A legutóbbi befektetése alapján a Snapchat online üzenetküldő alkalmazás 15 milliárd dollárt ér. Ez több mint a hétszerese annak, amennyire a tőzsde a New York Timest, a világ vezető napilapját tartja. Más összehasonlításban: nagyjából kilenc és félszer kijönne belőle a legendásan drága négyes metró. A Snapchatet három amerikai egyetemista készítette, eredetileg iskolai házi feladatként. A 2011-es indulása óta befolyt összes bevétele kerek nulla dollár. És messze nem ez az egyetlen meghökkentő startup-sikertörténet mostanában, az Uber értékelése például nemrég kúszott fel 40 milliárd dollár fölé. Hát mindenki megőrült?
A Wall Street Journal 2014 elején kezdte el vezetni a milliárdosok klubja nevű adatbázisát, amiben az egymilliárd dollár feletti értékeléssel futó startupokat gyűjtik. Az ilyen cégek beceneve a Szilícium-völgyben unikornis, ami a ritkaságukra utal, meg arra, hogy mennyire meseszerű ennyi pénzt csinálni egy startuppal. Szűk másfél éve a klubban 42 cég volt, ma 78 – és megjelent egy új szlengkifejezés is, a dekakornis, ami a tízmilliárdot érő startupot jelenti.
Ha egy olyan szobában ébredsz fel, ami tele van unikornisokkal, az azt jelenti, hogy valójában még mindig álmodsz. És ebből az álomból hamarosan fel fogsz ébredni.
– folytatta az unikornisos metaforát egy piacelemző a Bloombergnek, arra utalva, hogy itt bizony ugyanaz a buborék nő, ami 2000-ben egyszer már kipukkant, és maga alá temette a fél internetet. Ennyire rövid lenne a befektetők memóriája? Nem, a dolog ennél azért kicsit bonyolultabb.
Érték és értékelés között nagy a különbség. A közgazdaságtan és a józan paraszti ész szerint minden annyit ér, amennyit valaki hajlandó fizetni érte. Egy cég értéke például X pénz, ha az egész céget úgy, ahogy van, szőröstül-bőröstül X pénzért vásárolják fel. Vagy ha a tőzsdén levő összes részvényének aktuális árfolyamon vett összértéke X pénz. Startupoknál viszont ez másképp működik, ők nincsenek kinn a tőzsdén, a befektetők pénzéért cserébe a cég kialkudott tulajdonrészét adják oda, és ezt szorozzák fel aztán a teljes cég értékére. Vagyis ha az ember talál a startupjához egy befektetőt, aki 1%-os tulajdonrészért 10 millió dollárt tesz le az asztalra, a cég papíron máris egymilliárdot ér. De miért tenne ilyet a befektető, amikor pontosan tudja, hogy egyáltalán nem ér annyit? Azért, mert azt reméli, hogy egyszer majd annyit fog, sőt, még többet. Viszont a befektető sem hülye, ügyesen bevédi magát külön szerződésekkel, titkos záradékokkal.
Ki szokták például kötni, hogy ha egy későbbi tőkeemelési körben csak alacsonyabb értékelés mellett sikerült behozni pénzt a cégbe, a régi befektetők résztulajdonát ehhez az árhoz korrigálják. Az előző példánál maradva: ha az utánam következő befektetőnek már 2 millióért odaadják a cég 1%-áért, az én 10 millióért vett 1%-om automatikusan 5%-ra nő. Szerződésbe szokás foglalni azt is, hogy ha a cég végül kimegy a tőzsdére, a régi befektetők a kibocsátási árfolyamhoz képet komoly, 20-25 százalékos kedvezménnyel jegyezhetnek még részvényt. Ahogyan azt is, hogy ha bedől a cég, először a korai befektetőket kártalanítják a még meglevő pénzből, illetve a cég vagyonának értékesítéséből, elsőbbséget élveznek még a dolgozók fizetéséhez képest is. Magyarán egy ilyen befektetés azért messze nem akkora hazárdjáték, mint amilyennek tűnik. Ráadásul maguknak a befektetőknek is az érdekük, hogy jó magasra tornásszák a cégek értékelését, mert az indítja be a FOMO-mechanizmust.
