Hogy a hifizés egykor népszerű technikai sportból sokadrangú valamivé degradálódott, részben amiatt van, hogy ma már fillérekért hallgathatunk zenét, és nem kell hozzá célhardver. Ha a világ fennmaradó része hasonlóan működne, nem lenne szamurájkard, csak svájci bicska, nem lenne asztali számítógép, csak okostelefon, és nem lenne Bentley, csak Trabant.

Mégis, amint lehetőség volt rá, az emberek lemondtak a hifizésről és a lemezvásárlásról, és boldogan ölelték magukhoz a kényelmes mp3-lejátszókat, kompakt hangfalakat és soundbarokat. A rögzítettzene-hallgatás kezdetben luxus volt, de száz év alatt termék, tömegtermék, végül olcsó tömegtermék lett belőle.

Ennyiért találunk kilószámra mindenféle szemét mp3-lejátszót az összes elektronikai nagyáruház polcán. A legjobb bangladesi focilabdavarrókból továbbképzett gyerekmunkások kis kezei szerelik össze a filléres elektronikákat, két tál rizsért, de ők még mindig sokat keresnek a fröccsöntő brigádhoz képest, akik legyártják a készülékházat.

A lejátszó ezután kap egy jack-kimenetet és néhány pocsék minőségű kezelőgombot. Hogy a kiadott jel még  az 1973-as DIN hifi szabványoknak  se felel meg? A lejátszó mellé csomagolt gagyi fülhallgatón úgyse hallatszik, főleg, ha hozzáteszi a saját torzításait is. Végül, bár fel lehet ismerni, hogy mi szól, fél óra alatt agykárosodást kapunk, és elmegy a kedvünk a zenehallgatástól. Mindegy, a kész terméket elég ócska dobozba csomagolni, tonnaszám teherautóra lapátolni, és beönteni egy elektronikai áruház alsó polcára, ott majd megtalálja magának valaki.

De 4000 forintért, úgy-ahogy, tudunk zenét hallgatni.

Ugyan miért? Egy komplett számítógépes hangfalszettért? Vagy egy kis asztali minihifiért? Mármint egy gagyibbért, persze. Ennyiért nem lehet csodát várni, pedig valakinek már ez is megemészthetetlen összeg.

Ne legyenek illúzióink: ezen a területen még éppúgy a tervezett elavulás elve érvényesül, mint a többi informatikai eszköznél. Egy kompakt hangfalszett vagy egy cédés-rádiós kis minihifi néhány év múlva megdöglik. Kiég a lézer, elfárad a hangszórómembrán, tönkremegy a filléres erősítő, kifolyik egy kondenzátor (hja, ha nem a kétfilléres, hanem a háromforintos darabot szerelték volna bele, ez nem történik meg), de hát ebben nincs semmi meglepő. Ennyi pénzért akkor se várhatunk többet, ha addig se kaptunk túl sokat.

40 ezer forintért kaphatunk egy közepes mp3 lejátszót és egy számítógépes hangfalszettet. De ezek multifunkciós eszközök, amiket arra terveztek, hogy kényelmesen elférjenek az íróasztalon. Hogy lehessen rajta Youtube-ot nézni, meg mellesleg zenét hallgatni – az asztal alatt elfér a mélynyomó, a semmi kis szatelitek meg az asztalon. A tervezésüknél már szigorúbb szempontok érvényesülnek, mint a 4000 forintos gagyiknál, de hifinek még ez se nevezhető. Ennyiért nem adnak hifit, legfeljebb használtat.

Ha már itt tartunk: a vintage hifinek komoly rajongótábora van. Mert akkor még a gépekben volt anyag, nem spóroltak ki semmit; nem volt tervezett elavulás, csak csattanó kapcsolók, míves tekerőgombok, finom szalagforgató mechanikák, gyönyörűen megvilágított deprez műszerek, rendes mérések és szabványok, tisztesség, becsület, csúcsminőség. És ha megszólal rajtuk a Creedence Clearwater Revivaltól a Run Through The Jungle, hát abban benne van az egész hatvanas-hetvenes évek, meg a swamp rock összes bűze.

