A látogatószámot tekintve a Gamescom a világ legnagyobb videojáték-kiállítása, és bár az igazán izgalmas dolgok zárt ajtók mögött zajlanak, sokan hajlandók órákig sorban állni, hogy kipróbálhassák a fejlesztés alatt álló játékokat. Pedig a Gamescom nemcsak újdonságokat kínál. Van retrosarok, flexszel vágott bizarr számítógépházak és extrém ruhákba bugyolált cosplayerek is.
Aki csak a kölni Gamescom helyszínének sematikus alaprajzát nézte meg, még nem aggódik az egésznapos gyalogtúra miatt. Körülbelül tucatnyi terem várja a több százezer látogatót, de az egyes helyszínekhez megdöbbentően sok kiállító kapcsolódik. Nem véletlenül ez a világ egyik legnagyobb játékkiállítása; aki az egészet körbe szeretné járni, jobban teszi, ha nem tízcentis sarkú, piros körömcipőben vág neki az útnak, mint a csokis kosarakkal mosolyogva araszoló hoszteszek.
Teli talppal is éghet a lábunk alatt a talaj, és joggal gondolhatjuk, hogy lemaradunk valamiről. Mert ez jó eséllyel amúgy is megtörténik: sok bemutató és megbeszélés eleve zárt ajtók mögött zajlik, az üzleti tárgyalásokra civilek nem léphetnek be, a sajtóbemutatókra pedig csak előzetes regisztrációval lehet bejutni a kivételezetteknek. (Persze hülye lenne valaki hamisított sajtóigazolvánnyal bejutni egy olyan rendezvényre, aminek a vége után félórával ötven forrásból lehet megtudni, hogy ott mi hangzott el.)
De még így is átláthatatlannak tűnik minden. Nem is érdemes sokat időzni a sportszekcióban: a gördeszkapályánál esetleg lehetne friss nyílt töréseket fotózni, és ideig-óriáig biztosan szórakoztató egy óriási biliárdasztalon focizni, ahol a golyókat labdákkal helyettesítették, de a Gamescom mégis a videojátékokról szól. Már akinek. A német hadsereg például toborzásra használja a rendezvényt: egy tekintélyes méretű páncélos jármű társaságában kínál karrierlehetőséget a fiataloknak. Kétségtelen, hogy néhány, a Call of Duty-ra rácsavarodott fiatal szívesen kipróbálná magát éles helyzetben is, de a történelemben még nem volt olyan háború, amit rendszergazdák nyertek meg.
Itt még nem tombol a Gamescom egészét eluraló kakofónia, nem fenyeget a veszély, hogy valakinél elszakad a cérna, és felgyújt egy standot a mindenhonnan bömbölő, dobhártyarepesztő dubstep számok miatt. A kellemes zsongást csak némi hétvégitelek-zaj, azaz flexelés hangja töri meg, ami furcsának tűnik: sokan vannak már a látogatók ahhoz, hogy valaki most álljon neki standot építeni. De nem is erről van szó, csak a Coolermaster csapata nem bír magával: a pc-s házakat farigcsáló modderek helyben készítik az indusztriális hatást keltő fémdobozokat. Rozsda, nyers felületek, futurisztikus formák, neonfények, egyszóval minden, amitől egy Apple-formatervező sírógörcsöt kapna. A flexelés pedig nem hatáskeltő elem: a srácok helyben fúrnak-faragnak, készítve az újabb és újabb házakat a közönség szeme láttára.
A zajforrás miatt ez nehezen bírható sokáig, de a retrosaroknál nagyon is érdemes elidőzni. Már csak azért is, mert a látogatók többsége az újdonságokra kíváncsi, így nem meglepő, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évekből származó hardvereknél nem tapossák egymás sarkát. Nem mintha nem lenne érdemes. Elvégre vannak régi játéktermi gépek; Donkey Kongot és focijátékot futtató Commodore 64; működő, kipróbálható Amigák és Atarik; multiplayerre csábító SNES-es Mario Kart és Dreamcastos Hydro Thunder; üzemképes CD32; öt perc alatt fejfájást okozó Virtual Boy; valamint üveges szekrényben kiállított kvarcjátékok és játékgyűjtemények.
A Sierra klasszikus kalandjátékait tartalmazó vitrin előtt kedvem lenne leborulni és sírni, pedig cseppet sem szomorú a látvány. Kit érdekel, hogy mi lesz a videojátékok jövője, ha ilyen a múltja?
A Németországban forgalmazott játékoknak két sajátossága van, amivel az átlagjátékost őrületbe lehet kergetni. Az egyik a cenzúrázott tartalom, a másik a lelkes honosítási szándék. A killerspiel gyűjtőnéven emlegetett, felnőtteknek szóló erőszakos játékokat Németországban általában finomítva formában dobják piacra. Emlékezetes példák a Turok és a Carmageddon, amiben emberek helyett robotokra cserélték az ellenfeleket; a Resident Evil, ahol vörös helyett zöld vér fröcsögött; és a tokkal-vonóval betiltott Wolfenstein 3D. A sajtóbemutatókon látható játékokat szerencsére a cenzúra nem érintette.
