Tanuljon meg dobszerkóval a nyakában futni, és olyan karcsú lesz, mint a nádszál! Legalábbis valami hasonlót sugall a Huawei fitnesstrackerrel kombinált okosórája. Ki gondolta volna, hogy visszasírjuk még a szovjet kalapácslakkot és Rocky Balboa pofonjait?
Manapság, amikor minden pálinkafőző startupnak van OLED-kijelzős véralkoholszint-mérője, miért ne lehetne egy kínai mobilgyártónak is fitnesstrackere? Az ilyen kütyük mindent ellepnek: az egészségmegőrzés és a komputerek összefonódásából nemcsak a vastüdőgyártók profitálhatnak, hanem a kisebb cégek is.
A Huawei Talkband B1 is jópofa funkciókat ígér: ez egy félhülye kis okosóra, ami mutatja az időt, a megtett lépteink számát, az elégetett kalóriákat, és az alvási szokásainkat. Van hozzá telefonos-tabletes alkalmazás, amivel szép statisztikákat készíthetünk az alvási és mozgási szokásainkról.
De a Talkband B1 nemcsak okosóra, hanem headset is. Tényleg. Sikerült összeházasítani egy fülbe dugható telefonkagylót és egy gumiszíjas karórát. Hát, ha valamihez, ehhez tényleg kellett a villamosítás: próbáljon egy zsebórát vagy egy Patek Philippe-et a fülébe dugni, és meglátja, milyen hülyén fog kinézni. (Ezzel meg okosan.)
Utoljára akkor sikerült az informatikát és a fitneszt közös nevezőre hoznom, amikor hat éve kipróbáltam a Wii Fitet. A Nintendo interaktív edzésprogramja óriási siker volt, 43,7 millióan gondolták úgy, hogy érdemes megvenni. Én nem.
Nem érdekel a testedzés. Tudom, hogy milyen szövődményeket okoz a helytelen testtartás, a kevés mozgás és a rendszertelen alvás, bár nem mondhatnám, hogy érdekel. Ha akarom, bármikor leadok tíz fölösleges kilót. Tartózkodom a fölösleges mozdulatoktól, például sose futok busz után. Nem fáradok el 15 kilométernyi sétától sem, de ha tehetem, leülök a metrón. Ha kedvem tartja, hajnali kettőig olvasok, szarok a cirkadián ritmusra és a mélyalvás-fázisokra.
Nem kell ezt túlbonyolítani: vagy jól érzem magam, vagy nem. A szervezetemnek több esze van, mint egy kínai intelligens karkötőnek, és mindig halálpontos feedbacket küld arról, hogy mire van szükségem. Ha éhes vagyok, eszem, ha szomjas vagyok, iszom, ha jól érzem magam, dorombolok – egyszerű ez, Forrest Gump is bármikor megcsinálja. És ha aludni akarok, akkor alszom; zizeghet nekem rezgőmotor, kerreghet okosvekker, villoghat intelligens fényszabályzó, ordíthat müezzin, egyik sem fog érdekelni.
Igen, az utóbbi években nekem is problémás az ébredés. Mondhatnám, hogy negyvenévesen ez már biztos kortünet, de nem mondom, mert még csak 32 vagyok. Mondják, hogy a nehéz ébredés és az alvászavarok a felgyülemlett stressz miatt is előjöhetnek, de az előbb megstresszmértem magam egy stresszmérő alkalmazással, és semmi. (Your stress level is very low, aszondja; egy kínai cserépkatona hozzám képest adrenalinsokktól remegő elmebeteg.)
