A Sony SRS-szériás zenehallgató berendezései és csúcskategóriás fejhallgatója sokoldalú eszközök. Szalonnasütéshez, kertészkedéshez, kirándulásokhoz is remek társak lehetnek, akkumulátorral és elemmel is működnek, és egy érintéssel csatlakoztathatók a legújabb telefonokhoz. Szépek, elegánsak, modernek, minden igényt kielégítenek. Leszámítva azt az apróságot, hogy zenehallgatásra kevésbé alkalmasak.
Még a gyártó sem tudja hova sorolni az SRS-szériához tartozó Sony termékeket. Talán kihangosítónak nevezhetnénk őket, de arról az átlagfelhasználó az autós telefonálásra asszociál, nem a zenehallgatásra. A csomagoláson a Personal Audio System felirat virít – rendszertanilag a hordozható kazettás magnó XXI. századi változatai ezek, kazetta nélkül. Kompakt, hordozható kis hangdobozok, tölthető akkuval, hálózati árammal vagy elemmel működnek. Vezeték nélküli kapcsolaton beszívják az adatot és kiadják a hangot.
Látszólag komolytalan kütyük, mégis sokat tanítanak a zenéről, meg az egész audiofil buzeráról; arról, hogy a hangnak hogyan kell helyesen megszólalnia. Ezt úgy bizonyítja be, mint a középiskolai matekkönyv azt, hogy a √2 irracionális szám: feltételezi, hogy racionális, és amikor nem sikerül a bizonyítás, akkor lehet naugyézni. Ezekkel a dobozkákkal ugyanez a helyzet: bemutatják, hogy milyen a rossz hang, és utána tudjuk értékelni a jót. Csak azt nem ezekből fogjuk meghallani.
Az SRS-BTM8-nak retikülnyi készülékháza van: a kis dobozon egy szolidan villogó kék led, a fogantyún a kezelőgombok. Van hálózati adaptere, de tölthető akkumulátora nincs, a konnektoroktól távol négy ceruzaelemmel bömböltethetjük. Praktikus megoldás: az elem kompakt és könnyen beszerezhető, ami jól jöhet, ha túrázás közben szeretnénk a kedvenc számainkat bömböltetni a tábortűz mellett. A BTM8 egy érintéssel szinkronizálható az NFC-s mobil eszközökkel, de bármilyen bluetooth-os mobil ráköthető, és a jack-bemenetnél egy pécére vagy egy mp3-lejátszóra is rádrótozhatjuk.
A filigrán kis szerkezet már első ránézésre is azt sugallja, hogy nem lehet belőle túl jó hangot kicsikarni. A megérzés helyes: már az első megszólalás igazolja, hogy a fizika törvényeit nem lehet meghaladni, akkor sem, ha ezt a hifigyártók gyakran megpróbálják. Lehet trükközni a mély- és magaskiemeléssel, a dobozba fúrt reflexnyílással, amitől a megszólaló zene testesebbnek, harsányabbnak tűnik, de ez többnyire kárba veszett fáradság. A BTM8 is testes basszussal és sivító magastartománnyal próbál túlmutatni saját magán, amitől nem lesz természetesebb a hangja, csak idegesítőbb.
Talán a nappali nem tesz jót neki, gondoltam. Bevittem a fürdőszobába, kieresztettem a vizet, és ledobtam a készüléket a mosógépre. Az akusztika pocsék, de viszonylag kis légtérben fog szólni, és ennek a doboznak amúgy se kell kicentizett sztereó szék – ez nem az a műfaj, egyszerűen nem arra való. Hát, a fürdőszobai relaxációhoz se. Fél perc után azon gondolkoztam, hogy berántom magam mellé a kádba, és gyors halálért imádkozom, de inkább csak kikapcsoltam a telefonról streamelt Ladytront.
