Az ugye világos, hogy az Airbnb csak egy webes alapokra helyezett zimmer frei? Nagyvállalatok is rávetették magukat a személyes javak megosztásán alapuló kereskedelem, idegen szavakkal a sharing economy témájára, mintha valami világmegváltó újdonságról lenne szó, pedig ez elég régi találmány. A felhasználó jól járhat, az államok nem annyira.
– kiabálják a startupok, miközben százmilliók integetnek feléjük pénzt lobogtatva. Más meg veszettül röhög, hogy édes jó istenem, ez utoljára tízezer éve volt újdonság, amikor feltalálták a készpénzt. A felállás azóta változatlan: aki nem tudja teljesen kihasználni a tulajdonát, az ellenszolgáltatásért cserébe ad belőle másnak.
A sharing economy varázsszavakkal fémjelzett újfajta gazdaság elvileg megváltoztatja a kereskedelem módszerét, mert az emberek saját kihasználatlan javaihoz biztosít hozzáférését, és ezzel a kínálatot is színesíti. Erről a technológiai fejlődés tehet, pontosabban az okostelefonok, a műholdas helymeghatározás, az olcsó szerverek, illetve az ezekre épülő alkalmazások.
A leghíresebb cégek, amelyek elkezdték kihasználni az új lehetőségeket, ma már milliárdokat érnek. A magánszállásokat közvetítő Airbnb a legutóbbi befektetése alapján 10 milliárd dollár értékűre hízott, az önjelölt taxisofőröket és utasokat összekötő Uber ennél is nagyobb, 17 milliárd dollárt ér.
Általános tévhit, hogy elég leprogramozni egy szép mobilappot, és máris dől a pénz. Fel kell ismerni, hogy nem az app a termék, az csupán egy távirányító, amivel össze lehet kötni a szolgáltatókat és a vevőket. A valódi érték teljesen offline: az Airbnb esetében a rendezett lakás, amit kiadnak, az Ubernél a tiszta autó és a normális sofőr, a Rukkolánál a könyv, ami még nincs rongyosra olvasva, sem összefirkálva. Arra kell sok pénz, hogy több ezer eladót és több százezer vevőt meggyőzzenek, érdemes csatlakozni és náluk maradni. Emellett még azt is meg kell oldani, hogy a rendszereiken csak minőségi szolgáltatások áramoljanak át.
Ezek nem is kis problémák: mostanában kezdett nemzetközi terjeszkedésbe a hosszú autóutakat szervező BlaBlaCar, ami az elmúlt két évben 10 millió dollárt használt el a nemzetközi bővítés megalapozására. Idén nyáron pedig további 100 milliót kapott befektetőktől, hogy ne veszítsen a lendületéből, és valóban globális szolgáltatóvá tudjon válni. Tehát aki nem tud több milliárd forintot szerezni, az nehezen ér el gigantikus sikert.
Hogy a marketingstratégia hagyományos, webkettes vagy közösségi, az teljesen mindegy: pénzbe kerül. Mire kell költeni? Elég ránézni a közösségi kocsikázást szervező Wundercar magyar Facebook-oldalára: hónapok óta szórják a forintokat a vevőknek, hátha beszervezik a barátaikat, és sofőröket is toboroznak.
Ennek ellenére nincs nagy tolongás: gyakori, hogy egész Budapesten csak két autójukat mutatja a térkép, ami kevés lesz a több ezer, rendelésre 10 percen belül megérkező pesti taxissal szemben. A Wundercar tehát nem áll nyerésre, de ez még változhat, mert mindenki szeret spórolni. Üzleti modelljük arra épül, hogy az utas annyit fizet, amennyit akar, és ha fizet, akkor abból ők, mint szervezők, leveszik a részüket. Persze aki rendszeresen keveset fizet, azt egyszerűen nem fogják felvenni a sofőrök, aki pedig béna sofőr, annak az autójába senki sem fog beülni.
Ha így evickél a Wundercar, akkor mitől lett menő az Uber? Ők a sikert sok szerencsés tényező együttállásának köszönhetik. Például annak, hogy San Franciscóban indultak el, ahol
Az Uber tehát egy valós problémát oldott meg, az pedig természetes volt, hogy kihasználták a legújabb technikát. Az USA-ban már mindenkinek volt okostelefonja, ami megkönnyítette az app elterjesztését. Szoftverük megmutatja a térképen a közeli fuvarozókat, ők pedig a saját alkalmazásukban látják, hogy hol vár rájuk az utas. Még a bankkártyát is helyettesíti, a regisztrált kártyáról pontosan úgy vonja le az út díját és a borravalót, mint amikor a Google Play boltban veszünk magunknak egy androidos szoftvert.
