Az ultrabook termékkategória valószínűleg csak átmeneti: jelenleg azokat a laptopokat jelölik vele, amelyek a miniatürizáció olyan fázisába értek, ahol a kompromisszummentes teljesítményért és az apró méretért horribilis árat kell fizetnünk. Időbe telik, míg a technológia a tömegek számára is megfizethetővé válik, de türelmetlenül várjuk azt a napot, amikor ez végre bekövetkezik. Erről pedig elsősorban a Toshiba Z830 Portege tehet.
A Z830 szupervékony, mint az ultrabookok általában; keskeny, letisztult forma, elegáns grafit alapszín, nem túl hivalkodó, ezüst Toshiba logóval. Könnyű, mint egy közepesen vaskos magazin. Kinyitva azonnal szemet szúrnak a teljesítményt reklámozó matricák: a Windows 7-re tervezett platformot Core i5-ös processzor hajtja meg, ami erős középkategóriás gépet takar. Legalábbis az asztali pécék piacán, a notebook-mezőnyben ez kimondottan erősnek számít. Ekkora helyre sikerült belezsúfolni? Szép. Mint a régi viccben, amiben két japán beszélget: mi van a kezemben? Igen, hifitorony, de hány darab?
Az USB aljzatok a gép hátoldalán kaptak helyet - ez elsőre riasztónak tűnik, de a laza térdmozdulattal beletört pendrive-ok miatti aggodalom csak addig tart, míg fel nem fedezzük, hogy a jobboldalon is van egy csatlakozási pont. Szerencsére a mikrofon- és fejhallgató-aljzatot is oldalra vezették ki, akárcsak a kártyaolvasót. Ami egyszerűen érthetetlen, hogy a félcentis vastagságú notebookba miként sikerült olyan hangszórót építeni, ami nem csak úttörősíp- és egércincogás-hangokat képes kiadni. Márpedig sikerült, és ez is legalább olyan tiszteletre méltó mérnöki teljesítmény, mint hogy a gép számításigényes programok futtatása alatt sem olvad meg.
Az eleganciának ára van, és ezt vagy kompromisszumokkal, vagy készpénzzel szokták megfizetni – esetünkben az utóbbival. A Z830 az alumíniumházas Macbook Air és a fröccsöntött plasztikborítású netbookok közt helyezkedik el, legalábbis ami a felépítését illeti. A ház azonban nem műanyag, hanem magnézium-ötvözet. Igaz, a billentyűzet lehetne egy fokkal igényesebb is: talán a szigetes elrendezés miatt, de az Enter lenyomása tízujjas alaptartásban még Herbie Hancocknak is nehezére esne, és a gombok is kicsit keménynek tűnnek. A touchpad kellemesen átlagos, de összességében jól használható, és hozzászokni is könnyű, leszámítva a kőkemény gombokat.
Az ár alapján arra gondolhatnánk, hogy belső zsebben hordható atomerőművet vásároltunk. De hiába a miniatürizálás hatása, a fizika törvényeit még a Toshiba mérnökeinek sem sikerült meghaladnia. Nem véletlen, hogy az erősebb, asztali pécékbe szánt videokártyákon már nem is ventillátor, hanem egyenesen propeller van, el is szállnának, ha nem lennének az alaplapba rögzítve. És ahogy a csinosnak mondott, lapos dizájnerhangfalak sem fognak soha élethű hangot kicsikarni magukból, úgy girhes laptopot sem lehet számításigényes feladatokra használni. A hifis párhuzam megint ide kívánkozik, mert ott is alapigazság, hogy egy hangrendszer is csak annyira lesz jó, mint a leggyengébb komponense. A Toshiba notebookjának legszűkebb keresztmetszete a videokártyája. Az alaplapra integrált Intel kártya játékra szinte alkalmatlan: még a nyolcéves Source motor is le-lefulladt néha a Half-Life 2 futtatásakor.