Ebből pont annyi igaz, mint minden romantikus, álmodozó marhaságból. Valóban, még mindig találni működő, kellemes hangú régi készülékeket, amikbe szorgalmas japán gyártósori munkások forrasztgatták a kondenzátorokat és tervezték a méhsejt alakú hűtőbordát; vannak köztük szépek is, némelyik kész űrhajó. És egy, a hetvenes években csúcsmodellnek számító hifi erősítőt ma annyiért árulnak, mint egy gyenge közepes újat. De ez nem általánosítható: régen is bőven voltak vacak erősítők, és ma is vannak kiválóak. (És ami azt illeti, az a meleg, dús hangot jó eséllyel a rezgésbe jött lemezjátszókar okozza – tehát egy torzítás, bármilyen kellemes is a fülnek.)

Lehet persze kincseket találni; néhány tízezer forintos, csodásan szóló monitorhangfalakat például, amik azért lehettek olcsók, mert a darthmoori börtönben gyártották a fából készült dobozaikat. Vagy mert a neves japán gyártó úgy döntött, hogy megveti a lábát az angol piacon, és az ottani lemezjátszókhoz hangolta az olcsó, de minőségi erősítőjét. Ilyen titkos tippekkel tele a padlás, de ezeknek a készülékeknek darabja kerül ennyibe – vagyis a tisztességes hifi, ha teljes láncban gondolkozunk, már az öt számjegyű kategóriába tartozik. És akkor jön a kérdés:

Kezicsókolom, magának tényleg van ennyi pénze hifire? Nem rossz, nem rossz, 1500 euróért vehet például egy ilyen szettet:

1500 euróért kaphatunk egy cédés-lemezes-okostelefonos rendszert. Egy ilyennel mindenki együtt tud élni, ha nem a tökéletességre tör, hanem a lemezgyűjteményét szeretné hallgatni. És tök jól lehet rajta demózni Diana Krall-lal, nem? (Disclaimer: a művésznő munkásságát mindenki meggyűlöli, aki egy fél napnál többet tölt hifikiállításokon.)

Mégis, ez a rendszer is csupa kompromisszum. Az itt látható Pro-Ject lemezjátszó az egyik legegyszerűbb modell, az Essential; hja, az egykori Teslába nem azért injekcióztak osztrák tőkét, hogy a high-endben vessék meg a lábukat, hanem hogy népsporttá tegyék a lemezjátszózást. Egy ilyen egyszerű futóműbe viszont nem érdemes, csak egy egyszerűbb Ortofon hangszedőt tenni, így viszont nem lesz pontos a követés – sebaj, annak jó lesz, akinek a lemezjátszózáshoz kell az a kis hangulatos pattogás. (Tényleg vannak ilyen őrültek.)

A Rotel megbízható márka; az RA szériás erősítőkből az egyik korábbi modell EISA-díjat is kapott. (A Titanic meg 11 Oscart.) Az erősítő fogadja a lemezjátszó jelét, pedig ez ma már nem alapszolgáltatás; gyanítható, hogy a gyártásnál válogatott alkatrészeket használtak, és a mérnökök is alapos munkát végeztek. A Bowers & Wilkinsnek ugyan vannak minőségibb hangsugárzói, de a kommersz kategórián belül ez a monitor még jónak számít.

Ez a szett már nem használtpiaci gagyi, nem ciki, márkás, alumínium előlapos, jól kábelezett, állványos cucc. Tisztességes ipari termékek, és nem kell érte kifizetni egy új autó árát. Viszont az összeállításnál nyilván szempont volt, hogy ne egy, a szabványnak megfelelő mérőjel, hanem élvezhető zenei hang jöjjön ki belőle – valahol itt kezdődik a hifi.