Ezeket fejlesztéseket azonban egy hagyományos taxitársaság is meg tudja valósítani, és meg is fogja tenni, ha tucatnyi másik céggel kell versenyeznie. Budapesten a helyzet nagyon más, mint az USA-ban: sok a taxi, jó a BKV lefedettsége, ráadásul gyalog is sok minden elérhető. Kérdéses, hogy mekkora üzlet van itt a közösségi autózásban. Nyilván a magánszállások sem Las Vegasban pörögnek a legjobban, ahová csak a kaszinókkal, bárokkal és luxusbutikokkal összeépített szállodák miatt érdemes ellátogatni, ahogy a közösségi kertek sem vidéki kisvárosokba valók.
Az sem elhanyagolható, hogy Kaliforniában lazítottak a fuvarozással kapcsolatos szabályokon, ami kedvezett az Ubernek. Máshol ennek az ellenkezője történt: tüntetéseket szerveztek a vállalat ellen, vagy egyszerűen betiltották őket. Semmit nem ér egy csinos app, ha az adott iparágra vonatkozó törvények engedélyhez kötik a tevékenységet, és a vállalkozó nem rendelkezik ilyesmivel. Persze az üzleti modellbe bele lehet venni némi korrupciós pénzt és/vagy jogászcsoport fenntartását, de a törvénytelen működésnek elég rossz a píárja, és ez is növeli a kiadásokat.
Találunk még költségnövelő tényezőket a közösségi gazdaságban. Ennek az egésznek az a lényege, hogy bárki eladó lehet – csakhogy a vevők szeretik a kiszámítható dolgokat. Amikor már régóta és jól fut a cég, a felhasználói értékelések simán kiszűrik a hónaljszagú sofőröket, koszos lakásokat és olvashatatlanná gyűrt könyveket, és ezeket senki sem fogja igénybe venni. Az elején azonban az egész cég léte függ a minőségtől, mert ha rossz a szolgáltatás, akkor egyáltalán nem lesz vevő, aki értékeléseket írna, és rövid úton le lehet húzni a rolót.
Muszáj pénzt és időt áldozni az előszűrésre, a résztvevők motiválására. Nagy a kockázat, mert aki a tényleges szolgáltatást nyújtja, az viszonylag keveset veszíthet, míg a szolgáltató márkanevéről nehéz lemosni a súlyosabb bakikat. Ha egy Uber-sofőr elgázol valakit, vagy egy Airbnb-lakás csótányos, az pontosan így kerül be a hírekbe és a Facebook-falakra, a szolgáltató nevével, nem a tényleges elkövetőével.
Maradtak még bőven megválaszolatlan kérdések a közösségi gazdasággal kapcsolatban. Vajon akkor is olcsóbb, jobb, és fenntartható lesz a közösségi megoldás, amikor már minden jogi és minőségbiztosítási kérdést megoldottak, csak a hasonló módon létrejött közösségi konkurenciával kell harcolni a vevőkért, és már nem a befektetők pénzét költik? (A bővülés idején jellemző a veszteséges működés)
A sharing economy cégei még a közösségteremtés homályos fogalmát is bedobták a köztudatba, de ettől már a plafont csapdossa a bullshitmérő műszerünk mutatója. Nagy a valószínűsége annak, hogy idővel az Uberben is többségbe kerülnek a profi sofőrök, az Airbnb-n pedig a most még zimmerferiző vállalkozók, akik ebből akarnak megélni, és mindent megtesznek az ötcsillagos értékelésekért. Amikor ez bekövetkezik, akkor már szó sem lesz éledező közösségekről és megosztásra épülő őszinte társadalomról. Ez az egész csak egy kapitális piacszerzési hadművelet, amivel hirtelen nagyra növő multinacionális szolgáltatók veszik át a vezető szerepeket újabb iparágakban.
Ezzel persze a fogyasztók jól járhatnak, ahogy a mérnökök és programozók tízezreit foglalkoztató Google, Apple, Facebook és Microsoft is olyan hasznos eszközöket alkottak, amikre a helyi, kisebb erőforrással rendelkező cégek aligha lennének képesek. Legfeljebb az állami bevételben és a munkaerőpiacon lesz egy kis szűkülés, mert ezek a cégek szeretnek adót optimalizálni és régiós központokba tömörülni, de ez már egy másik történet.