Az egyérintéses NFC-szinkronizálást nemcsak a legkisebb modell tudja, hanem a mezőny többi tagja is. Ezzel az eszközök egy érintéssel összeköthetők más, NFC szabványt használó készülékekkel; a Sony nyilván büszke erre, elvégre a termékek csomagolásán hangsúlyozza is a kompatibilitást. A bluetooth-szinkronizálás valóban macerásabb: be kell állítani a kapcsolat létrehozását, párosítani az eszközöket, gombokat nyomkodni, kódot megadni. Tény, hogy az NFC kényelmesebb, de kérdés, megéri-e miatta feláldozni a hangminőséget. Ezeket a funkciókat ugyanis ki kell fejleszteni, bele kell építeni a termékbe, és ez az eladási áron is látszik. Hogy drágák-e ezek a kütyük? Akinek a hang fontos, annak biztosan - ők viszont valószínűleg nem sajnálják a pénzt egy Audio Note erősítőre sem. De a BTM8-ért miért kéne kiadni húsz-harmincezer forintot? Öt számjegyű összeget fizetni a rossz hangért? Minek? Annyiért jót is kapni.
Ezzel az árral a BTM8 még így is a mezőny legjobb ár-érték arányú tagja. A kétszer drágább SRS-BTX300 masszív fehér téglateste robusztusabb megépítést sugall: nehezebb is, tölthető akkumulátora is van, és a masszív fém perem mögött jó minőségű kezelőgombok lapulnak. Sok választási lehetőség nincs: bekapcsolás, forrásválasztás, bluetooth-párosítás – ennyi a repertoár.
Hogy ezek a dobozkák miért nem szólnak jól, az könnyen megérthető. Még egy jó minőségű jelforrás, például egy lemezjátszó esetén is rengeteg a hibalehetőség: a teljesen analóg, tehát tömörítetlen hang a hangszedőnél, a karkábeleknél, az összekötő kábeleknél, az előfoknál, az erősítőnél, a hangfalkábeleknél, végül magánál a hangdoboznál torzulhat, és a szobaakusztika még nem is befolyásolta, hogy mi hogyan jut el a fülünkbe. A Sony mérnökei levegővel váltották ki a munkát, amit ezek az komponensek végeznek. Tiszta sor. Minek ez a sok köcsög alkatrész, minél kevesebb van belőlük a jel útjában, annál jobb lesz a hang, nem? (De igen.) Hát akkor nem az az ultimate megoldás, ha nincs a hang útjában semmi?
Tényleg nincs. A bluetooth viszont alkalmatlan nagyfelbontású zene streamelésére: ez a vezeték nélküli adatátvitel betárcsázós internetje. Adott a telefon, amin agyontömörített mp3 van: hiába gyalázatos a jelforrás, ha ezen a kapcsolaton úgyse menne át más. A jel végül eljut a Személyes Audiorendszerig, ahol a digitális jelet megrágja egy D/A konverter, és hang lesz belőle. De a bluetooth-kapcsolat lehetne szuperszélessávú, a hangfájl pedig tömörítetlen WAV, akkor se szólna jól, mert egy cigiskartonnyi hangszóró, amibe egy tölthető akkumulátort és a legmodernebb űrtechnológiát is belezsúfolták, nem szólhat jól. Tehát adott a pocsék minőségű jelforrás, a tragikus minőségű jelátvitel, és mindez egy fapados membránon át szólal meg.
Guberáltam modern popzenét a Pitchforkról, elővettem néhány, a hatvanas években rögzített dzsesszkoncertet, meg jó hangzású rocklemezeket, klasszikus zenét és kísérleti elektronikát. Kihasználva a készülék analóg bemenetét, ami itt egy jack-aljzat volt, rákötöttem az egész hóbelevancot az asztali cd-lejátszó fejhallgató-kimenetére. Ez valamiért szörnyű torzítást eredményezett, úgyhogy inkább az erősítő fejhallgató-kimenetét használtam. A cd biztos túl direkt volt neki, gondoltam gonoszul, nem tud mit kezdeni a tömörítetlen zenével, felfoghatatlan neki. A hangzás valamennyit finomodott, de egy vaktetszten sose tudtam volna megmondani, hogy cd-t hallgatok, vagy tömörített zenét.
