„Underway on nuclear power”, vagyis atomenergiával előre, adta le a történelmi rádióüzenetet Engene P. Wilkinson, a USS Nautilus, az első atommeghajtású tengeralattjáró parancsnoka az indulás után. A nukleáris erőforrás miatt tulajdonképpen örökmozgóvá átlényegülő haderőnem átalakította a modern háborúzás szabályait, pedig a Wilkinson nem pont úgy értette, csak örült, hogy a tengeralattjáró mégsem robbant le az első néhány méteren.
60 éve, 1954. január 21-én nagyjából 200 darab dízelmeghajtású tengeralattjáróból állt az amerikai haditengerészet tengeralattjáró-flottája. Ez volt az a nap, amikor egy csapásra ezek mindegyike ósdi hulladékhalmazzá vált: az akkori First Lady, Mamie Eisenhower ezen a napon avatta fel az SSN 571-et, vagyis a USS Nautilust, a világ első atommeghajtású tengeralattjáróját. A különbség elég nagy volt: a Nautilusnak nem kellett tankolnia, a hajtómű működéshez nem volt szükség levegőre, és az energiaforrás olyan bőségesen termelt, hogy az akkumulátorok feltöltése miatt sem kellett megállni soha.
Egy évvel későbbi szolgálatba állítása után a Nautilus ennek megfelelően meg is döntött minden addig fennálló tengeralattjárós rekordot. Amellett, hogy ez lett a leggyorsabb és leghatékonyabb fegyver, néhány, korábban lehetetlennek gondolt teljesítmény is összejött, például elhajóztak vele a Föld északi pólusáig, természetesen a víz (és a jég) alatt. A tengeralattjáró, mint fegyvernem elérte az elképzelhető maximumot: az első és a második világháború komoly befolyásolása után azt is elintézték, hogy a fegyverkezési verseny főszereplőjeként a harmadik már eleve ki se robbanjon.
Az atommeghajtású tengeralattjáró elvi lehetősége már az 1930-as években felmerült, az eredetileg német ötletet egy Hyman Rickover nevű amerikai vezetésével vitte sikerre a haditengerészet. A fejlesztés meglehetősen rövid ideig, három és fél évig tartott. Az amerikai törvényhozás 1951. júliusában adott engedélyt a világ első atom-tengeralattjárójának megépítésére, 1952. júniusában már el is kezdték építeni a hajót. 18 hónappal később Eisenhower elnökné meg is ejthette az avatást, a tengeralattjárót hivatalosan 1954. szeptember 30-án vette birtokba a haditengerészet, a meghajtásról gondoskodó atomreaktort december huszadikán indították be, és csak a hivatalos indulás előtt pár héttel pörgették a maximumra az ekkor még a dokkban álló hajóban.
1955. január 17-i induláskor és az utána eltelt tesztidőszakban a hivatalos változat szerint minden a tervek szerint ment: a Nautilus az atommeghajtás segítségével anélkül tette meg a délelőtt 11 órás indulás utáni első 2100 kilométert, hogy egyszer is a felszínre emelkedett volna. A pletykák szerint valójában csak a személyzet hidegvérén múlt, hogy nem lett óriási lebőgés rögtön az első kanyarnál.
Amikor Wilkinson induláskor hátramenetbe parancsolta a Nautilust, a gépházból fémes csikorgást hallottak. A hang a jobb oldalról jött, nem a reaktorból, hanem az egyik propeller irányából. A kapitány ekkor átkapcsolt a tartaléknak szánt, akkumulátoros, elektromotoros meghajtásra. A tengeralattjáró szigorúan véve ekkor is atommeghajtású volt, hiszen a szükséges energiát továbbra is a reaktor által termelt gőz hajtotta turbinák szolgáltatták.
Felmerült, hogy visszafordulnak, de ez hatalmas presztízsveszteséget jelentett volna, így inkább szép lassan csorogtak lefelé a folyón. Rickover, a tervező lerohant a gépházba, de addigra kiderült, hogy egy csavar eresztett csak el, az csikorgott a fémszerkezeten. A hajó visszaállt a rendes meghajtásra, és elhangzott a híressé vált mondat a kapitány szájából, ami elméletileg azt jelentette be, hogy elindult az első atommeghajtású tengeralattjáró, a legenda szerint pedig azt, hogy onnantól számítva visszaálltak normális üzemre. A történet csak egy Rickoverről szóló könyvből derült ki, hivatalosan sose erősítették meg, de állítólag a Nautilusnál használt csavarokkal sok gond volt, a következő néhány évben többször is módosítottak a gyártáson.
