A Research @ Intel Day a kísérleti technológiák, a remek ötletek és az értelmetlennek tűnő kezdeményezések gyűjtőhelye. És pompás ötletbörze arról, hogy milyen lesz, illetve milyen lehet a jövőnk. Igaz, egyelőre csak az elképzeléseket ismerhettük meg; azt nem tudni, hogy ezekből az ötletekből lesz-e valaha végleges termék, és ha igen, akkor mikor.
A technológiai konferenciák többségével szemben a Research @ Intel Day nem a jövő évi termékpalettáról szól, hanem magáról a jövőről. Arról ugyanis senki nem tudja, hogy pontosan milyen lesz, de mindenkinek van róla elképzelése. Amikor egy gyártó bemutat egy új terméket, az általában arról szól, hogy megpróbálja a saját eszközét beleilleszteni a jövőbe. Itt azonban azt láthatjuk, hogy milyen az, amikor a félkész koncepciók még nem formálódtak végleges termékké.
Akadnak remek alapötletek, egyelőre reménytelennek tűnő kezdeményezések, mindennapi használatra is alkalmas, de egyelőre kiforratlan fejlesztések – vagyis a jövő, ami kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk lehet.
Brian David Johnson, az Intel jövőkutatója korábban azt mondta, hogy nemcsak azt kell kitalálni, hogy milyen jövőre vágynak az emberek, hanem azt is, hogy mit szeretnének elkerülni. Az intuitív vásárlás, a Personalised Shopping standja pont ilyen: ez a hagyományos bevásárlást próbálja kombinálni az elektronikus áruházak intelligens ajánlásaival. A termékek alatt látható címkék felismerik a gesztusokat, például a felemelt vagy lefelé fordított hüvelykujjat – vagyis gyakorlatilag élőben lájkolhatunk egy zacskó földimogyorót. Ez elindít egy algoritmust, ami felismeri a kiválasztott termék sajátosságait: ha kijelöljük a mogyorót, tovább haladva láthatjuk, ahogy felvillannak a boltban a mogyorót tartalmazó termékek címkéi.
Gratulálok, mondom a demonstrátornak. De mi van akkor, ha valaki más terméket keres, és ha mellém ér a boltban, az ő címkéje is felvillan? Erre már gondoltak: lehet például színkódokkal variálni, vagy az okostelefonunkat is használhatjuk, amin szintén felvillanhat a jelzés, és így nem zavar össze másokat. Tovább makacskodom: és mi van, ha én szeretem a narancsot, de gyűlölöm az avokádót, és a gyümölcspultnál azt is javasolni fogja, azon az alapon, hogy mindkettő gyümölcs? A demonstrátor kényszeredetten nevetgél, és megköszöni a hasznos tippet, ami nekik még nem jutott eszükbe.
A projektorral asztalra vetíthető kijelző és kezelőfelület nem világrengető újdonság, de itt egy egész használható verzióját láthatjuk. A kivetítőt okostelefonokhoz, tabletekhez és hordozható számítógépekhez is csatlakoztathatjuk. Nekem már tableten gépelni is emberkínzás-kategória, és az első projektoros billentyűzetek láttán is csak köpni tudtam, de ennek tényleg van gyakorlati haszna. Mint elmondják, az okostelefonok kijelzője túl kicsi, nehezen lehet vele dolgozni, így viszont akár egy rajzolóprogramot is kivetíthetünk az asztalra, amivel sokkal kényelmesebbé válhat a munka vagy a szórakozás. Ez meggyőzően hangzik, bár amikor zongorabillentyűk tűnnek fel az asztalra vetített képen, azért összevonom a szemöldököm: gyanítom, hogy egy IKEA-asztal sose fog leváltani egy Bösendorfert.
A projektorral kombinált élettér viszont tetszetős: ehhez két kivetítőre is szükség van. Az Intel fejlesztője, Janet Tscheng elmondja, hogy ezzel azt szerették volna elérni, ha elmosódik a határ a felhasználó és az eszközök között: ez olyannyira sikerült, hogy egyelőre nem is láthatunk semmilyen eszközt. Hacsak az asztalra vetített fotókat nem számítjuk annak, azokat ugyanis majdnem valós időben lehet forgatni és mozgatni. A másik projektor a falra vetít: az asztal sarkára húzott képeket egy laza mozdulattal meg is jeleníthetjük a mozivászon nagyságú képen, ami természetesen szintén érintésérzékeny.
