Húszezer eurós AppCampus különdíjat nyert a pár napja bemutatott Tep, amivel egy magyar fejlesztőcsapat indult a Microsoft Imagine Cup nemzetközi innovációs diákversenyén. Azt pletykálják, a fődíj elnyerésére is esélyesek. Most a verseny első napján vagyunk túl, így mindenki megismerhette a futó- és biciklis edzésekkel hajtott magyar tamagocsit – mi pedig közben végignéztük, mit tud a konkurencia, a nagydöntőbe bejutott másik tíz projekt. Van itt minden, mint az egyszeri falusi búcsúban.
Ha valakit hibernáltak volna egy éve, aztán most felolvasztják, és beültetik a University of Washington egyetem előadótermébe végignézni az Imagine Cup innovációs verseny döntőseinek prezentációit, az valószínűleg a következőket gondolná a startupvilág alakulásáról:
És ebből csak az elsőre ad magyarázatot az, hogy a versenyt a Microsoft szervezte. Végignéztük a magyar fejlesztésű Tep konkurenseit, majd alkalmunk nyílt beszélgetni is az összes fejlesztővel.
Több tucat fitneszprogram van már, úgyhogy aki ezen a területen akar vevőket szerezni, annak valami nagyon jó ötlettel kell előrukkolnia. A szegedi egyetemisták azt találták ki, hogy az edzéssel az ember pontokat gyűjt, a pontokból virtuális kaját vesz, amivel egy virtuális kisállatot tud etetni, konkrétan egy zsiráfot. Ha lusták vagyunk futni, a zsiráfunk éhes lesz, és hát ki tudna azzal a tudattal lerogyni a tévé elé este edzés nélkül, hogy egy állatkölyköt kínoz éppen?! Bővebben itt írunk róluk: Futnom kell, mert éhezik a zsiráfom
Most pedig nézzük a 50 000 dolláros fődíjért versenyző konkurenciát:
A venezuelai csapat projektje, a Food&Gram roppant egyszerű dolgot ígér: lefényképezed a kajádat a telefonoddal, és az app megmondja, hány kalória van benne. És ha már ott van, a fotót rögtön felajánlja megosztásra a közösségi médiában, elvégre az Instagram is nagyjából ezzel lett egymilliárd dolláros biznisz. A dolog egy központi adatbázissal működik, ahhoz hasonlítgatja az app, amit a kamera lát, és ez alapján állapítja meg, mit eszünk. Az élő demó almával és keksszel tökéletesen működött is, és csak a vak nem látja benne a lehetőséget, hogy éttermekkel kooperáljanak, akik még fizetnének is, hogy felvigyék a menüjüket az adatbázisba némi reklámért cserébe. Egy nyitott kérdés maradt, azt fel is tettük a fejlesztőknek. Nem lettünk 100%-osan meggyőzve, de ha tényleg működik az app, mi simán használnánk.
A nyugatiban az óra alatt, szól a budapestiek klasszikus találkozási rituáléja, és biztos vagyok benne, hogy minden más városban van hasonló alap találkozóhely. A menetrend aztán a hosszas sms-ezgetés, telefonálgatás, hogy én már itt vagyok, te hol vagy, miért nem veszed fel, mikor érsz ide. Erre a díjnyertes first world problemre nyújt megoldást az Estimeet, az új-zélandi csapat appja. Az alapötlet az, hogy a találkozó résztvevői megosztják egymással a gps-koordinátáikat, így mindenki tudja mindenkiről, hogy épp hol van, odaér-e, késik-e. Vicces kis hülyeségnek tűnik, míg ki nem derül, hogy céges változatot is terveznek belőle, a vállalati meetingekről folyton késő kollégák motiválására és megrendszabályozására. Még azt is kiszámolták, mennyi millió dollárt kárt okoznak a cégeknek a pontatlan munkatársak késései miatt csúszó értekezletek. Sajnos nem tudom pontosan megmondani mennyit, mert ezen a ponton valamin éppen nagyon röhögtem, és biztosan nem a meetingekre mindig pontosan érkező Szabó Zoltán indexes tartalomfejlesztési igazgató volt az.