Fontos: egy pár százezres Sony erősítőben mindig több okosfunkció lesz, mint egy közepesen buta telefonban, de nem a zene megszólaltatása az egyetlen feladata. Hanem az, hogy kezelje a forrásokat, legyen rajta sok szabályozható ki- és bemenet, benne meg fejhallgató-erősítő, wifi antenna és nagy felbontású D/A konverter. Ezeket a funkciókat be kell építeni, a vásárlónak meg ki kell fizetni – de az árat nem a zenei hangért fizet, hanem a hangért ÉS a szolgáltatásokért.

A (darabonként) több százezres audiofil eszközök lehetnek külsőre minimalista, de zeneileg zseniális erősítők, üvegszoborszerű lemezjátszók, esetleg barkácskészüléknek tűnő berendezések. Látszik rajtuk, hogy a tervezők mindent a zenei hangnak rendeltek alá – még ha ezt első ránézésre nem is mindig könnyű megemészteni.

Itt már a készülékházak anyagának megválasztása is szempont; a CD lejátszóra leszorítókupakot kell csavarni, hogy kiküszöböljék a rezonancia miatt fellépő jelveszteséget; a kimeneti szűrő nélküli konvertert japán kerámiába csomagolják. Itt már szempont, hogy Mundorf vagy Elna Cerafine márkájú kondenzátort használjanak; hogy a tápegységbe Noratel trafó kerüljön; hogy a hangszórómembránt valami ultraspéci kiberpapírból készítsék.

Ezeket a berendezéseket olyan mérnökök tervezik, akik ismerik és értik a technológiát; mernek kísérletezni, de nemcsak a szabványokat értik, hanem a zenét is imádják. Tetszik vagy sem, a tömeggyártásban a hangzás lesz a legutolsó szempont. Ahhoz zenebuzik kellenek, hogy azzal kísérletezzenek, amivel a nagyobb gyártók nem. Ők nem használnak szilikonolajat csillapítóanyagként, és nem mernek piacra dobni egy utánozhatatlan hangú, de méregdrága bádogdobozt, viszont a kutatás-fejlesztésre fordítható keret sokszorosát költik reklámra.

Mivel a high endben nem a készülékekbe zsúfolt alkatrészekért, hanem konkrétan a Hangért fizetünk, sokszor nehéz megindokolni, hogy miért kéne egy látszólag egyszerű konstrukcióért százezreket, nem ritkán milliókat fizetni.

Igen, az árképzés néha valóban a milliárdos sznobokat célozza, akik ki se nyitják a pénztárcájukat, ha látják, hogy egy lemezjátszó előfok csak 20 ezer dollárba kerül. Sőt, olyan is van, hogy olcsó alkatrészekből varázsolnak elő felső kategóriás hangot – és vastagon meg is kérik az árát. Ez már inkább emlékeztet a műkincs-kereskedelemre: nem a festékért és a vászonért fizetünk, hanem egy eredeti Norman Rockwellért. De mégis: kilenc filléres alkatrész csatornánként, és 1500 dollár? Plusz legalább egy (!) táp, újabb 1800-ért?

Aki az Itunes árszabásához és az Ipod hangjához szokott hozzá, ilyenkor úgy érezheti, hogy át akarják verni. Hiszen zenét hallgatni, úgy-ahogy, de már 4000 forintért is lehet! Hát akkor

Ez tényleg jó kérdés. Négymillió forint egyetlen komponensért; hát ez már a szó szoros értelmében is felbolydítja a megszokott életet. Ilyet nem vállal magára, csak az, egy kisebb ház árát is elkölti a berendezéseire, mert a zene az élete. És ha már élet, ilyenkor az életteret is át kell rendezni. Az ilyen árú high-end készülékek már nemcsak a felvételekkel, hanem a környezetükkel szemben is érzékenyek.