Nagy baj azért nincs, ha nagyon muszáj, 5 perc alatt eljutok a paplan alól a bejárati ajtó külső oldaláig, optimális esetben ruhát is veszek közben. Hallottam, persze, hogy vannak alvásfázisok; ha valamelyik kimarad, sokkal kialvatlanabbak és butábbak leszünk. Szóval vannak biológiai okok, persze, de van egy technikai is:
Nem vagyok luddita, de tény, hogy nagyapám ébresztőórája mellett még lehetetlen volt elaludni. Kalapácslakk-színezés, okkersárgára fakult számlap, észbontóan kattogó bádogtest, nagyjából megbízható működéssel – rendes, felhúzhatós, steampunk kis szörnyeteg volt, harminc éven át megbízható működést hozva. Hát abban nem volt intelligens alvásfázis-figyelő, de úgy odakúrt a csörömpölése, mint egy légvédelmi riasztás; ha megszólalt, fölkelt mindenki, ha akarta, ha nem.
Éppen ezért lelkendeztem, hogy a Huawei kis csuklószorítója milyen praktikus lesz; figyeli majd az alvásfázisaimat, és pont akkor fog ébreszteni, amikor a félálomfázis legéberebb pontján időben legközelebb tartózkodom a kijelölt ébresztési időponthoz. Röviden: ha 7 körül mocorgok, rezeg.
Ez hasznos lett volna, mert egy Nexus 7 ébreszt, ami sok szempontból katasztrófa. Az SPW-R alvási fázisban kerülnek át a napközben tanult infók a hippokampuszból a neocortexbe, az agy kisflopijáról a mágnesszalagos tárolóba, mindörökké, ámen. Ha nincs mély alvás, nincs hosszú távú adattárolás se – épp ezért fontos a tanulási folyamatban a mély alvás.
Ehhez képest a Google ébresztőórájának kikapcsolásához egy pozícióérzékeny tabletet kell forgatnom hajnalban, és amikor a Nexus végre hajlandó képet adni, két ábrát rak ki elém.
Értik, álmomból fölkeltve értelmeznem kéne két hieroglifát, amik eleve csak akkor jelennek meg, ha megnyomom a képernyőfeloldó ikont. És ha állítva fogom a tabletet, balra-jobbra, ha oldalvást tartom, fel-le húzva választhatok ikont. De miért ikont? Ha balra kiírnák, hogy SZUNDI, jobbra meg azt, hogy KUSSOLJÁL, könnyebb lenne dönteni. Így viszont egy óriási szem és egy Zzzzzz felirat között választhatok, ami hajnalban nem egyértelmű döntés. Kezdjem a napot titkosírással meg Illuminati-szimbólumokkal? Azt se tudom, mit kéne nyomnom, és persze rosszat nyomok, és elalszom, és átkozódom, hogy majd legközelebb nem, és mégis, és megint, és mindig.
Ezzel szemben egy analóg órát nem kell megtanulni használni, csak rá kell verni egyet a sebezhető pontjára. Reflexszerű, ősi, állatias mozdulattal. Hát ilyen volt nagyapám órája is: ha működött, akkor működött, ha rácsaptam, elkussolt. Ennyit vártam el tőle, de ezt tudta is.
Bíztam benne, hogy a technológia fejlődés mára meghaladta Lenin kedvenc ébresztőóráját, és a Talkband B1 jó esélyekkel indult. Ennek tudományos alapja is van: mivel mindig a csuklónkon van, érzékeli a mozgásunkat, így a könnyű alvási fázist is, és az ébresztéshez legközelebb eső időpontban finom rezgéseket küld a csuklónkra. Vannak mobilos alvásfigyelő appok, amik nagyjából ugyanezt tudják: a matracra tett telefon rögzíti és megfigyeli az alvási szokásaink. Meg mindenki másét, aki abban az ágyban alszik. Na, ezért kell az óra – az csak minket figyel.
És működött! Mármint rezegni rezgett, de csak egyszer bírtam felébredni rá: ma reggel, amikor már amúgy is féléber voltam a környezeti zajok miatt. Szóval tény, jól elkapta az időpontot (7:20-ra volt belőve az ébresztés, valamivel előtte figyelmeztetett), de ezt nem biztos, hogy a számlájára írnám. Ha aludni akarok, akkor alszom, és arra se ébredek föl, ha vasbilinccsel kötik a csuklómat egy kukáskocsihoz, nemhogy ilyen kis pöcs rezgésekre.