De ezt a platformot nem is játékra találták ki, arra alkalmasabbak az Alienware-kaliberű szörnyszülöttek. A játék ebben az esetben csupán teljesítményteszt lett volna – ez megbízhatóbb, mint a színes grafikonokat és semmitmondó számokat kirajzoló benchmarkprogramok. Mégis, játékra fogni egy efféle ultrabookot akkora parasztság, mint Maseratival szállítani a vágni való disznót. Mindennapi, általános felhasználásra alkalmas, de arra kompromisszumok nélkül: videózhatunk, böngészhetünk az interneten, irodai munkát végezhetünk, vagy futtathatjuk a Photoshopot. Ennyi. Ezekkel viszont remekül boldogul a gép: még a nagyobb Excel-fájlokat is őrületes sebességgel nyitja meg, köszönhetően a gyors processzornak és az SSD merevlemeznek.
A notebookoknál előszeretettel hivatkoznak az „üzleti felhasználásra szánt” termékkategóriára, és a Toshiba ultrabookja is leginkább ide sorolható: egy tehetősebb üzletember könnyebb szívvel fizet ki egy kalap pénzt, hogy zökkenőmentesen mutogathassa a Powerpoint-prezentációit. Ebben egyébként jó szolgálatot tesz a HDMI és a VGA kimenet is, amivel az eszköz projektorra vagy külső monitorra köthető. Az akkumulátor 4-6 óráig is bírja – ez persze az energiagazdálkodási beállításoktól, a monitor fényerejétől, vagy a gépen tárolt blackmetál-antológiák hangerejétől is függ –, és a kis méret miatt könnyen belesimul egy Mark Cross marhabőr táska első zsebébe is.
A Toshiba Portege az árát és a méreteit tekintve a hasonló paraméterekkel bíró Macbook Airrel vethető össze. Szinte ugyanazt kínálja, csak OS-X helyett Windows 7-tel, sápadt fémszín helyett heteroszexuálisabb sötétszürkével. Akár az is lehetne a cikk végszava, hogy mindenkinek ajánlható, akinek égetnivalóan sok pénze van, izomsorvadás miatt nem tud nehezebb notebookot cipelni, vagy csak gyűlöli az Apple operációs rendszereit.
De nem csak erről van szó. A karcsú, de erőteljes notebookokra használt ultrabook megnevezés valószínűleg csak átmeneti – most épp így nevezik a miniatürizációnak azt a fázisát, amikor a szélesebb rétegek számára az új gyártástechnológia még nem megfizethető a viszonylag magas ár miatt. A kis méretbe préselt hatalmas teljesítmény jelenleg méregdrága, de számíthatunk rá, hogy néhány év múlva olcsó, de legalábbis megfizethető szabvánnyá válik a girhes LCD kijelző, a fillérekért kínált SSD merevlemez és a villámgyors processzor. Ez természetes folyamat: a bőröndnyi számítógépek korában sci-fi regényfejezetnek tűnt a pizzásdoboznyi laptop, idővel mégis a mindennapok részévé vált. Ez lesz az ultrabook sorsa is, ami egyelőre csak a kiválasztott kevesek drága játékszere lehet.
Ami a legfurcsább, hogy a Portege hiánya fájdalmasabb, mint amennyire a megléte örömteli. Hiányozni kezd alig egykilós tömege, amit fél kézzel cipelhetünk, és hanyatt fekve sem roppantja össze a bordákat. Hiányozni kezd a pengevékony gépház, amit könyvjelzőnek használhatunk a Wired magazinban. Hiányozni kezd a programindítások gyorsasága, a pöccentésre induló, tükörsimán futó HD videók gördülékenysége, vagy az, hogy játszi könnyedséggel nyit meg egy tízezer soros Excel-dokumentumot. Ezek az apróságok olyan természetes könnyedséggel épülnek be a mindennapi életbe, hogy a hiányuk még a viszonylag magas, 300-400 ezer forintos árat is kissé racionálisabb színben tünteti föl.