A kanadai ClaVision app nagyon meggyőző volt, bár állítólag nem éppen egyedülálló: egy zongorista kezeire irányított kamera képe alapján valós időben lekottázta az éppen játszott darabot. Aztán jött a trükk, ami miatt mégiscsak egyedi az alkalmazás: kikapcsolták a hangot, és az app tovább működött, a zongorista ujjait és a billentyűket figyelve. pont mint az idős korára megsüketült Beethoven. Amellett hogy elég látványos a dolog, a kérdés persze megmarad: mire is jó ez az egész? A fejlesztőknek persze megvolt a válaszuk.
Tudnál egy valós életbeli példát mondani, ahol van értelme a hang nélküli, videó alapján kottázó app használatának?
Mondok kettőt. Rosszul hangolt zongoránál a hangalapú azonosítás sokat téved, a mi appunk értelemszerűen nem. A másik pedig nagyobb zenekaroknál, ahol a többi hangszer hangjai erősen zavarják a hangalapú kottázó algoritmust.
A britek Ripple című appja szerényen csak annyit állít, hogy örökre megváltoztatja az online kommunikációt. Ezt azzal éri el, hogy a Facebookéhoz hasonló státuszüzenet- és képmegosztás címzettjeit nem a barátainkra, illetve a nagyvilágra korlátozza le, hanem mindenkire, aki az 500 méteres körzetünkön belül van. Aztán lehet ugyanúgy lájkolni, kommentelni és a többi. Igazi bulinegyed-alkalmazás, szórakozóhelyeknek tálcán kínált tökéletes hirdetési lehetőségekkel, amiben azért benne van a lehetőség, hogy egy roppant prosztó csajozós app legyen belőle, ahogy a Snapchat is szexcsetelős appként lett ismert, népszerű, és nem mellékesen milliárd dolláros biznisz. Persze látják ezt a fejlesztők is.
Nem tartotok attól, hogy egy koncerten, kocsmában, vagy fesztiválon, ami a Ripple fő terepe lenne, a gyakorlati felhasználást tönkreteszi majd az, hogy részeg gyökerek a vécéből, hm, szóval illetlen képeket szórnak majd szét kamu regisztrációról?
Az ilyesmi kiszűrésére maga az app is fel van készítve, de ami átcsúszik ezen, azt maguk a felhasználók tudják dislike-okkal, és a feljelentés funkcióval kidobálni.
Az előadássorozat először akkor fordult igazán szürreálisba, amikor a színpadon megjelent két lány Bahrainből, tradicionális arab népviseletben, éppen csak a burka hiányzott – és bemutatták a körömlakk-mixelő gépet, amit maguk építettek és programoztak. Wifiről irányítható egy okostelefonos appal, és a három alapszínből, plusz csillámporból és egyéb hozzávalókból 50 másodperc alatt kikever tetszőleges színű körömlakkot. Bár eredetileg gazdag tinédzser lányok otthoni játékának szánták, valójában szépségszalonok jelenthetik az igazi sikerterepet neki.
Mennyibe fog kerülni ez a gép?
Egyelőre nem tudjuk, a sorozatgyártásról még csak most tárgyalunk. Az viszont biztos, hogy a mixerrel kikevert körömlakk kb. 80%-kal olcsóbb, mintha készen vennéd meg, ráadásul minden egyes adag más és más lehet. Szóval hosszú távon tuti behozza az árát.
A többi, legjobb esetbe is béta verzióban létező appal szemben az uruguayi Flipped már a gyakorlatban is bizonyított. Az iskolai órákat feldobó okostelefonos-tabletes rendszer online órák megtartására is jó, és úgy általában egy csomó multimédiás trükköt a tanárok kezébe. És még számonkérni is lehet benne, valós időben kiértékelt tesztekkel. Azt mondják, imádták a tanárok és a diákok is, és érezhetően javultak a tanulmányi eredmények a Flipped-órákon.
Ha egy diák kezébe adsz egy tabletet a tanórán, nem fogja inkább elterelni a figyelmét az hogy egy gombnyomásra van tőle egy csomó másik app meg egy egész internet?
Több uruguayi iskolában is teszteltük a rendszert, és az eredmény ennek éppen az ellenkezőjét mutatta, a diákok jobban figyelnek és tanulnak. Persze tesztek írásakor le kell tiltani a külső appokat, csetprogramokat és egyéb csalási lehetőségeket.
