Újra egyetemre járok, és ilyesmi vagy tizenöt éve nem fordult elő velem. Olyan meg pláne, hogy két egyetemre járjak egyszerre, az egyik Kaliforniában van, a másik Tennessee-ben. Az előadásokat online követem, a teszteket online írom, a végén a papírt arról, hogy elvégeztem, online kapom meg. A varázsszó: MOOC, azaz Massive Open Online Courses, ingyenes és nyílt online kurzusok a világ legjobb egyetemeitől. Az, hogy ez az elmúlt évtizedek legfontosabb oktatási kísérlete, ami demokratizálja az egyetemek világát, még a visszafogott vélemények közül való. Az, hogy az MOOC-k miatt 50 év múlva összesen tíz egyetem fog maradni az egész világon, már kicsit erősebb, de mindenki elismeri, hogy ez is benne van a pakliban.
A MOOC jelenséget 2011 őszén a Stanford egyik professzora, Sebastian Thrun indította el, amikor a mesterséges intelligenciáról szóló óráját úgy hirdette meg, hogy az az interneten bárki által követhető lesz. Az online előadás már akkor sem számított különlegességnek Amerikában, a 2010-es évben 6,1 millió egyetemista vett fel legalább egy online végezhető órát, és akkoriban kezdtek felfutni a direkt online előadásokra fókuszáló egyetemek (ebben azóta is a University of Phoenix jár az élen a maga 250 ezer diákjával).
A stanfordos kísérlet lényege az volt, hogy szó szerint az egész világ előtt megnyitották az előadást. Az egyetemen 200 diák vette fel az órát. Az interneten 160 ezer. Thrun a következő évben megalapította az ingyenes online kurzusokra specializált oldalát, a Udacityt, majd hamarosan jöttek a többiek, a szintén a Stanfordról indult Coursera, az MIT a Harvard és a Google összefogásával született Edx, a Lynda, a Udemy, az Apple-féle iTunes U. Az alapötlet, hogy menő egyetemek igazi professzorai igazi előadásokat tartsanak az interneten ingyen, a válságban levő amerikai felsőoktatásban óriásit szólt, szó szerint milliók ugrottak rá a MOOC-kurzusokra.
Na álljunk meg egy szóra, válságban levő amerikai felsőoktatás? Amikor a világ összes legjobb egyetemek-toplistáját nyomasztóan uralják az amerikai elitiskolák? Bizony, az amerikai egyetemi élet a valóságban nem teljesen olyan, mint az eszméletvesztésig tartó testvériség-bulikra és titkos társaságokra fókuszáló filmek bemutatják.
Egy 2012-es felmérés szerint az amerikaiak 89 százaléka, azon belül az egyetemi dolgozók 96 százaléka értett egyet azzal, hogy komoly gondok vannak a felsőoktatásban. Nagyjából ezek (forrásunk a Time remek infografikája):
Oké, szóval ingyenes és nyílt online egyetem, jól hangzik, kicsit túl jól is, hogy igaz legyen. Egyáltalán hogyan tud ez a gyakorlatban működni? A magyar felsőoktatásban szocializálódva (ami a mai napig mereven elzárkózik attól, hogy a hivatalos egyetemi tanrendben lehessenek online órák) rögtön felmerül egy csomó gyakorlatias kérdés: Hogyan vizsgázok? Milyen papírt kapok a végén? Hogyan ellenőrzik, hogy én tényleg én vagyok-e, és nem csak megkértem valakit hogy csinálja meg helyettem? Mit ér egy MOOC-végzettség? És hol éri meg ez az egész az egyetemeknek, akik így ingyen szórják ki a világba azt a tudást, amiért egyébként a diákjaikról súlyos tandíjakat szednek be?
A kérdések jogosak, és nagy részük valódi problémákat feszeget. Az ingyenes és nyílt előadásokat ugyan óriási tömegek választják, de éppen azért, mert nem kerülnek pénzbe, így a kiesésnek sincs igazán tétje, ebből fakadóan alacsony azoknak az aránya, akik be is fejezik ezeket a kurzusokat. Egyes kutatások 10 százalék körülire teszik ezt az arányt. Mivel minden előadás, vizsga és teszt online zajlik, gyakorlatilag lehetetlen ellenőrizni, hogy egy diák valójában mennyi tudást szedett fel. Önmagában egy MOOC-papír mit sem ér.
