Tizenháromezer forintért teljes értékű számítógép, ez azért még ma is kihívás. Főleg akkor, ha kibővítjük az elvárásokat olyasmikkel, mint például a hangtalan működés, a minimális fogyasztás és a helytakarékosság. Pedig van megoldás, épp azon gépelem ezt a cikket is.
Az irodai számítógépekkel kapcsolatban az az általános nézet, hogy á, nem kell annak erősnek lennie, fusson rajta a Word meg az Excel, és kész. Ez aztán nagyjából kimerül abban, hogy a két említett program elindítása és használata között percek telnek el, és decemberben már egyáltalán nem kezelhetőek az éves kimutatásokat tartalmazó táblázatok. Cserébe viszont a gépek eleve nem olcsók, és még a fenntartásukra is elég sok pénzt el kell költeni.
Itt jön képbe a Raspberry Pi (rPi). Ez a számítógép tulajdonképpen kompakt csoda: úgy tud többet, mint az 1990 és 2000 között használt számítógépek, hogy közben kisebb, mint ugyanezek tetszőleges alkatrésze. Egy bankkártya méretű áramköri lapra szerelt processzorok és csatlakozók összessége, amit elsősorban oktatási célokra találtak ki, pontosabban a programozás népszerűsítésére. Az idén februártól elérhető rPi 2 komoly előrelépés hardveres szinten: négymagos processzor, kétmagos grafikus vezérlő és egy gigabájt memória került bele, ezzel már nem csak a megszállott programozóknak vagy a megszállott programozónak készülő gyerekeknek érdemes venni belőle, hanem az egyszerű embereknek is.
Persze attól még messze vagyunk, hogy az átlagember ilyet vegyen, és ne hatalmas pécét Windows-zal. Főleg azért, mert az rPi-n csak a Linux különböző alváltozatai futnak. Nem nagy kihívás működésre bírni a teljesen csupaszon, táp vagy háttértár nélkül érkező gépet, de azért akinek problémát okoz bármi olyasmi a számítógépen, ami bonyolultabb a háttérkép lecserélésénél, az ne az rPi 2-től várja a felvilágosodást.
Ahogy írtam, a számítógép csupaszon jön, de a hiányzó kellékek egy közepesen felszerelt otthonban is megtalálhatók. A gyártó szerint tápegységnek például szinte bármelyik microUSB-s telefon töltője megfelel, ami képes stabil 5 volt feszültséget biztosítani. A 700 mA-s töltőkkel nekem nem volt szerencsém, és végül a Nexus 7-em erősebb, felirat szerint 2 amperes töltőjével tudtam csak megszabadulni az energiahiány problémájától: amíg a kis gép nem kapott elég áramot, úgy dobálta a kernel panicokat, vagyis a linuxos kékhalált, mintha muszáj lenne.
Kell még bele valami háttértár is, én egy 8 gigabájtos kártyát dugtam a lapka alján lévő microSD-foglalatba. Érdemes minél gyorsabbat használni, nekem egy négyes kategóriájú volt otthon, ez általános használatra bőven elég. Kis online segítséggel nagyjából negyed óra alatt feltoltam rá egy működő Linuxot, egész pontosan a Debian nevű linux raspberrys változatát, a Raspbiant. Még 10 perc volt a Libreoffice telepítése, öt egy normális böngészőé, és
Mondjuk ehhez fontos tudni azt is, hogy van némi linuxos előéletem, nem félek terminálablakot nyitni, és parancssorból telepíteni dolgokat (Google barátom folyamatos támogatása mellett, természetesen). Erre néha szükség is volt, a grafikus felület ugyanis néha meglepően belassult. Én ezt a korábban már említett SD-kártya lassúságának tudtam be, egy 10-es kategóriájú kártyával valószínűleg nem akadozna sem a böngészés, sem más tevékenység, de ezt majd csak később tudjuk kipróbálni, a gyorstesztnél nem volt idő a finomkodásra. Aki kíváncsi, melyik kártyák jók, az kattintson ide, és ellenőrizze le azt, amit használni szeretne.
Ez viszont nem jelenti azt, hogy átlagember ne használhatná a gépet. A grafikus felület teljesen egyértelmű, a programok a Start menühöz hasonló helyről nyílnak, a szövegszerkesztőt meg a böngészőt pedig az operációs rendszertől függetlenül lehet használni - ha valaki Windowson tudja, hogy működik a betűk kövérítése, annak Linuxon sem lesz baja.
Az új Raspberry Pi 2-vel kapcsolatban nem kellett sokáig várni az első botrányszerűségre: kiderült ugyanis, hogy a gép lefagy vagy kikapcsol, ha rávillantanak vakuval. Mi is kipróbáltuk, és tényleg:
A probléma oka valószínűleg az, hogy a gép energiaellátását vezérlő csip szigetelése nem sikerült a legtökéletesebben, és már egy vaku villanása is túlterhelheti a rendszert. Az eddigi tesztek alapján ez inkább csak kellemetlenség, már a legalapvetőbb tok is védi annyira a gépet, hogy ne legyen ilyen probléma.
De mit lehet itt finomkodni? Az rPi célja elvégre az, hogy hobbiprojektek megbízható alapja legyen. Az új géphez az előző generációhoz gyártott kiegészítők nagy része használható, ennek megfelelően tele a net a jobbnál jobb ötletekkel ahhoz, hogy gyártsunk játékkonzolt, médiaszervert, mozgásérzékelős riasztót, okosotthon-vezérlőt, vagy épp internetre köthető biztonsági kamerát belőle. Az ilyesmihez kellő alkatrészeket mind rá lehet applikálni az alaplap megfelelő tüskéire. Persze maguktól nem működnek, az operációs rendszerhez gyárilag adott programozási környezetek valamelyikében kell kódolni ahhoz, hogy tényleg legyen a dologból valami. Egyelőre ilyesmivel nem foglalkoztunk, sima irodai gépet akartunk készíteni, és ez sikerült is - persze nem ment minden probléma nélkül, és még mindig maradtak megoldásra váró feladatok.