A kapacitív ezüstkábelek kizárólag a megfelelő minőségű komponensekkel hozzák a maximumot. Ha a lemezjátszó nincs állványra téve, az érzékeny tű nemcsak az utolsó hangot kaparja ki a barázdákból, hanem a három háztömbbel odébb elhaladó villamos dübörgését is. A nanotechnológiával készült tápkábelen át hallani, ahogy három lakással arrébb a mosógép megterheli az elektromos hálózatot. A 104 decibel érzékenységű tölcséres hangsugárzó azt is visszaadja, ahogy a karmester gallérjából vezénylés közben kiesik az ottfelejtett gombostű, de milliméterre pontosan kell beállítani, mert háklis az akusztikai környezetre.

De ha megfelelően kiszolgálják őket, ezek a rendszerek tényleg kompromisszumok nélkül megidézik a lemezbe zárt hangokat és időt.

Hiába; egy bangladesi labdavarróból továbbképzett gyári munkás nem fog olyan elhivatottsággal dolgozni, mint egy szamurájmentalitású japán mérnök, aki a Toscanini-lemezekbe beleszeretve döntött úgy, hogy kerül, amibe kerül, de életre kelti a mester muzsikáját. A bangladesi kisfiú leszarja Toscaninit, és szorgosan forrasztja a kondenzátorokat, hogy a jack-kimeneten megkapjuk a szabványnak megfelelő mérőjelet, míg a japán mester tíz kiló hangszerezüstöt tekercsel a trafó nagy tisztaságú vasmagjára; ebből katonai elektroncsövekkel épített erősítő lesz, hogy meghajtsa a sokmilliós hangdobozok membránját, és megidézze Toscanini szellemét.

Tippeljék meg, mennyit keres egy bangladesi kisfiú, és mennyit egy japán mesterember.

Találják ki, mi drágább: nyolc kiló ezüst, vagy egy olcsó mp3-lejátszóba kerülő kondenzátor. 

Ezt nem lehet megspórolni. A rózsafa borítású Koetsu lemezjátszó pickup is azért drága, mert egy kalligráfiát és kardkészítést tanult japán művész, Sugano Yosiaki tervezte; az építéséhez csak a legjobb minőségű alkatrészeket használták. És ez a hangján is hallatszik. Más cégek éveken át kísérleteznek különféle anyagokkal, például az ezüst vezetőképességével, szerkezeti változásaival, a kriogenizálás és a mesterséges öregítés hangra gyakorolt hatásaival. Megint mások logarléccel, körzővel és térmikrofonnal próbálják a maguk javára fordítani az akusztikát a hangfaltervezésnél. Minden apróság hatással van a hangra, legyen szó a lemezjátszó-alátétről, a CD játszó tápellátásáról, vagy a hangsugárzó falhoz való közelségéről - a profi tervezőknek mindezzel kísérletezniük kell.

Viszont ennek köszönhetően végül tovatűnnek a torzítások; ami marad, az a nettó zenei információ, amit a rendszer ki tud olvasni a cd-pitekből vagy a lemez barázdáiból. És nem tesz hozzá semmit. Nem csinál Gibsont a Stratocasterből, Steinwayt a Bösendorferből, vagy – horribile dictu – Chad Kroegert Kurt Cobainből. Az szól, aminek szólnia kell, nem az, amivé a rendszer alakítja a zenét.

Viszont ahol fát faragnak, ott hullik a forgács; belátható, hogy ha a világ legjobb tervezőmérnökei nemes fákkal, titánnal, rubinnal, zafírral és gyémánttal, na meg a periódusos rendszer összes ritkaföldfémjével dolgoznak, az pénzbe fog kerülni, és ezt a pénzt valakinek meg kell fizetnie. Viszont amíg a zenehallgatás négyezer forintból is megoldható, addig kevesebben fognak rá négymilliót költeni. A rétegpiacot megcélzó luxustermékek viszont sosem voltak olcsók - már csak azért sem, mert kevesebb eladott eszközből kell befolynia a fejlesztési költségnek és a haszonnak. 

Hát ez rá a magyarázat, hogy egy csúcsminőségű komponensekből összeállított high end rendszer

De ennyiért már nem hifit veszünk, hanem Toscanini szellemét, és ez volt a cél.