És ennek ellenére a dolog működik, mi sem jelzi ezt jobban, mint hogy a LinkedIn pár hónapja külön szekciót nyitott a felhasználói profiloldalakon a MOOC-végzettségeknek, márpedig ha valami, hát a LinkedIn jól tükrözi, mi az ami számít az amerikai munkaerőpiacon. A Time körkérdést intézett a Fortune 500 lista (a legnagyobb bevételű amerikai cégek) HR-osztályaihoz, hogy mit szólnak az ilyen végzettségekhez, a válaszok pedig azt mutatják, hogy pontosan a a helyükön tudják kezelni őket.
Egy harvardos diploma helyett senki nem fogad el egy csokornyi MOOC-papírt, de egy meglevő diploma mellett ezek tökéletesen jelzik, hogy az illető szereti továbbképezni magát, és milyen irányban specializálódik. Márpedig Amerikában imádják a magukat aktívan képző, a világgal lépést tartó munkaerőt, erősen támogatják is az ilyesmit. A LinkedIn felmérésében a vállalatok 70 százaléka nyilatkozott úgy, hogy az MOOC-kurzusoknak szerepet szán a céges továbbképzésekben. Az egyetemi vezetőknek pedig 77 százaléka mondta, hogy az MOOC-előadások fontosak az intézmény hosszú távú stratégiájában. Ez már nem a jövő, ez a jelen.
A puding próbájához a legnagyobb MOOC-portált, a Courserát választottam: több mint 5 millió diák, 500 kurzus, 100 együttműködő egyetemről, köztük olyan elitiskolák, mint a Princeton, a Yale, a Stanford vagy a Johns Hopkins. Rövid válogatás után két órát vettem fel:
Az angol írás kurzust élesben végeztem (illetve végzem éppen most is), az onlinejátékos már lejárt tárgy, meg lehet nézni az előadások videóit, tét és pontszám nélkül kitölteni a teszteket, de nincs visszajelzés, nem jár a végén papír sem. Angolórán viszont nagy volt a nyüzsgés, pörögtek a fórumok, ami nem csoda, mivel bő 2200-an vettük fel az órát. Rajtam kívül volt még négy magyar: Gabi, Noémi és Andrea Budapestről, Ildikó Pécsről. A többiek meg összevissza a világ minden sarkából:
Az online egyetem úgy kezdődik, mint az igazi – illetve úgy, ahogy az igazinak is kellene. Kapunk egy részletes tematikát arról hogy miről is lesz szó, hétre lebontva a tananyagot, teszteket, házi feladatokat, rövid videókban bemutatkoznak az előadásokat tartó tanárok, és lelkesen elmondják, miért lesznek tök érdekesek az előadások. Szürreális élmény volt a vanderbiltes professzoromat, dr. Jay Claytont hallgatni, ahogy szenvedélyesen alázza a Sony dizájnereit, amiért anno 2005-ben úgy elszúrták a Star Wars Galaxies harcrendszerét. Dr. Clayton egyébként 63 éves, hét könyvet írt, és az angol tanszék vezetője.
A heti előadások videói hétfőn kerülnek fel az oldalra, a tananyaggal kapcsolatos tesztekkel, beadandó feladatokkal, és írott segédletekkel együtt. Ezeket a következő hétfőig kell megnézni, elolvasni, kitölteni. Néha van kötelező olvasmány is, a Vanderbilten például Gyűrűk urát, Keatset és Robert Browningot kellett olvasni a heti anyag mellé.
A videókat rövid, legfeljebb 10-15 perces részekre osztják, így gyakorlatilag bármikor haladhat vele az ember, ha van egy kis szabadideje. Megesett, hogy a villamoson hazafelé nyomtam le egy előadás-darabkát telefonon, de a jellemző környezet a kanapén, tablettel a kézben henyélés volt. Ebből már kitalálható, hogy a Courserának vannak, és remekül működnek az iOS-es és androidos alkalmazásai.
A videók minősége változó, a Mt. San Jacintón például láthatóan nem költöttek túl sokat a produkcióra, két előadó ült egy asztalnál, és beszéltek bele a kamerába, néha egy tableten mutogatva illusztrációkat. A tanárok mindig nagyon szépen, érthetően beszélnek, plusz be lehet kapcsolni feliratozást is az előadásokhoz, amiket így nagyjából olyan könnyen lehet követni, mintha a kedvenc filmünket néznénk eredeti nyelven, angol felirattal.
