocialista emberideálok jutnak eszembe, a francia Eric de Broche des Combes azonban bemutatta, hogy másként is lehet ezt. A forradalmi látványterveiről híres Luxigon építésziroda alapítója elmondta, hogy ő személy szerint utál sokat renderelni, számára a látványtervnél nem a pontosság a fontos, hanem hogy képes legyen megtestesíteni a leendő épület hatását, hangulatát. A Luxigon egyébként nonkonformista hozzáállásával sorra nyeri a megrendeléseket a velük dolgoztató építészirodáknak, világnézetüket pedig jól összegzi weboldaluk mottója, mely egyúttal egy borzalmas szóvicc: aloha iacta est.
A szombati nap nagy attrakciója a Disney veterán animátora, a német származású Andreas Deja előadása volt, aki olyan híres gazfickókat teremtett, mint az Oroszlánkirály Zordonja és az Aladdin Jafarja, de ő rajzolta a hős Herkulest és Lilót is a Lilo és Stitchből. A zsúfolásig telt kétszáz fős díszterem közönsége teljes elragadtatással hallgatta Deját, aki 75 perc helyett bő két órán át mesélt a Disney nagy öregjeiről, bemutatta ritka fázisrajzaikat, figuravázlataikat, sőt maga is felskiccelt egy-egy női arcot vagy Mikiegér-kezet, hogy illusztrálja a történetet.
A Disney-legendának Walt mellett apostolai is vannak, szám szerint kilencen. Ők, a cég hőskorának rajzolói és animátorai alkották meg a Disney leghíresebb rajzfilmjeit: a Hófehérkét, Hamupipőkét, a Bambit, A dzsungel könyvét és a többi klasszikust. Amikor Deja a vállalathoz került, heten még éltek a nagy öregek közül, bár már visszavonultak, ám szívesen meséltek az őket felkereső Dejának a hőskorról. Ők kilencen dolgozták ki az animációs szakma 12 alapelvét is, mely a szakma bibliájaként ismert „Az élet illúziója: Disney-animáció” című könyvben jelent meg nyomtatásban.
Ilyen alapelv például a rövidülés és megnyúlás, amely a tömeg és kiterjedés illúzióját kölcsönzi a figurának – gondoljunk például arra, ahogy egy nyúl ugrás előtt lekuporodik. De fontos a többi között az időzítés, a túlzás és a természetes íveket követő mozgás is. Ám ezeknél néha még fontosabb az, ami nem szerepel az alapelvek között: „Ne rajzokat animálj, hanem érzéseket.” Ezt a kilenc apostol egyike, Ollie Johnston mondta (Pinokkió, Fantázia, Bambi).
Deja a gyakorlatban is alkalmazta a tanultakat: az öregek közül Eric Larson és Milt Kahl például folyton a megfigyelés fontosságát hangoztatta. Ez néha szélsőségekhez vezetett: Disney a Bambi gyártása idején szarvasokat, madarakat és mókusokat költöztetett a stúdió szomszédságába, az Oroszlánkirály készítése során pedig élő oroszlánokat vittek a stúdióba, hogy az animátorok testközelből találkozhassanak modelljeikkel. „A kisoroszlán aranyos volt, a kifejlett hím sörényét azonban már nem simogattam olyan boldogan” – mesélte Deja, aki a Zordon hangját adó Jeremy Ironsról mintázta a figura arcát. Ez olyannyira sikerült, hogy a színész is elképedt a hasonlóságon, amikor Londonban bemutatták neki a gonosz hímoroszlánt.
Előadása végén Deja lejátszotta a Hófehérke és a hét törpéből azt a jelenetet, melynek kapcsán az animátor, Ward Kimball – szintén a kilenc nagy öreg egyike – majdnem beadta felmondását. A kétperces jelenetet, melyben Hófehérke igyekszik megtanítani a törpéknek, hogyan illik levest enni, ugyanis Walt Disney dramaturgiai okokból kivágatta a filmből. Mint megtudtuk, Kimball végül azért maradt a cégnél, mert Disney őt kérte fel a Pinokkióból a tücsök megalkotására. Ahogy Walt mondaná: „Nem magadnak teremtesz. Tudod, mire vágynak az emberek, és te megteremted számukra azt.”