Van például a kísérteties lefagyás, és csak ötleteim vannak, hogy mi okozhatja. Ha nem számítjuk azt a lehetőséget, hogy az Angliából postázott rPi eleve hibás, akkor a lassú SD-kártya a fő gyanúsított. 1700 forintért vettem, utolsó darab volt a Tescóban, szóval elképzelhető, hogy nem az IT-ipar csúcsáról beszélünk.
Ettől függetlenül fél perc kell ahhoz, hogy a bekapcsolástól (vagyis a táp bedugásától) az oprendszer asztaláig jussunk. Ebben az időben kis túlzással az is benne van, hogy a méretei és súlya okán szuperhordozható gépet elővesszük a zsebünkből (mármint miután tettünk rá tokot), és beledugdossuk a kábeleket. A LibreOffice indításán is gondolkodik ugyan egy darabig, de ha már fut, észre sem veszi az ember, hogy nem olyan gép dolgozik a háttérben, aminek csak az alaplapja többe kerül, mint itt az egész cucc.
Már csak azért sem veszi észre, mert az rPi csendes. Pontosabban teljesen hangtalan: nincs benne mozgó alkatrész, nem igényli a hűtést. Ha a beledugott adapter sem zúg, tökéletes csendben dolgozhatunk, és még akkor sem pörög fel, ha véletlenül valami durva flashes weboldalra jutunk. Már csak azért sem, mert az alapból nem támogatott Flash Playert csak mindenféle hekkeléssel lehet működésre bírni, és a lejátszott tartalom még akkor is lassú lesz és csúnya. Most legalább azok is megtudják, milyen iPhone-on netezni, akik soha nem tervezték.
Az egyik első hír volt az új rPi megjelenése után, hogy a Microsoft pár hónapon belül kiadja rá a Windows 10 egy külön kidolgozott változatát. A cikkben korábban ezt nem említettem, két okból. Egyrészt mert a számítástechnika világában az, hogy egy cég olyat mond, hogy "pár hónapon belül", az a két héttől a soháig bármit jelenthet. Másrészt egyelőre közel sem biztos, hogy ez a Windows 10 olyan Windows 10 lesz, amit például irodai környezetben, vagy akár mozizós gépre rá lehet telepíteni - egyes hírek szerint egy spártai, esetleg csak parancssoros fejlesztői környezetet kapunk majd. Egy biztos: ha megjelenik, kipróbáljuk.
A másik cél az volt, hogy kipróbáljuk, hogy futnak a videók egy ilyen kis gépen. Itt is a lassú SD-kártya lehet a ludas abban, hogy ugyanannak Big Bang Theory-epizódnak a 1080p-s változata képregényszerűen akad, míg ha a kis felbontású fájlt játsszuk le, semmilyen problémát nem látni. Mármint ha azt nem vesszük problémának, hogy hangot még nem sikerült csiholni sehogy, pedig már olyanokat is írtam a parancssorba, hogy
amixer cset numid=3 2
Ha már bűvészkedés, beszéljünk arról, hogy használ torrentklienst az ember egy olyan gépen, amit alapvetően azért nem arra találtak ki. A Raspbianban (ezt hagytam fent, nem telepítettem kifejezetten mozigépes operációs rendszert) nincs beépített kliens, így a netes szakértőkre hallgatva a Transmission nevű alkalmazást telepítettem fel. Az install nem túl bonyolult, már-már next-next-finish, mint a Windowson - azonban hiába nyitjuk meg a torrentfájlokat, az adatforgalom az istennek sem akar beindulni.
Persze a megoldás egyszerű, csak meg kell adni a Transmissionnek a nyitott port számát, de hamar kiderült, hogy a Raspbianban igen kevés, alapból is nyitott port van. Tehát az egyszerű megoldás valójában az, hogy parancssorban lekérdezzük, melyik port nyitott, aztán azt beírjuk a Transmission beállításaiba, és puff, már működik is. Aki ebből egy szót sem ért, azt ne vegyen Raspberryt, vagy hagyja, hogy a gyerek intézze a sorozatok letöltögetését.
És ha már gyerek: az rPi elméletileg nagyszerű eszköz arra, hogy bevonjuk a gyereket a számítástechnikának egy olyan részébe, ami nem merül ki a facebookozásban és az endless runnerekben a tableten. Eleve jó móka, hogy a tok nélkül érkező gépnek megfelelő házat építsünk. Ezt akár LEGO-kockákból is összerakhatjuk, és ha hagyjuk, hogy a gyerek segítsen, már el is intéztük a kapudrog problémáját. A második lépés lehet a Raspbianban alapból szereplő Minecraft (pontosabban annak egy korai változata), és ha beválik a dolog, tele a net olcsó hobbiprojektekkel, amiket a gyerekkel közösen is kipróbálhatunk.
A plusz eszközköltség nem tetemes, ha nem akarunk 10 colos érintésérzékeny kijelzőt és hasonlókat a gépre pakolni. Egy hőmérséklet- és nyomásérzékelő modul például ötezer forint, és állítólag a felprogramozása sem bonyolultabb, mint összerakni a havi zárást Excelben. A nagy különbség, hogy míg a hőmérős rPi-t van értelme kirakni az ablakba, és naponta nézegetni, hogy milyen szép grafikont adnak ki a mérések, a zárást a főnök is csak azért nézi meg, hogy cseszegessen a hibák miatt.