Az otthoni zenehallgatás akkor a legkényelmesebb, ha hátradőlhetünk a kanapén, és nem is kell felállnunk onnan. Ebben segítségünkre lehet a laptopunk, de a billentyűzet előtt görnyedés nem a legkényelmesebb póz, és a gépek ventilátora sem elég csendes. Szerencsére ma már sokféle hálózati lejátszó van, amelyek egy csapásra megoldanak minden gondot.
Kezdésként meg kell ismerkedni a Digital Living Network Alliance (DLNA) szabvánnyal, mert ez biztosítja, hogy az összekötött eszközeink pontosan úgy működjenek, ahogyan azt elvárjuk tőlük. Szükség van egy szerverre, amelyen a fájlokat tároljuk, egy lejátszóra, egy routerre, és ha nem akarjuk állandóan a tévét kapcsolgatni, akkor egy távirányítóként használható okostelefonra is.
Számítógép is lehet az adattároló, de sokkal praktikusabbak a hálózati merevlemezek, az úgynevezett NAS-ok. A központi adattárolót ugyanis minden pc-ről és lejátszóról elérjük, és kevesebb áramot fogyaszt, mint egy számítógép. Persze drágább a NAS, mint a sima usb-s merevlemez, de nem kell pc-re kötni, elrejthetjük az adsl router közelében. Nem lehet fél vállról venni azt, hogy a NAS támogatja-e a DLNA szabványt, vagy sem. Saját otthoni NAS-omat például nem ismeri fel mindegyik zenelejátszó, míg az Iomegától tesztre kölcsönkapott DLNA-s adattárolók a zenék felmásolása után rögtön elérhetők voltak a windowsos Media Player és a linuxos Rhytmbox lejátszókban.
Csak olyan NAS-t szabad venni, amelyben gigabites Ethernet csatlakozó van, hogy ne akadozzon a lejátszás. Ahol egyszerre több felhasználó tölt le adatokat egyetlen NAS-ról, ott arra is kell figyelni, hogy a tárolónak erős processzora legyen. Az olcsóbb és a drágább NAS-ok adatátviteli sebessége közt akár két és félszeres különbség is lehet, hiába van mindkét eszköznek gigabites hálózati csatolója. A routerek esetében is nélkülözhetetlen a gigabites Ethernet port, és ha vezeték nélkül akarunk zenét vagy filmet sugározni a lejátszókra, akkor ehhez N-es wifit kell venni.
A lejátszó kiválasztása a legnehezebb feladat, mert a DLNA szabvány kétféle típust különböztet meg. Az egyik a Digital Media Player (DMP), a másik a Digital Media Renderer (DMR). Az egyszerűbb és olcsóbb kütyük általában csak DMP módban működnek, tehát megtalálják a hálózaton a tartalmakat, és azokat le is tudják játszani. Ezeknek az eszközöknek rendelkezniük kell valamilyen grafikus interfésszel, amelyen dalokat válogatunk. A médialejátszó valószínűleg videókat is kezel, rá van kötve a tévére, tehát csak azt kell bekapcsolni, hogy böngészhessünk a dalok közt.
Sokkal fejlettebbek - és ritkábbak - azok a zenelejátszók, amelyek DMR funkcióval is rendelkeznek. Ezek távirányíthatók egy harmadik eszközzel, például egy mobillal (az irányítókat a DLNA szabvány a Digital Media Controller, DMC néven kategorizálja). Ebben az eseten a zenehallgatás úgy indul, hogy bekapcsoljuk a lejátszót, a mobillal rácsatlakozunk az otthoni wifire, és kiválasztjuk a dalokat a NAS-ról. Végül kiválasztjuk a DMR-es lejátszót, amelyen máris megszólal a zene. Az adatforgalom nem megy át a mobilon, az csupán átadja a lejátszónak a kiválasztott dalok listáját. Az egyik legkönnyebben beszerezhető DMR-es lejátszó egyébként a Windows 7 médialejátszója, amely nagyon profin kezeli a ráküldött tartalmakat.
Nem mindegy, hogy milyen szoftver fut az okostelefonon. Az általam kipróbált Samsung Galaxy S-ben például gyárilag van médiaszerver (AllShare), ám ez nagyon primitív. Nem ismeri fel albumokat, csak egyesével kiválasztott dalokból lehet összeállítani a lejátszási listát. Ezzel szemben az Androidra ingyen letölthető Skifta nemcsak megfelel a DLNA szabványnak, de a zenéket előadó vagy album szerint is csoportosítani tudja. Így sokkal könnyebb dalokat válogatni. A mobil persze abban is segít, hogy a központilag tárolt dalokat bárhol a lakásban elérjük, és ne kelljen mindig memóriakártyára szinkronizálni.
Aki DLNA-val szeretné kényelmesebbé tenni az életét, annak érdemes körülnéznie a szabványosító szervezet weboldalán. Itt kategóriákba rendezve lehet megnézni, hogy melyik kütyü egészen pontosan mit is tud.
Komfortérzetünket már csak az növelheti, ha kedvenc dalainkat a lakáson kívül is bárhol meghallgathatjuk. Nemrég indult el az Amazon Cloud Music, amely ingyen 5 gigabájt online tárhelyhez juttatja a felhasználókat, és egyetlen cd megvásárlásával 20 GB-ra növelhető a keret. A tárhelyre feltöltött zenék böngészőben vagy egy androidos szoftverrel hallgathatók. A szolgáltatás szépséghibája, hogy csak az Egyesült Államokban elérhető.
Magyarországon az Ubuntu Linux működik hasonlóan. Az operációs rendszerhez ingyen 2 GB online tárhely jár, és havi 4 dollárért (vagy évi 40-ért) androidos mobilon is lejátszhatók az itt tárolt zenék. A tárhely bővítése azonban drágább az Ubuntuval, plusz 20 GB-ért évente 30 dollárt kell kifizetni. Csak győzzük fizetni a számlánkat, ha folyamatosan a netről töltjük a dalokat!
Még jobb, ha nemcsak a saját gyűjteményünket vihetjük magunkkal, hanem a világ összes zenéjéhez hozzáférünk. Ebben segít többek közt a Spotify, a Pandora, a Grooveshark és a Last.fm. Sajnos a mobilon is működő zeneszolgáltatók közül a Spotify és a Pandora Magyarországról nem elérhető. A weben ingyenes Grooveshark havi 9 euróért ad mobilos sztrímet, és a Last.fm is csak weben szolgáltat, igaz azt havi 3 euróból megússzuk. A magyar Vodafone-nak is van zeneszolgáltatása, de ahhoz előbb venni kell a cégtől egy SIM-kártyát, ami elég körülményessé teszi a beszerzését.