Az atommeghajtás lehetséges alkalmazási területei között felmerült, hogy repülőket is felszerelnek reaktorokkal. Az amerikai hadsereg sokáig kísérletezett is a dologgal, és bár volt is egy B–36-os, amire felraktak egy működőképes mini-atomerőművet, a programot végül sok száz millió dollár elköltése után úgy törölték, hogy a gép akár egyetlen métert is repült volna atommeghajtással.
A megvalósíthatatlanságot jól jelzi, hogy a szovjetek is kacérkodtak a dologgal, de a Tu–119-essel is nagyjából ugyanaddig jutottak el, mint az amerikai mérnökök: a reaktort beszerelték és be is kapcsolták, de a hajtóművekig már nem jutott el az alternatív módon felforrósított levegő. A technológiai kihívások mellett az sem használt a projektnek, hogy a szakemberek nem igazán tudtak választ találni arra, hogy oldják meg a reaktor problémáit, ha az atomrepülő lezuhan.
A Nautilus és az atommeghajtás nemcsak a haditengerészet korábbi tengeralattjáróit lépte le, de nagyjából mindent, amit a világ addig a tengeralattjárós hadviseléssel kapcsolatban kitalált. Először még csak az lett a múlté, ahogy a tengeralattjárók ellen harcoltak, hiszen egy eleve fel sem emelkedő hajót megtalálni sem könnyű, és mivel a körülményektől könnyen függetlenedő jármű villámgyorsan el is tud tűnni, megtámadni sem egyszerű. Később, mikor az atom-tengeralattjáróval rendelkező hatalmak (a szovjetek 1959-ben, a britek 1963-ban, a franciák 1971-ben építették meg a sajátjukat) rájöttek, hogy az atom-tengeralattjárónak nemcsak a meghajtását, de a fegyverzetét is nukleárisra lehet cserélni, minden eddiginél komolyabb atompara kezdődött.
A bárhová észrevétlenül eljutó, ráadásul a felszínre emelkedés nélkül nukleáris csapást mérni képes hajóhad a tökéletes fegyver, akkor is, ha a tengeralattjáró a nagy átalakulásban eredeti rendeltetését, a hajózási útvonalak fenyegetését szinte teljesen elvesztette. Jól jellemzi a súlypont-áthelyeződést, hogy az első olyan hajó, amit atom-tengeralattjáró süllyesztett el, a Falkland-szigeteki háborúban eltalált General Belgrano nevű argentin cirkáló volt 1982. május 2-án, A Nautilus indulása és a HMS Conqueror találatai között összesen 27 év, 3 hónap, 16 nap, 6 óra és 57 perc telt el, és hivatalosan azóta sem történt hasonló eset. Ez persze nem jelenti azt, hogy az atommeghajtású tengeralattjárók ne vették volna ki a részüket a háborús eseményekből, a USS Louisville-ről kilőtt cirkálórakéták találatát a CNN is közvetítette az első Öböl-háborúban, 1991-ben, a vetőcsövekből ma már akár drónokat is el lehet indítani, így szinte bármelyik afganisztáni vagy pakisztáni hadurat és esküvői menetet lebombázó robotrepülő jöhet egy, a közelben állomásozó tengeralattjáróról.
Napjainkban világszerte nagyjából 250-300 darab atom-tengeralattjáró szolgál. Ezek nagy része az amerikai és az orosz haditengerészet kötelékében, a franciák, a britek és a kínaiak mellett még Indiának van hadra fogható egysége, a hírek szerint Irán és Pakisztán is szívesen szerezne egyet (Kínától vagy az oroszoktól). Az USA flottája kizárólat atommeghajtású tengeralattjárókból áll, az oroszok a mai napig hatalmas dízeles flottát üzemeltetnek. Érdekesség, hogy a dízeltechnológia a legmodernebb hajókból sem veszett ki teljesen: a reaktor vészhűtését és a baj esetén bekapcsolt meghajtást kiszolgáló másodlagos rendszerek mind dízelerőforrásról működnek.
