Ki tudná elfelejteni, amikor a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején először hívta fel ismerőseinket vezeték nélkül? Nyolc indexes újságíró vall a legelső mobilhoz fűződő emlékeiről, meg arról, hogy milyen mobilt használ most.
Daliás idők voltak. A mobiltelefont épp akkoriban, a kilencvenes évek közepén-végén nyilvánította az alternatív ifjúság vezető orgánuma, a Narancs bunkofonnak, úgyhogy majdnem olyan cikinek számított, mint a makkos cipő fehér frottírzoknival meg a lila zakó, a feltörekvő KISZ-titkárból lett vállalkozó egyenruhája. Early adopterként természetesen a mobilvásárlás mellett döntöttem, miközben rettenetesen szégyelltem magam miatta. A sarki gsm-kuckóban összesen három modell közül lehetett választani, volt Ericsson, Nokia és Motorola, és annyi. A Motorolát vettem meg (már nem tudom, hogy hívták), főleg amiatt az egyedülálló fícsöre miatt, hogy négy ceruzaelemmel is ment, ha lemerült az akksi – ez később több urbán túlélő-szituációban is megmentette az életemet. Nem mintha sokat használtam volna, sms-t például sose küldtem, mert minek, meg úgyse volt senkinek mobilja az ismerőseim közül és most, hogy belegondolok, lehet hogy az a telefon nem is tudott sms-t küldeni egyáltalán. Hívni se nagyon hívott senki, egyrészt mert drága volt, másrészt mert nem tudták a számomat, harmadrészt meg minek, ugye.
Életem első mobilhívását a fent vázolt szégyenérzet miatt egy játszótér melletti bokorcsoportba bújva ejtettem meg, miután kihúztam a drótból készült, rezgő antennát, és beírtam a húgom számát, amit persze fejből tudtam, mint minden fontos telefonszámot. Miközben rettegtem, hogy mennyibe kerül majd ez nekem, elmondtam, hogy itt bujkálok egy bokorban, mobilról telefonálok, és remélem, hogy nem lát meg senki. Főleg ismerős nem. A húgom mondta, hogy ő is reméli.
Most egy Nokia E71-esem van, működni működik, semmi bajom vele, de azt a bizsergető érzést, amit a Motorolám okozott, amikor kihúztam belőle a drótantennát, azt már soha semmilyen telefon nem tudja visszabizsergetni belém.
Siemens C25, körülbelül 1999 végén vehettem. A Westel nagyon jó áron adta, ha jól emlékszem 19990 forintért, amit kezdő fizetésből is ki lehetett gazdálkodni. Segítségével tanultam meg pörgetni a nyelvemet, mert szerény kezdő keresetemből fizettem a számlát, tehát spórolni kellett minden másodpercen. Elképesztően aprónak tűnt a többi modellhez képest, mégis benne volt minden, amire egy mobilozónak akkoriban szüksége volt. Élete csúnyán ért véget, egy céges buli után találkozott az aszfalttal, és letörött az antennája. Így meg már ki kellett mennem a körútra, ha telefonálni akartam, mert a házak közt nem volt jó a térerő.
Az incidens mély nyomot hagyott bennem, következő mobilom egy strapabíró Siemens M35 volt, ennek már nem volt kiálló antennája. Ez olyan kemény volt, hogy a kutyám sem tudta szétrágni, és élete végéig látható volt rajta néhány rágásnyom. A következő egy Sony Ericsson T300, és ezzel egy időben egy iPaq 2210 Pocket PC-vel is küzdöttem, mígnem rájöttem, hogy az érintőkijelzős cuccnak telefonos kapcsolat nélkül nincs sok értelme. Egy nagy ugrással átvetettem magam az okostelefon kategóriába. Legalábbis akkoriban még okostelefonnak számított a Nokia N80. A multimédiás mobilnak kiváló kamerája volt, egészen elképesztő minőségű 3 megapixeles képeket készített, ha fekete-fehér módba váltottam. Ezután egy Nokia E51 következett, majd egy iPhone 3G.
Jelenleg egy Samsung Galaxy S-t használok, természetesen feltörve, megpeccselve és tuningolva.
