A Call of Duty az a lövöldözős játék, ahol a készítők a művészi hatások helyett általában a pergő csatákra összpontosítanak. Minél több fegyver, minél lehetetlenebb helyszínek, minél változatosabb csaták, minden pörgősen. Ott van három katona, pa-pa-pa, még ketten a fedezék mögött, pa-pa, állj be a gépágyúhoz és apríts, akit csak látsz, pa-pa-pa-pa. Ha vége a pályának, jöhet a következő, hasonló koreográfia szerint, aztán puff, már vége is az egésznek, és ha épp jó évet fogunk ki, úgy állunk fel, hogy na, ez fasza volt.

A korábbi részekben voltunk már második világháborús katonák, a közel-keleten harcoló aktuális figurák, a hidegháborúban szolgáló titkos ügynökök, és persze a közeli jövő kitalált, de valószerű konfliktusaiban is harcoltunk már. Igazság szerint pont az a baj a legújabb résszel, hogy a korábbiak között volt már néhány igazán jó is. A Modern Warfare alcímű negyedik, vagy épp a legutóbbi, a Black Ops II, ahol a fejlesztők végre kiugrottak a megszokott rutinból, és mindenféle extra lehetőséggel tömték tele az egyszemélyes hadjáratot.

A távirányítás az új rombolható környezet

Bár a mindenféle extra ígérete most is megvolt, a végeredmény inkább felemás. A játék első ránézésre hozza azt, amit ma már elvárunk egy játék kinézetétől, viszont bár elfut régebbi alkatrészekből összerakott pc-n is, nagyon rosszat tesz neki a grafika finomhangolása (magyarul ha nem erőműszerű gépen játsszuk, csúnya és darabos). A látvány összképe nem rossz, vannak kifejezetten jól eltalált elemek is, de nagyjából ötpercenként botlunk bele egy moonwalkoló (esetleg bambán álló, az előre programozott mozdulatsorát elindító eseményre váró) ellenségbe, egy fázisok nélkül mozgó kutyába, vagy a természetellenesen rohanó társainkba.

Nem is feltétlenül azzal van baj, hogy a történet szereplői és a fordulatok a nyolcvanas évek akciófilmjeit idézően, arcpirítóan bénák, és még a papírmasé világvége-díszleteket is megbocsátja az ember, de a régóta reklámozott nagy újítások láttán az ember inkább szűkölve kacag. Az idei CoD nagyon rápörgött a távirányításra, van például távirányítású mesterlövész-puska, távirányítású légvédelmi rakétaüteg, és a legjobb, a távirányítású kutya. De, tényleg, a játék egy szerencsére igen rövid szakaszán a főszereplő elővesz egy tabletet, beledugja a fejét, és hirtelen a kutya hátára szerelt kamerán át látja a világot.

A leeső állú németjuhász a fűben kúszva-lopózva közelíti meg áldozatait, aztán ha elég közel vagyunk, megnyomhatjuk a Q-t, hogy a véreb átharapja a leterített ellenség torkát. Aztán vissza a fűbe. Valószínűleg a készítők is érezték, hogy nem szabad túlságosan sokszor erre kényszeríteni a játékosokat, szóval a kutya hamar eltűnik a képből, de csak hogy a játéktörténelem egyik legkellemetlenebb apafigurája a világ különböző pontjaira küldjön minket a spanyolajkú ellenség legyőzésére.

A történet írói időnként megpróbálnak a lelkünkre hatni, de elég nehéz komolyan venni az olyan, durvának szánt jeleneteket, amik egyetlen gomb megnyomásában csúcsosodnak ki. "Meghoztam életem legnehezebb döntését" – mondja a narrátor, pedig csak lenyomtuk az E billentyűt, nagy kaland, töltsön már be a következő pálya.

Ahogy a küldetések, úgy a helyszínek sem mutatnak többet az unalomig ismert alapoknál: lesz dzsungeles pálya, városi pálya és a nélkülözhetetlen havas pálya sem marad ki. Van néhány üdítő apróság, például kétszer is járunk az űrben, és tök jó, hogy csak másodszorra tűnik fel, hogy van hangja a közelünkben elhúzó lövedékeknek.

Néha vannak azért olyan pillanatok, amikor úgy érezzük, hogy nem volt felesleges elkölteni azt a sok ezer forintot a boltban. Például rögtön a játék legelején, a műholdról kilőtt bombák becsapódásánál, vagy amikor hirtelen mi is hozzájutunk a kilövés lehetőségéhez, és hát jelentkezzen, aki nem lövöldözne szívesen az űrállomáson. A látványosnak szánt megoldások azonban legtöbbször sántítanak. Vagy mert csúnyák, vagy mert nem tesznek hozzá semmit a játékélményhez: hiába dől össze a világ körülöttünk, ha mi továbbra is csak egy csőben futhatunk, vagyis teljesen lineáris pályán. Egy cső cső marad akkor is, ha látszólag véletlenszerűen alakul is ki, és mindegy, hogy egy sűrű dzsungelben kell előre meghatározott vonalban mozognunk, vagy a darabjaira robbanó Kaliforniában.

Többen sem mindig jobb

Szerencsére az egyjátékos küldetéseket a választott nehézségi szint függvényében négy-hat óra alatt végig lehet zavarni, hogy gyorsan belevessük magunkat a korábbi években annyi jót hozó kooperatív és többjátékos módba.

Sajnos az utóbbi idén nem sok minden olyat hoz, amit a szintén mostanában megjelent Battlefield 4 ne pipálna le röhögve. Sőt, a két játékot egymás után játszva derül ki igazán, mekkora különbség van a fejlesztők felfogása között. A CoD multijában az ember szűk és kanyargós járatokban rohangálva olyan emberekre vadászik, akik még nem látták meg őt, és egészen addig marad életben, amíg bele nem fut valaki olyanba, aki szerencsésebb pozícióból érkezik. Különösen frusztráló így a halál nélküli öléssorozatra alapozott bónuszrendszer, ami nagyjából olyant, mintha a kötelező biztosítás bonus-malus rendszerét alkalmaznák egy roncsderbin.

A korábbi részekben nagy sikert arató zombik szerepét ezúttal multiplayerben földönkívüli bogarak kapják meg, de a lényeg nem változik: haverokkal összeállva még akkor is ez a legjobb része a játéknak, ha mindössze egyetlen, nem túl izgalmas térképen kapunk lehetőséget a mészárlásra.

Összesítve tehát van egy legjobb esetben is felejthető, de itt-ott nevetséges elemekkel tűzdelt, rövid, de legalább B vonalas egyjátékos, illetve egy középtávon is szórakoztatni tudó, de teljesen átlagos, a riválishoz képest gyengébb többjátékos mód, erős gépet igénylő, néha csukló, de amúgy elfogadható grafikával. Mostanában ezért 12 ezer forintot kérnek a boltokban, ami a játék végigjátszása után kifejezetten soknak tűnik. Főleg akkor, ha rájövünk, hogy már a játék címe is átverés: pont annyira voltunk szellemek most is, mint eddig bármikor.