Néhány méterrel arrébb egy videótömörítési eljárás bemutatója zajlik. Ennek a legfőbb tanulsága, hogy nem érdemes túl okosnak tűnő kérdéseket feltenni, mert ebből a demonstrátor arra következtet, hogy szakmabeli vagyok: rövidesen FORTRAN-nyelven kezd beszélni, amiből sikerül kihámoznom néhány kötőszót és névelőt. Az eljárás lényege mindenesetre az, hogy a streamelés figyelembe veszi a hálózati kapcsolat sebességingadozásait: ha a gyorsítótár üres, vagy majdnem üres, a következő szakaszt alacsonyabb felbontásban tölti be, gyors kapcsolat esetén viszont jobb minőségű videót közvetít. Akit már párszor az őrületbe kergettek az akadozó Youtube-videók, az tudja értékelni ennek a fejlesztésnek a szépségét.
Az ImageVis 3D komplexitását viszont elsősorban a tudomány értékelheti. Alexander Schieve, a Saarland Egyetem kutatója elmagyarázza, hogy ez egy profi adatfeldolgozó rendszer, amit egy igen érzéken szenzorhálózattal kötöttek össze, és vizuális visszacsatolást ad a begyűjtött adatokról. A projekt a Saarland Egyetem és az Intel közös fejlesztése; megtudom, hogy a rendszer által használt szenzorok a sűrűségük alapján különböztetik meg az anyagokat. Ha orvosi szoftvert használnak, mint a bemutatón is, különbséget lehet tenni a hús, a csont, a bőr és a belső szervek között, és ezzel igen pontos térkép készíthető az emberi testről.
Mindez irtózatos adatmennyiséget mozgat meg. Schieve elmondja, hogy egy-egy testmodell mérete akár harminc gigabájtos is lehet, de vannak ennél sokkal részletesebb, terabájtos modellek is. Ezeket az adatokat vizuálisan jelenítik meg, hogy könnyebb legyen velük dolgozni: az emberi test modelljénél például különböző színű görbékkel különítik el a húst, a bőrt, a csontot, és ezeknek a tologatásával lehet kiemelni, megjeleníteni vagy eltüntetni egyes részleteket.
Ehhez persze megfelelő adatokra is szükség van, hogy pontos modellt készíthessenek: Schieve lelkesen magyarázza, hogy egy halálraítélt például a tudományra hagyta a testét, szóval csíkokra vágták, és azt is feldolgozták az adatelemző szoftverrel. Itt csuklom egyet, de el kell ismerni, hogy a szoftver elképesztő minőségben dolgozta fel a maradványokat.
Az Intel törekvéseit ismerve nem meglepő, hogy gőzerővel dolgoznak az okosotthon fejlesztésén. Brian Murphy, a cég egyik fejlesztője szerint az eszközök számítási teljesítménye egyre nagyobb lesz, és ezekből egyre több van, így jogos az igény, hogy ezeket összeköthessük egymással. A demonstráció alatt egy bölcsőt mutat, amihez egy mikrokontrollerbe vezetett kamera kapcsolódik. A továbbított jel innen egy központi számítógépbe kerül, ahol egy képfelismerő szoftver figyeli a baba reakcióit és viselkedését. Ha azt látja, hogy a gyerek sír, a rendszer nyugtató zenét játszik neki, ha viszont látja, hogy mosolyog és ébren van, akár mesét is olvashat neki – és a baba mindezt a bölcső mellett elhelyezett hangszóróból hallhatja.