Mivel a Gamescomot mindig is Németországban rendezték, nem tűnhet meglepőnek, hogy többnyire német nyelven feliratozzák vagy szinkronizálják az itt bemutatott játékokat. (Sokat sejtető jelenet volt, hogy egy aluljáróban ücsörgő, dobozgitáros hajléktalan németül énekelte a Fell in Love With a Girl című dalt.) Ez persze nem jelent problémát, ha a lokalizált Gyűrűk Ura-játékokat már a logóról felismerhetjük, és közben a film trailere is pörög a kiállító standnál. És az is érthető, hogy a német fejlesztésű, a magyar piacon is roppant népszerű virtuális parasztképzőt, a Landwirtschafts-Simulator 2013-at eredeti nyelven próbálhatja ki a nagyérdemű. De aki hajlandó németül játszani az erősen szöveg-orientált, echte japán Ni no Kunival, amihez még a Der Fluch Deb Weissen Könign alcímet is hozzácsapták, az vagy német állampolgár, vagy perfekt német, vagy komplett őrült – főleg, ha ezért az élményért még sorba is áll.
Ez egyébként a hasonló rendezvények legnagyobb kompromisszuma. Mivel a legjobb címeket zárt termekben mutogatják, egyszerre csak korlátozott számú játékost engednek be a standokhoz, hogy kordában tartsák az érdeklődést. Kérdés, hogy a nemzetközi közönségnek még úgy is megéri-e sorban állnia, ha a játékból egy kukkot sem értett. Az egyébként ökölszabály, hogy a játék minősége és az azt futtató gépek száma fordítottan arányos: amire mindenki kíváncsi, azt egyszerre csak öt platformon lehet elérni, ami pedig a kutyát sem érdekli, azt biztos, hogy húsz kioszkban is futtatják a szervezők.
A booth babe nem német találmány, a Willendorfi vénusz óta közismert tény, hogy pinával mindent el lehet adni. A szervezők becsületére legyen mondva, hogy bár megpróbálták Németország összes jó nőjét felhajtani, még így is gyakran érződött a selmeczigabriella-effekt: messziről jól néznek ki, de közelről már látszik a járomcsontokban és az állkapocsban a vad germán történelem, a Lohengrin-nyitány, Walter von der Vogelveide. A bájosság hiányát a lányok alulöltözöttséggel próbálják kompenzálni, meglehetős sikerrel; még a hotdogos standnál is a Razer-lányok combjairól beszélgetnek a látogatók, de az soha nem kerül szóba, hogy maga a cég milyen bitang jó egereket gyárt.
Ami pedig a német cosplayt illeti, az nagyjából harmonizál a fent említett jelenséggel. A német cosplay olyan, mint a német humor: nincsenek hagyományai, és a végeredmény inkább lelkesedést, mint valódi minőséget tükröz.
A profi japán cosplayerek között vannak lányok, akik férfi szereplőnek öltöznek, de náluk ez kevésbé feltűnő; egyszerűen jól áll nekik, mert értenek hozzá, és a japánoknál egyébként is sok a lányos fazonú férfi. Ezzel szemben egy német lány még akkor is kissé férfiasnak hat, ha női karakternek öltözik. Az viszont biztos, hogy a Star Wars-egyenruhák a német férfiakon mutatnak a legjobban: a csizmás tisztek láttán simán elhinnénk, hogy a kölni dóm alatt már ott lapul a Halálcsillag.
Hiába újdonságokra fókuszáló videojátékos rendezvény a Gamescom, nem ez adja meg a báját; ez csak az alap, a közös nevező. Egy átlagos látogatót inkább a rendezvény jellege fog meg. Azok az apróságok, amiket nem pótolhat a híroldalak böngészése vagy egy új játék kicsomagolása. Például a Square Enix munkatársai, amint cigiszünetet tartanak a füves szakaszon heverészve. A betonplaccon ücsörgő, programfüzetet lapozgató hipsterek. Az üzleti részleg közepén kart karba öltve sétáló három cosplayer, akik eltorlaszolják az utat az öltönyös-nyakkendős fejlesztők elől. Az ajándékbolt, ahol a felfújható mangafigura-párnától kezdve a matricákon és szobrokon át mindent lehet kapni. A művészeti albumokat, képregényeket és pólókat árusító standok. A sörkert, a hotdogot, krumplit és kolbászt áruló büfék.
Mindig van élmény, amit fel lehet dolgozni. Nem is csoda, hogy a Sony a standja nyilvános részlegét kényelmes ülőhelyekkel szórta tele, hogy a lerogyó látogatók nyomhassanak egy gyors partit a kézikonzolos Littlebigplanet Karttal vagy bármelyik handheld játékkal. Az sem meglepő, hogy gyakoriak a babzsákokkal telezsúfolt pihenők, ahol szusszanhatunk egyet, ellenőrizhetjük a programfüzetet, vagy szortírozhatjuk a fényképeket a gép memóriakártyáján.
És csodálhatjuk mindazokat, akik egymás sarkát taposva, türelmesen állnak a sorban, hogy félórás-húszperces adagokban ismerjék meg a fejlesztői buildeket, az új játékok fél- és negyedkész verzióit. A kicsit sárga, kicsit savanyú jövőt. Mintha a jelen nem lenne épp elég szórakoztató.