Az elmúlt 59 év persze nem telt balesetmentesen, a szovjetek tucatnyi reaktorhibát jelentettek be 1960 és 1989 között, ezek közül csak néhány járt halálos áldozatokkal. Az USA két atom-tengeralattjárót vesztett el hivatalosan, azonban a Thresher és a Scorpion balesete sem köthető a reaktorhoz, sőt, hivatalosan az amerikaiaknak soha semmilyen reaktorproblémájuk nem volt. Nem reaktorhiba miatt persze az oroszok is vesztettek el tengeralattjárót, ezek leghíresebbike a Kurszk 2000. augusztusi tragédiája, amiben 119 tengerész veszett oda. A Kurszk végzetét a vizsgálatok szerint egy a vetőcsőben felrobbant gyakorlótorpedó okozta, és bár voltak még túlélők az alig 100 méter mélyre süllyedt hajótestben, a 72 óra múlva meginduló mentőakció már senkit sem talált életben.
Az atom-tengeralattjárók azonban nem tökéletesek. A reaktorban megtermelt hő nagy részét például nincs mire elhasználni, így az a hajótesten keresztül a vízbe távozik, észlelhető hőnyomot hagyva maga után. A másik probléma, hogy a reaktor hűtéséről folyamatosan gondoskodni kell, a vizet keringető szivattyúk jóval hangosabbak, mint a tisztán elektromos meghajtásra kapcsolt dízeles tengeralattjárók. A mostanában tervezett, és a következő 10-15 évben rendszerbe álló tengeralattjárókban az ilyen problémák minimalizálása az elsődleges feladat, bár ez nem olcsó.
A britek következő generációs, 2028-ra tervezett tengeralattjáróinál csak az előkészítő feladatok elvégzése 79 millió fontba (28,5 milliárd forintba) kerül, bár ezzel mintegy hatezer embernek biztosítanak munkát ugyanerre az időszakra: 2000-nek közvetlenül, a fennmaradó részt a 850 beszállító cég munkásai adják ki.
Az amerikaiaknál a most alkalmazott közvetlen, mechanikus meghajtást akarják lecserélni egy elektromos rendszerre, így az egymásba kapaszkodó fogaskerekek zaját leváltaná az elektromotorok halk surrogása. Ennek megvalósítása egyetlen tényezőtől függ: a gyártónak ki kell jönnie rongyos négymilliárd dollárból, mármint darabonként. A most szolgáló Ohio osztályú tengeralattjárókat 2029-ben kezdik majd kivonni, az őket leváltó rendszereket elméletileg idén kéne elkezdeni tervezni, de az már most látszik, hogy a kétéves késésben lévő projekt pillanatnyilag 347 milliárd dollárra tippelt összköltségvetés csak akkor jön össze, ha a haditengerészet más területek fejlesztési pénzéből csippent le kisebb-nagyobb darabokat. A víz tetején úszó, hagyományos hadihajók gyártását például még akkor is megfelezik a megvonások, ha az 1900 óta az állami tengeralattjáró-építési megrendelésekből élő GD Electric Boatnak sikerül tartani a 4,9 milliárd dolláros limitet. Ez persze nem lehetetlen, csak igen valószínűtlen: a projekt végéig legalább 18 év van még hátra, eddig kéne feszes szigort gyakorolni a költségek felett.
Az oroszok a hírek szerint teljesen új irányba indulnak el az ötödik generációs, vagyis épp most felvázolt tengeralattjárók tervezésekor. A tervezéssel megbízott iroda vezetője egy interjúban elmondta, hogy az új, csapásmérő és vadász-tengeralattjárók kisebbek, kevésbé láthatóak és valószínűleg nem atommeghajtásúak lesznek. Az újgenerációs levegőfüggetlen, de belsőégésű motoros meghajtással már a svédek is próbálkoznak, az oroszok azt mondják, ők 10-15 éven belül jutnak el oda, hogy megkezdjék az ilyen megoldással szerelt tengeralattjárók építését. Ez főleg azért érdekes, mert a technológia már a második világháborúban is rendelkezésre állt, az amerikaiak és a szovjetek is kísérleteztek a német tapasztalatokon okulva, de az atomenergia miatt végül nem foglalkoztak vele túl sokáig. Az oroszoknak most bőven van idejük újra felvenni a fonalat: az ország haditengerészete épp mostanában cseréli le a Vadászat a Vörös Októberre című filmből is ismert Tájfun-osztályú hajókat a szintén atommeghajtású Borej-osztályra, így 2030-ig bőven van mivel kipusztítani a világot, ha úgy fordul a világpolitika.