Viszont az érdekes, hogy a mélyalvás-fázisaim nagyjából mindig ugyanaddig tartanak: két és háromnegyed óráig, plusz-mínusz tíz perc. (Az ön agyának meddig tart egy biztonsági mentés?)
A Talkband primitív életviteli tanácsokkal próbál egészségtudatos életmódra szoktatni. Miután megadjuk a testmagasságunk és a súlyunk, a program kiosztja, hogy naponta hány lépést kell megtennünk - hogy milyen tempóban, az egyre megy, úgyis minden megtett lépésünket az Excercise menüpontba sorolja. Ebből vezeti le az elégetett kalóriák számát is. Nekem napi 10 ezer lépés volt az előirányzott terv, ami nyilván vicc, mivel egy átlagos napon 4-5 kilométert sétálok.
Arra is figyelmeztet, ha fel kell állnom nyújtózkodni az irodai székből, mert a helytelen testtartás a derékfájás előszobája. Ilyenkor szoktam kimenni rágyújtani.
De hát nyilván nem préselték bele a Skynetet egy kisujjnyi hardverbe; a Talkband B1 csak annyira lehet okos, amennyire a primitív műszerei lehetővé teszik. A sétatempót érzékeli, az elégetett kalóriákat nagyjából kiszámolhatja, az alvást mérheti – de ezeket csak primitív rezgések formájában kapja meg inputként.
Három napon és három éjszakán át viseltem a csuklómon a Talkbandet; nem mondhatnám, hogy kényelmes volt, mivel a kijelzőjén rossz szögben jelennek meg a számadatok, és amúgy is úgy éreztem magam a viselése közben, mint Lindsay Lohan, azzal a különbséggel, hogy én látom a lábfejemet, ha lepillantok rá.
Szombaton átrendeztem a zenegyűjteményemet. Sajnos ehhez nem csak pár ezer fájlt kellett egyik ablakból a másikba húznom, hanem úgy egymázsányi acetilcellulóz-polivinilkloridot (ún. hanglemezt) kellett egyik polcról a másikra helyezni. Strapás, de viszonylag nyugis meló: nagy tömegeket kell kis adagokban megmozgatni, aztán sorba helyezni. Az egész folyamat nagyjából 10 négyzetméteren megoldható egy-másfél óra alatt: sok pakolással jár, meg sok görnyedéssel a padlón egy csomó kartonborító fölött. A Talkband szerint ez 3 lépés volt, és összesen 4 kalória.
Hát eddig terjed az esze. Bezzeg amikor feldobtam egy Ramones-lemezt, 4 perc ihletett légdobolással simán legyalogoltam 400 lépést – a kanapén ülve. Az óra a csuklón van, az erős rezgést mozgásnak érzékeli; nyilván úgy értelmezte, hogy több száz lépést futottam, és ennek megfelelően számolta el a leégetett kalóriákat is.
Szóval a Huawei jutalmazás-büntetés rendszere szerint az a legjobb testedzés, ha futás közben dobolunk. Nekem úgy tűnt, hogy amikor Woody Allen valami hasonlóval próbálkozott csellón, nem volt átütő sikere.
De mondom, nem én vagyok a célcsoport, szóval tényleg ne ebből induljanak ki. Bár azt nem tudom, ki lehet a célcsoportja egy kissé macerásan kezelhető digitális karórának, amit a szíján át tölthetünk USB-ről, de ha kedvünk tartja, a fülünkbe is dughatjuk, és arra ösztönöz, hogy kocogás közben doboljunk Ramonest, de szívesen megismerkednék az illetővel.
November óta nálunk is lehet kapni a Talkbandet, 39 990 forintért. Megéri? Azoknak igen, akik már nem emlékeznek rá, hogy Rocky Balboa spártai körülmények között edzett a szovjet télben, míg az ellenfelét, Ivan Dragót gépekkel és doppinggal készítették fel a nagy meccsre. És mi lett a vége? Az, hogy jól beverték Ivan Drago pofáját.
Hát akkor már inkább maradok nagyapám bádog ébresztőórájánál.