Az ehhez hasonló rendszerekhez már most is rendelkezésre áll a szükséges technológia, de a kiépítésükhöz Intel-munkatársnak kell lenni. A fejlesztők pont ezt szerették volna megkönnyíteni, így létrehoztak egy HTML5 alapú kezelőfelületet, amivel egyszerűen csatlakoztathatjuk a párosítani kívánt eszközöket. Mindegyikhez több kapcsolódási pontot is adhatunk, így egy-egy eszközhöz többféle utasítást is rendelhetünk. Az érintőképernyős kezelőfelület használata igen egyszerű; alig várom, hogy halálra szívathassam az ismerőseimet azzal, hogy a hűtőszekrény kinyitáshoz rendelem a hifiből bömbölő black metál elindítását.
Az Intel nagy hangsúlyt fektet a biztonságos vezetésre: a Research @ Intel Day előtti napon Mei Chen is megemlítette, hogy a Carnegie Mellon Egyetemen is folynak a témával kapcsolatos kutatások. A bemutatón két gyakorlati példát is láthatunk: az első a sofőrök kognitív terhelését vizsgálja. Az itteni stand előtt állandó a tömeg, ami nem meglepő: van itt kormány, pedál, videokamerák, három monitoron futó autóverseny, és két kivetítőn is mutatott kognitívreakció-megfigyelés. A kormányra szerelt kamerák a szemre fókuszálnak: azt is látják, hogy a sofőrnek vezetés közben hogy mozog a pupillája. A rendszer figyeli az agyhullámokat, a reakcióidőt, az arcmimikát, és számos egyéb tényezőt is.
Kevésbé látványos, de ötletes az okosmotor koncepciója, ami egy laptoppal és szenzorokkal felszerelt robogó, pontosabban kettő. Az ülés alá helyezett laptop egy GNU rádióval és egy USRP-vel (Universal Software Radio Periherial) van felszerelve, de a fejlesztők, a Tajvani Nemzeti Egyetem kutatói elmondják, hog ebből szeretnének egy okostelefon-méretű eszközt készíteni. Az elől haladó jármű hátsó lámpájához egy VLC FrontEnd alaplap kapcsolódik: ezt láthatja a hátul haladó motor kormánya alá szerelt, 120 fokos látószögű szenzor, ami különbséget tehet az úton haladó járművek között. A hátsó járműre szerelt okostelefon képernyőjén folyamatosan információkat kapunk az előttünk haladó jármű helyzetéről: jelzi, ha az kanyarodni, lassítani vagy fékezni akarna. Tehát a rendszer lényege, hogy figyelmeztetést küldhet a sofőrnek, ha valami történne? – kérdezem, a demonstrátor pedig bólogat: igen, sőt, ha kell, a jármű működésébe is beavatkozhat, például lelassíthatja azt.
Egyértelmű, hogy ezek a projektek még csak kísérleti fázisban vannak, így nem meglepő, hogy a jövő bizonyos szempontból elmaradottabbnak tűnik a jelennél. A jövőt ebben a pillanatban a nyáklapokra drótozott, szétszerelt perifériák, a csupasz csipek, a szaggató képet mutató kivetítők, illetve az akadozó kezelőfelületek jellemzik: minden félkész, minden béta-verziós, minden nagyon kezdetleges. De aki csinált már nagytakarítást, tudja, hogy az óhatatlanul rettenetes kuplerájjal kezdődik. Ahol fát faragnak, ott hullik a forgács, és itt tényleg térdig járhatunk a fűrészporban.
Ez nem maga a jövő, csak egy jövőkép, amit a fejlesztők, programozók, tudósok és tervezők a maguk módján próbálnak elképzelni: egyrészt a mai világra reflektálnak, másrészt megpróbálják formálni a jövőt, azzal, hogy elébe mennek. Ennek része, hogy megpróbálják kielégíteni a meglévő igényeket, alkalmazkodva hozzájuk, másrészt újakat teremtenek – néha kicsit bumfordi módon, néha észbontó tudományossággal, néha szórakoztatva. Ki tudja, hány ezer, hány millió hasonló fejlesztés lehet, amik már a prototípus-kort se érték meg? Senki, mert ezekről sokszor tudomást sem szerzünk. Ezek ipari maradékok egy vágóasztal mellől, és ki tudja, egyszer talán film is lesz belőlük. De arra még a Skynet se fog rávenni, hogy megegyem az avokádót.