Mivel az Európai Unióban létezik az elfeledéshez való jog (right to be forgotten), mindenki letilthatja a magára nézve kellemetlen tartalmakat az interneten. A Google el is kezdte ezeket letiltani, miután több tízezer kérelmet kaptak. Ebből botrány lett: egyesek szerint a Google csak balhézik, mert így akar tiltakozni a szabályozás ellen. Mások – például Jimmy Wales Wikipédia-alapító – undorító cenzúrának tartják a lépést. Hogy kinek van igaza, gyakorlati szempontból lényegtelen; az egész EU-ra vonatkozó korlátozás két kattintással megkerülhető.
Több neves angol napilap, például a Guardian és a BBC is levelet kapott a Google-től, amiben a keresőcég arra figyelmeztette őket, hogy néhány, a Google-lel korábban kikereshető cikkük többé már nem lesz elérhető. A Wall Street Journal június végén írta meg, hogy a Google elkezdte törölni azokat a linkeket, amik egyes magánszemélyeknek ilyen-olyan kényelmetlenséget okoztak.
A Google természetesen megerősítette az értesülést: szerintük ők csak eleget tesznek az EU új rendelkezésének, amit idén május 13-án fogadtak el. A feledéshez való jog (right to be forgotten) érvényesítéséhez elvileg nincs másra szükség, mint egy hitelt érdemlő igazolásra arról, hogy tényleg az illető látható-e abban a pózban a kecskével, tényleg ő hallható azon a korrupciós hangfelvételen, vagy hogy tényleg róla állították, hogy ő okozta a 2008-as gazdasági válságot. És ha ez neki kényelmetlen, kérheti, hogy töröljék a keresési találatok közül.
De mi köze ehhez az adatvédelemnek? Hát a Google csak szállítja az információt, vagy nem? Valóban, de az indoklás szerint a felejtéshez való jogot nekik is biztosítaniuk kell, mivel a keresőmotorok tulajdonképpen másokra vonatkozó személyes adatokkal is dolgoznak. Így viszont a Google sem kerülheti meg az adatvédelmi törvény rájuk vonatkozó részét. Hiába amerikai székhelyű cég a Google, a szabályozás azokra is vonatkozik, akiknek nincs szerverük valamelyik EU-tagállamban – elég egy olyan divízió vagy leányvállalat, ami a keresőmotorhoz kapcsolódó reklámfelületeket értékesít.
És hogy milyen adatokat kell törölni? A törvény értelmében a magánszemélyeknek joguk van ahhoz, hogy megkérjék a keresőmotorok üzemeltetőit, hogy távolítsák el a róluk szóló tartalmakra mutató hivatkozásokat. Ez a tartalom a törvény értelmében nem lehet
Ilyen felszólításokat nemcsak a Google kap, hanem a sajtó is. Ha valaki magára nézve kompromittáló adatokat talál, most is kérheti a tartalomszolgáltatót, hogy távolítsa el. Az újságoknál ilyenkor mérlegelnek, hogy az információ valótlan-e, és ha nem találják annak, nem törlik. Ilyenkor jöhet a belenyugvás, vagy a sajtóper, ahol a végső döntést a bíróság mondja ki.
A Google esete viszont más. A cég mostanra több tízezer felkérést kapott, és a problémát épp az okozta, hogy a Google az összes kérést teljesítette. Minden esetben megküldték a figyelmeztetést az érintett tartalomszolgáltatóknak, így ők tudhattak róla, hogy a cikkeik többé nem jelennek meg a Google-ben.
A BBC egyik szerzője is kapott egy értesítést, hogy egy 2007-es blogposztja, ami a Merill Lynch korábbi vezérigazgatójáról, Stan O'Nealről szólt, többé már nem fog föltűnni az európai Google-oldalakon a találatok között. Ez valóban így van, de pont ez az eset világít rá, mennyire nonszensz a szabályozás.