Egy hangdoboznál általában erény, ha semlegesen viselkedik; ez nem azt jelenti, hogy unalmasan vagy színtelenül szól, hanem kiegyenlítetten, nem hivalkodón. A fehér dobozka megszólalása hanglemezről és cd-ről ugyan picit nyugodtabbá vált, de a vágyott semlegességtől igen messze volt. Hát ez nem hifi – gondoltam, és beugrott az isteni szikra: akkor adok neki lo-fit, azt biztos csípni fogja. Hát a mínusszor mínusz az plusz! Betettem Beck Odelay-jét a cd-lejátszóba, de amikor megszólalt a Devil's Haircut, már nem voltam ilyen allegorikus; konkrétan arra gondoltam, hogy a magasfeszültség baszná meg, aki ezt a konstrukciót piacra merte dobni. Hát miért szól ez úgy, mint egy moslékosvödörbe esett kínai zsebrádió?
Meg kell adni, az SRS-BTX300 hosszabb távon hallgatva egyre kevésbé volt zavaró. A hifizésben a jót is szokni kell, de a rosszal is könnyű megbarátkozni. Az SRS-BTX300-ból idővel nett kis háttérzenegép lett. Ette a telefonról streamelt pitchforkos mp3-akat, és közben úgy éreztem magam, mintha egy olyan országban rádióznék, ahol van normális popzenei kultúra. A hangzásra nem figyeltem, de jobb volt ez így mindkettőnknek. Amikor megpróbáltam kicsit odaszenteltebben műélvezni, olyan érzés fogott el, mintha egy veszett macskát simogatnék.
A Sony Ericsson MW600-as headsetemen van FM rádióvevő is, így egy jack-kábellel azt is hozzádrótoztam az SRS-ekhez. És jó volt. Nem, azt azért nem, de nem volt rossz. Igaz, amennyibe ezek kerül (főleg a repertoár legnagyobb darabja, az SRS-BTM500), annyiért már egy Tivoli Model One rádiót is lehet kapni, ami világklasszis, mert csak a rádióhallgatásról szól, nem arról, hogy milyen hülye kompromisszumot kellett kötni a high tech nevében.
Játékkonzollal vagy tévével a két nagyobb doboz egész jól teljesített, de ez inkább oldalra volt egy lépés, mint előre: a tévé szintén műanyag házban van, és a hangszórói nincsenek a helyzet magaslatán. Az SRS ezekkel nem jobban szólt, csak máshogy.
Hát akkor mire valók ezek? Kerti sütögetésnél, kiránduláson, és általában olyan helyen, ahol nincs áram, biztos jól használhatók; a cigányhifinél eggyel jobb alternatívák. Mivel mindenféle telefonhoz csatlakoztathatók, lehet, hogy ezek lesznek a XXI. század ghettoblasterei. Azoktól se várta el senki, hogy jól szóljanak, csak azt, hogy hangosan. De vállon cipelve sokkal menőbben néztek ki.
Egy hangrudacskára még rá lehet fogni, hogy szalonnasütéshez tervezett háttérzenegépnek kiváló. Hogy ésszerű kompromisszum, ami felhasználja a legmodernebb technikát. Belátható, hogy nem mindenki akar táskarádiókkal, kazettákkal vagy cédékkel szarakodni, ha túrázás közben vagy a kertben akar zenét hallgatni. Ezek modern, sokoldalú, rugalmas eszközök, oszt kész, ennyi pénzért nem találják fel a hordozható Ongakut, amit bömböltethetünk a Bakonyban.
De a fejhallgató az más. Az MDR-1RBT-ért 70-110 ezer forintot fizethetünk, viszonteladótól függően: ennyiért joggal várhatnánk el, hogy elájuljunk, amikor meghalljuk az első hangot. Ennyi pénzért referenciamodelleket lehet kapni, olyan vastag kábellel, amivel egy disznót agyon lehet verni; olyan hanggal, amihez vendégeket lehet hívni.
Sokan imádják ezt a fejhallgatót, és értem is, hogy miért. Dicséretes a gazdag mélytartomány, a brutális frekvenciaátvitel, az a részletgazdagság, amivel meg tudja szólaltatni a felvételeket. Még a tömörített zenében is olyan finom nüanszokat hallhatunk meg vele, amik máskor rejtve maradtak. Kezdésnek könnyű falatot kapott: 160 kbps-es mp3-at, a Flash együttes 2004-es koncertfelvételét. A Kúrom a nőt c. szám felvezetésekor a közönség összes gyalázkodása tisztán hallatszik, szinte megsajnálja az ember Barcs Miklós előadóművészt. Maga a zenei anyag frenetikus élmény, igaz, ez a felvétel egy kazettás magnóról hallgatva is mellbevágó. De az MDR-1RBT más műfajokon sem vallott szégyent: még bluetooth kapcsolattal is remekül döngölt a basszus, és szépen csilingeltek a magas hangok. Könnyen lehet, hogy ez lesz a dubstep- és kísérletielektronika-rajongók kedvenc modellje.