Persze néha beleszalad az ember a késbe, amikor az angol írásórámon hirtelen előkerült, hogy mire jó az interrogative adverb, hát, nem mondom, hogy azonnal és fejből vágtam, hogy ezt a magyarban pontosan milyen határozószónak is hívják. Összességében egy tárgy úgy heti 2-3 órámat vitte el
Tesztek és házi feladatok minden heti anyaghoz tartoznak, a tesztek szinte mindig feleletválasztós kvízek, a beadandók pedig rövidebb-hosszabb esszék, amiket a tanárok nagyjából két hetes átfutással olvasnak el és értékelnek. Szóbeli vizsga nem meglepő módon nincs, de ez passzol is az amerikai felsőoktatáshoz, ahol ez szinte teljesen ismeretlen dolog, vizsgaidőszak se nagyon van, viszont sok az év közbeni számonkérés.
A teszteknek általában kétszer-háromszor lehet nekifutni, és ha nagyon akarunk csalni, használhatunk hozzájuk Google-t, Wikipediát, vagy akár telefonos segítséget is. Ha a kurzus végén a maximális pontszám legalább 80 százalékát elértük, megkapjuk a hivatalos tanúsítványt az óra elvégzéséről.
Az ember az egyetemi éveit általában rettenetesen élvezi, de a pozitív élményből maga a tanulás gyakorlatilag a nullával egyenértékű részt képvisel. Én legalábbis így voltam vele, igaz, nagyjából a harmadik félévre rájöttem, hogy valószínűleg sose lesz belőlem programozó (nem is lett). Ezek után egészen újszerű élmény volt nem muszájból tanulni és előadást hallgatni, hanem azért, mert tényleg érdekel a téma, és van más motivációm is, mint hogy ha már elkezdtem, csak be kéne fejezni. Innentől kezdve nyert ügye volt az online kurzusaimnak. Mivel tényleg szeretnék jobban írni angolul, és tényleg érdekel, hogy passzol az online játékok narratívája a fantasy irodalomba, nem kellett kényszeríteni magam, hogy odafigyeljek.
Viszont ez csak így megy, ha nem érdekel a téma, menthetetlenül elkalandozik az ember, elvégre egy egész internetnyi, príma minőségű időelcseszési lehetőség várja pontosan egy böngészőfülnyi távolságban. És tényleg figyelni kell, a dolog nem nagyon megy úgy, hogy az előadás csak duruzsol a háttérben, és az ember odapillant egy percre, ha elkap egy érdekesebb félmondatot. Így már érthető, miért csak tíz százalék ér el a kurzus végére – ha beleun az ember, vagy rájön, hogy nem egészen azt adja az óra, amit várt tőle, simán abba lehet hagyni, nem történik semmi.
És hogy ér-e bármit is a papír, amit a végén kapunk? Alapvetően kit érdekel? A MOOC nem olyan egyetem, ahová a papírért megy az ember, hanem a tudásért. Persze lehet papírozni is, néhány egyetem kurzusainál például lehet azt csinálni, hogy az ember végighallgatja az órát a Courserán, aztán vizsgázni befárad az egyetemre, és 89 dollár kezelési költség fejében hitelesített tanúsítványt kap az egyetemtől, hogy elvégezte ezt az órát.
Az ingyenes és nyílt online kurzusok nem fenyegetik a világ legjobb egyetemeit. Például aligha lesz valakiből orvos úgy, hogy a neten végignéz egy csomó előadást (ettől függetlenül vannak ilyen előadások is a kínálatban bőven, épp most indul egy Bevezetés a klinikai neurológiába a UC San Franciscótól). Bármilyen magával ragadóan is beszél az előadó a tengerbiológiáról, az nem mérhető össze azzal, amikor az egyetem kutató tengeralattjárójával lemerül az egyszeri diák a saját szemével látni, amiről tanult. Oké, itt nem feltétlenül a magyar egyetemek felszereltségéről beszélünk.
Egyébként meg el tudják képzelni, mennyire szórakoztató és érdekes lehet egyetemen tanulni a rockzene történetéről? A gasztronómia tudományos alapjairól? Arról, hogy a CSI helyszínelői hogyan dolgoznak a valóságban? A természetes emberi hülyeségről (elnézést: az irracionális viselkedés pszichológiájáról)? A vírusok feketepiacának közgazdaságáról? Az fMRI-gépből kijövő adatok statisztikai analíziséről?