Egy példával élve: tegyük föl, hogy Stanley O'Nealt zavarják a vele kapcsolatos pletykák. Kinek lenne kedve arról híressé válni, hogy részben ő okozta a 2008-as gazdasági válságot, azzal, hogy 41 milliárd dollárra pörgette föl a subprime hiteleket? Nyilván senkinek. Tehát O'Neal letiltatja a szereplését a Google-ben. Ha a Google ezt tiszteletben tartaná, akkor, ha rákeresnénk Mr. O'Neal nevére, nem találnák meg azt a cikket, amiben nagy betűkkel az áll, hogy
, viszont, ha az ügy más részleteire keresünk rá – az anális erőszakra, a vízilócsecsemőre, a Merrill Lynch korábbi vezérigazgatójára –, a Google így is megtalálná. Sőt, az ezután megjelenő cikkeket is. De ha valami közbejönne, elég átváltani az amerikai, kanadai vagy bármelyik, Európán kívüli Google-oldalra, és ott megkeresni.
Az ilyen esetek miatt érthető, miért látja úgy például Jimmy Wales, a Wikipédia alapítója, hogy az Európai Bizottság döntése totális, teljes katasztrófa, és az emberi jogok lábbal tiprása. Wales, aki a Google szakértői csoportjának is tagja, azt mondta: a feledéshez való jog ebben a formában egyértelmű cenzúra, a legrosszabb fajtából.
Az Independent cikke egy másik nézőpontot is megmutatott: eszerint elképzelhető, hogy a Google szándékosan értette félre a rendelkezést, és csak a rendelet visszavonását akarják kiprovokálni. Jim Killock, az Open Rights Group igazgatója szerint a rendelkezés világos volt: a közérdeklődésre számot tartó cikkeket nem kell eltávolítani a Google-ből. Killock szerint a Google-nek valószínűleg nincs ínyére a szabályozás, és így próbálják ellehetetleníteni.
Ryan Heath, az Európai Bizottság egyik szóvivője szerint a Google részéről nem volt bölcs döntés a cikkek eltávolítása. Heath ugyanis, mint fogalmazott, nem látott ésszerű közérdeket, ami ezeket a lépéseket indokolta volna. Szerinte nem úgy kéne értelmezni a Bizottság döntését, hogy mostantól mindenki tetszés szerint photoshopolhatja az életét a neten.
Lehetséges, hogy úgy döntöttek, egyszerűen olcsóbb simán igent mondani az összes felkérésre.
– mondta Heath. Ez valószínűleg igaz: a Google-nek egyelőre az is nehezére esik, hogy földolgozzák az összes beérkező felkérést. Néhány hét alatt több mint hetvenezret kaptak, és 267 550 kapcsolódó találatot kellett eltüntetniük.
Alexander Hanff, a Think Privacy csoport ügyvezető igazgatója szerint is politikai nyomásgyakorlásról van szó.
Remélik, hogy ha olyan értelemben használják a sajtószabadság kifejezést, ami a mostani döntést támadja, morális pánikot okozhatnak azáltal, hogy elhitetik az emberekkel: rákényszerítették őket a cenzúrára.
– mondta Hanff. Ezzel a véleményével, mint látható, nincs egyedül: az adatvédelmi aktivisták úgy látják, a Google egy hülye politikai játszmát folytat, hogy aláássa a rendelkezés valódi célját: az adatvédelmet.
Jodie Ginsberg, az Index of Censorship vezérigazgatója szerint nem a Google-nek kéne eldöntenie, hogy az emberek mit találnak meg az interneten és mit nem.
Ha a keresőcégek szerint ez egy rossz szabályozás, világosan ki kellene állniuk ellene azzal, hogy átirányítják az összes megkeresést az adatvédelmi hatóságoknak, hogy ők döntsenek az ügyben.
– mondta Ginsberg.
A Google cáfolta a fentieket; szerintük nem ők értették félre a törvény szövegét. A cég szóvivője azt nyilatkozta, az eddigi tevékenységük összhangban van az Európai Unió Bírósága döntésével. Viszont, mivel ez számukra is egy új jelenség, odafigyelnek a visszajelzésekre, és továbbra is egyeztetni fognak az adatvédelmi hatóságokkal.