Másoknak nem biztos, hogy ez a jó választás. A hangzás helyességét leginkább klasszikus zenével és dzsesszel lehet ellenőrizni. Ez a vízmérték, ha úgy tetszik: ha a zongora zongorának hallatszik, az már jó jel. Ehhez képest Miles Davis Bitches Brew-ja konkrétan űrzenének tűnt, mintha Köbüki sugározta volna a rákosszentmihályi toronyvárosból. A Bitches Brew felvételekor ugyan elektromos hangszereket is használtak, de abban biztos vagyok, hogy Davis trombitáján sose volt post-process effekt. Azt csak a fejhallgató keveri rá, tehát csal.
Mégis: az MDR-1RBT sokoldalú, vérbeli high tech eszköz. Van bluetooth- és NFC-támogatás, a beépített akkumulátor 30 óráig bírja, a külön csatlakoztatható jack-kábellel egy erősítővel vagy mp3-lejátszóval is össze lehet kötni, és mikro-USB csatlakozóval akár egy asztali pc-ről is tölthető. Barátságos funkció, hogy számléptető és hangerőszabályzó is került rá, így nem kell a lejátszóval matatnunk, elég a készüléken elhelyezett gombokat piszkálni.
Csak az nem világos, hogy pontosan milyen felhasználásra szánja ezt a Sony. Utcára nem való: amikor rajtam volt, mindenki megbámult, gyaníthatóan azért, mert ilyen fejhallgatókhoz minimum vadászgépet szokás viselni. A bőrrel borított szivacspárnák még az 1-es villamoson is jól szűrték a zajt, és hosszabb távon is kényelmes viselni (hallgatni már nem annyira), de az ekkora dögök inkább otthonra valók. Otthon viszont tök fölösleges az űrtechnológia, egy jack-kábellel kiváltható az egész hóbelevanc. Nyilván all-roundernek, mindenes fejhallgatónak tervezték, de a multifunkciós eszközök mindig alulmaradnak a célhardverekkel szemben. Bedöntötte talán a svájci bicska a csavarhúzókészlet- és szamurájkard-piacot? Ugye, hogy nem.
Amikor először hallgattam egy csúcskategóriás fejhallgatót, az Audio Technica negyedmillió forintos referenciamodelljét, nem értettem, miért kerül ennyibe. Oké, kényelmes, finoman fekszik fel a fejre, és szép a hangja is – de mi az úristenért ilyen drága? Aztán amikor egy hosszú hétvége után visszaadtam, visszaváltottam az otthon használt rút kiskacsára, és megértettem. Addig nem tűnt fel, hogy mennyi hibát vét a saját fejhallgatóm; amíg az torzított, túlhangsúlyozott, addig az Audio Technicát órákig lehetett hallgatni, és se a viselése, se a hallgatása nem volt kényelmetlen.
Ilyen drága eszközöknél azt fizetjük meg, hogy a rendszer nem hibázik. A high-end eszközökön keresztül lehet megérteni, hogy milyen az, amikor valami nem jól, hanem helyesen szólal meg; amikor csak a zenét halljuk, sallangmentesen, természetesen. A Sony fejhallgatója a saját rossz példájával illusztrálja, hogy a megszólalás helyessége fontosabb, mint a brutális frekvenciaátvitel; megtanít rá, hogy a hifi és a high tech nagyon nem ugyanaz. Az előbbinek a zene természetes megszólaltatása a célja. Az utóbbi, legalábbis jelen esetben, azt jelenti, hogy olyan embereknek készítenek modern és drága zenehallgató berendezéseket, akik nem szeretnek zenét hallgatni; süketek, nem érdekli őket a dolog, esetleg csak 0.1-es upgrade-et keresnek, a következő lépést a dobozhang után.
Tehát azoknak az esete, akiknek mindegy, ahogy Woody Allen mondta saját magáról.