Óriási divatja van az archív fotók helyszínére visszatérve a régi kép újrakomponálásának, majd a kettő összemontírozásának. Az olasz csapat projektje, a Reverse ezt oldja meg, egy térképre teszi ki az adott helyeken készült régi fotókat, évszám szerint rendszerezve, és a telefon kamerájának a képére vetíti rá, ha pont ugyanonnan nézünk bele, ahonnan a régi fénykép készült. A tartalmat múzeumoktól, levéltáraktól kapják, de bíznak a felhasználók által feltöltött régi családi fényképekben is. Turistáknak szánják, fizetős verzióban, csaliként napi pár tucat ingyen megnézhető képpel.
Hogyan akarjátok rávenni az embereket, hogy feltöltsék a régi fotóikat a rendszerbe?
Egyrészt az emberek alapban szeretik megosztani a képeiket – lásd az Instagram sikerét. De ennél tovább is megyünk, és a bevételünkből részesedést adunk a fotók feltöltőinek, az alapján, hogy hányan nézték meg azokat. Valahogy úgy mint a YouTube.
A ciprusi csapat projektje, a Ladybug a mostanában nagyon sikeres okos otthon (lásd például az egymilliárd dollárért felvásárolt Nest sikerét) műfajában indul. Az alapja egy wifin kommunikáló fogyasztásmérő kütyü, amit a lakás összes áramfogyasztójára rá kell kötni, innentől pedig egy okostelefonról elérhető irányítóközpontban tudjuk követni minden egyes készülék fogyasztását. Sőt, akár a telefonunkkal távolról lekapcsolni az égve felejtett villanyt, vagy belőni a légkondit, hogy hűvös szoba fogadjon, mire hazaérünk. A fejlesztők szerint komoly csökkenést lehet elérni a villanyszámlán, ha kicsit odafigyelünk az appra, plusz könnyen felderíthetjük, melyik háztartási gép fogyaszt túl sokat, és érett meg esetleg a cserére.
Az okos otthon koncepció különösen érzékeny a biztonságra, elvégre sok hekker érezheti viccesnek azt, hogy belép ismeretlenek rendszerébe, és összevissza kapcsolgatja a világítást vagy a légkondit. Hogyan védekeztek ez ellen?
A felhasználók adatai a Microsoft Azure felhőjében vannak az ottani biztonság elég magas fokú. Az adatkommunikációt duplán kódoljuk, a belépéshez pedig olyan tokenes rendszert tervezünk, mint amit online bankok alkalmaznak. 30 másodpercenként új megerősítő kódot generál az app, így ha a jelszavunk illetéktelenekhez kerül, vagy egyszerűen kitalálják, azzal sem érnek sokat.
A kémia sosem tartozott a diákok kedvenc tantárgyai közé, eltekintve persze azoktól az óráktól, amikor kísérletezés van, és esélyes hogy valami felrobban, vagy legalább látványosan porrá ég. A bosnyák csapat iskolásoknak szánt appja, a Chemicalium játékos irányból közelíti meg a tudományt: mindenkinek a telefonja egy-egy elemet jelképez, és a készülékek összeérintésével lehet atomokat átküldeni a másik telefonra, hogy a végén bonyolult molekulákat épülhessenek fel.
Ha valakinek az osztályban nincs NFC-s telefonja, az kimarad a játékból?
Bár az NFC-s készülékek száma már most is százmilliós nagyságrendű a világban, és dinamikusan nő, persze nem várhatjuk el mindenkitől, hogy legyen ilyenje. Ezért készülünk NFC-kártyákkal, amiket az ilyen telefonok tudnak olvasni, és ugyanúgy a játék részei lehetnek, sőt, csak növelik a kombinációk számát.
A programot záró Kazokugurumi akkor sem tagadhatná le japán mivoltát, ha a neve nem árulná ezt el azonnal. Egy plüssmaciról van szó, aminek a belsejében egy robotváz rejtőzik. Távolról, kamerán át irányíthatjuk: egyszerűen lemásolja a mozdulatainkat. És van benne egy kamera és egy mikrofon is, hogy lássuk, hogyan reagál rá az áldozat. Pardon, a gyerek, akivel így akár több ezer kilométerről is játszhatunk. naná, hogy Chucky, a horrorfilmek gyilkos játékbabája az ember első asszociációja. A második pedig...
Egy távirányítható plüssmaci beépített kamerával. Ne mondjátok, hogy nem jutott eszetekbe, hogy ez bizonyos körökben a gyerekeknél sokkal népszerűbb felnőtt játék lehet. Nem akarok ötleteket adni, de ott van mondjuk potenciális felhasználónak a Livejasmin és társai.
Hihihi.