Viszont ez a szabályozás nem csak a Google-t érinti. Azt meg lehet kerülni, ahogy lehet használni más keresőt, lehet használni a deep webet, proxy szoftvereket és titkosításokat; az információ előbb-utóbb, így vagy úgy, de eljut a felhasználóhoz. Legfeljebb nem két kattintással, hanem hárommal. Főleg, hogy
A Wired elemzése szerint a Google lépése nem mondható cenzúrának, és végső soron valóban az uniós szabályozási direktívákat követik. Viszont ezzel saját magukat is lábon lövik: a Google-t pont azért szereti mindenki, mert az évek alatt a legmegbízhatóbb keresővé nőtte ki magát. A törlésekkel pont ezt a megbízható imidzset ágyúzzák vissza a pattintott kőkori internetig.
A Google erejét az adta, hogy nem egy újság volt, hanem egy tartalomközvetítő közeg, amit mindenki tudott használni. Viszont ki bízna meg egy olyan keresőmotorban, amiről az a hír járja, hogy cenzúrázzák? Persze, a web egészét nézve a Google már most sem lát rá mindenre, de nem mindegy, hogy valaki pedofil pornót, kábítószert, vesét és plutóniumot akar venni, vagy tudni, hogy egy híres embert évekkel ezelőtt valamiért elítéltek.
Az igazán kritikus helyzet az, amikor a szabályozást más tartalmakra is ki akarják terjeszteni. David Jordan, a BBC News hírportál tartalomfejlesztési igazgatója szerint ők is egyre több megkeresést kapnak, hogy szedjenek le egy-egy cikket. Mint Jordan írja, a BBC online adatbázisa sokkal könnyebben hozzáférhető, mint a könyvtárakban a hírlapok, de más különbség nincs köztük: egyaránt történelmi dokumentumok.
Jordannek abban igaza van, hogy mivel ezek a dokumentumok alapvetően közérdeket szolgálnak, fontos, hogy a nyilvánosság számára is elérhetők maradjanak. Néha azonban előfordul, hogy valaki kínosnak érzi a róla megjelent információkat, így megpróbálja töröltetni azokat. Ilyesmi minden újságnál, így az Indexnél is előfordul – néha évekkel a kérdéses cikk megjelenése után. Van, aki szégyelli a magánéleti afférjait; van, aki megbánta a viselt dolgait, és szeretne új életet kezdeni; van, aki úgy viselkedett pár éve, mint egy komplett hülye, és már cikinek tartja.
Jordan azt írta, ők a jövőben is tartani fogják magukat a BBC belső szabályzatához. Ez nem véletlenül szerteágazó olvasmány, sok szempontot figyelembe vesz. Mi van, ha ez az információ máshol is megjelent az interneten? Mi van, ha ez a tartalom akár közérdeket is szolgálhat? És mi van, ha egyszerűen történelemhamisítás az, amit csinálnak?
A Guardian cikke kitér rá, hogy más médiákhoz hasonlóan ők is írnak olyan dolgokról, amik nem illegálisak, de politikai, morális és etikai kérdéseket vethetnek fel. Ezeknek a cikkeknek viszont nem szabadna eltűnniük, mert az a sajtószabadság megcsonkítása lenne. Az online sajtó viszont csak addig lehet szabad, amíg valaki meg nem kéri a hatóságokat, hogy legyen inkább rejtett.
Most már csak az a kérdés, hogy ki alapítja meg a legjobb online gyűjtőoldalt, ahová az internetről kicenzúrázott cikkeket gyűjtik össze. Ezek nem olyanok lesznek, mint chemtrailhívő konteósok anyagai – amiket nem azért osztanak meg földalatti blogokon, mert annyira titkosak, hanem mert akkora ostobaságok, hogy egy épeszű hírszerkesztőnek eszébe nem jutna átvenni –, hanem a Guardian, a BBC, a Wall Street Journal vagy az Atlantic anyagai. Színvonalas cikkek, csak a megosztásukra egy egész portált lehetne építeni. Ha a cenzúra elharapódzik, csak idő kérdése, hogy valaki megcsinálja a Huffington Post Darkside-ot.