1998, Ericsson Féltégla, nem emlékszem a pontos típusára, rettenetes volt, kábé fél kiló, használt, kontakthibás, és ordítani kellett bele, de ordítottam boldogan, mert a cég fizette a számlámat. Nem szerettem, kényelmetlen volt, és mindig utolértek rajta a főnökeim. Utána vagy két-három évig nem is vettem sajátot, annyira megutáltatta velem az egész mobilosdit.
Most iPhone 4-em van, és teljesen meg vagyok elégedve vele, bár telefonálásra használom a legkevesebbet.
Egy Panasonic mobil volt az első, a Pannontól vettem diákkedvezménnyel 19 000 forintért. Jó nagy mobil volt, antennával, később vettem hozzá műanyag tokot is, amitől nem lehetett megnyomni a gombjait, de hát akkoriban mindenki vett tokot a mobiljához. Ekkor még prepaid kártyám volt, de mivel alig telefonáltam, nem kellett gyakran tölteni. Fél év után eladtam, mert akkor jelent meg az Ericsson T10-es mobil, ami sokkal kisebb volt és sokkal menőbb. Nekem sárga színű volt és ellentétben a legtöbb ismerősömmel, az enyémről nem tört le a kihajtható kis része. Imádtam. Egy évvel ezelőttig a kedvenc telefonom a Nokia 3210-ese volt, de azt ellopták tőlem, így csak két évig használtam. Ezután nagyon sok mobilom volt, gyakran cseréltem, szinte az összes márkát kipróbáltam (Samsung, Siemens, Motorola, többféle Nokia, Sony Ericsson) de egyik sem volt annyira jó, mint a 3210-es.
Majdnem egy éve van HTC Desire mobilom, és a mai még mindig a legjobbnak tartom a piacon, pedig már megjelent néhány újabb készülék. Telefonálni én sem szoktam rajta, legfeljebb akkor, ha hívnak, leginkább netezésre használom.
Életem első mobilja egy Ericsson A1018 volt, ami egyúttal komoly válaszvonal is az életemben: mielőtt megkaptam volna, rendkívül kínosnak éreztem mindenkit, aki menet közben akart telefonálni, viszont ahogy 2000 májusában letéptem az érettségire kapott ajándékról a csomagolást, úgy lettem egyre biztosabb abban, hogy semmi keresnivalója az új évezredben azoknak, akik mobil nélkül élnek. A mobil kijelzője neonzöld volt, ha jól emlékszem, vagy három sornyi sms is ráfért, és előszeretettel pattintottam le az előlapját, hogy aztán hasonló lelkesedéssel vissza is pattintsam azt. Az A1018-asnak csúnya vége lett, egy barátnőmnek adtam, aki a táskájában tárolta, amit, miközben biliárdoztunk, elloptak tőle.
Jelenleg egy iPhone 3G-m van telefonálásra, ezt másra nagyon nem lehet használni, annyira leamortizálódott az évek alatt (például eltűnt belőle a 3G, azóta sima első generációs iPhone) és egy iPhone 4-est használok minden olyan feladatra, aminek nincs köze a telefonáláshoz.
Nekem az első egy Motorola Flare vol, maszek nyelvórákért cserébe kaptam egy tanítványomtól, aki a havi számla egy részét is állta. Westeles volt, nem lehetett vele sms-t küldeni, csak fogadni, az akku egy napig sem bírta, se játék, se semmi, de ha most találnék egyet azonnal vennék, mert imádtam.
Jelenleg egy Blackberry 9700-ast gyűrök, tökéletes telefon.
Első mobilom egy Ericsson A1018s volt. Antennás tégla volt, perverz asszociációkra adott okot, amikor zsebre tettem, de nagyon szerettem. Szigorúan monokróm kijelző, az akkuban napokra elegendő nafta, Duke Nukem csengőhang. Sokáig megmaradt, mert én a telefont évekig csak telefonálásra akartam használni, sms-t írni ma is utálok. Van még egy ultrabrutális sztorim ezzel a telefonnal, de azt magammal viszem a sírba.
A legutóbbit, egy kopott Nokia 6120-at három éve vettem, miután az előző szarrá ázott a Szigeten. Ezt is bírtam, de az elmúlt fél-egy évben már kevésnek éreztem, most fogom lecserélni androidos okostelefonra.