FOMO, úgy is mint fear of missing out, félelem attól, hogy kimaradunk valamiből. Ezt a jelenséget pszichológusok többek között az internet- és okostelefon-függőség egyik kulcsfontosságú okaként tartják számon, de most másról van szó. A befektetők attól rettegnek, hogy lemaradnak a következő Google-ről vagy Facebookról, a hihetetlenül gyorsan változó IT-biznisz új bombaüzletéről. A módszer pofonegyszerű:
A ciklus elég sokáig mehet körbe, a Pinterest például már kilenc befektetői körön van túl, amelyekben összesen 1,1 milliárdnyi tőkét kapott, és most 11 milliárdot ér a legutóbbi befektetési kör logikája szerint. Aztán a végén vagy jön a tőzsde, és igazi pénzzé válik az addig nagyrészt mesedollárokból álló cégértékelés, vagy jön egy nagypályás felvásárlás, és ugyanez történik. Vagy nem. De ha nem, akkor is annál kisebbet bukik a befektető, minél korábban szállt be. Na, ezért nyüzsögnek úgy a pénzemberek a trendi, fantáziadús kis startupok körül.
Bár a trükk egy átlagember számára is átlátszó, nem hogy a Szilícium-völgy dörzsölt befektetőgurui előtt, a dolog működik, mert egyszerűen túl sokszor üt be a nagy biznisz ahhoz, hogy az ember ne kockáztasson. Elvégre amikor tényleg 19 milliárd dollárért vásárolják fel a Whatsappot, akkor miért ne állhatna hasonló pályafutás a Snapchat előtt is? Ha az Alibaba a legnagyobb kínai online piactérként százmilliárdos vállalattá tud nőni, miért ne ismételhetné meg ugyanezt Indiában a Flipkart? Ha az Ubert fel lehet fújni 40 milliárdos értékelésűre, miért ne csinálhatná meg ezt más közösségi taxis app is? A Wall Street Journal adatbázisa szerint 2015 tavaszára már öt Uber-klón startup került be az egymilliárd dolláros klubba: a Grabtaxi Szingapúrból, az Ola Cabs Indiából, a Lyft Amerikából, a Kuaidi és a Dididache Kínából.
A startupok értékelésében a számok végképp elveszítették az értelmüket, írta a Mashable elemzője a WhatsApp felvásárlásakor, pedig az a mostani startupkáoszhoz képest még viszonylag tiszta és racionális üzlet volt. A WhatsAppnak volt úgy 5-600 millió aktív felhasználója, a Facebooknak pedig szüksége volt rájuk a csetelésre épített új birodalmához. Ha a Twitter nagyjából feleennyi júzerrel a tőzsdén megér 30 milliárdot, az a 19 még jutányos árnak is tűnik.
A startupoknál ugyanis nem számít, hogy van-e bevétel, van-e nyereség, van-e üzleti terv. A WhatsAppnak például évi 138 millió dolláros vesztesége volt, mielőtt megvette a Facebook. Csak az számít, hogy van-e felhasználói tábor és – főleg! – növekedés. Ha ez a kettő megvan, az emberre fürtökben fognak akaszkodni a leendő befektetők nagy zsák pénzekkel. Érdemes megnézni például, a Facebook hogyan számolta ki, hogy pont 17 milliárdot ér nekik a Whatsapp:
(Az összeg azért nem jön ki 17 milliárdra, mert az átvállalt adósságok, adófizetési kötelezettségek még lefelé módosítják.)
Goodwill azt jelenti, jóindulat, ilyen esetekben pedig a könyvelésben megfoghatatlan, mégis nagy értéket képviselő dolgokra szokták érteni, mint például a növekedési potenciál. A startupok egy része nem is törekszik arra, hogy valaha nyereséges legyen, kizárólag arra játszanak, hogy összeszedjenek annyi felhasználót, és produkáljanak egy olyan növekedési görbét, hogy a nagypályás játékosok megijedjenek tőle, és megvegyék őket. De miért venné meg bárki, ha ki is várhatja, míg éhen hal? Mert egyrészt úgy gondolja, hogy a startup alapötletén ő tudna pénzt keresni, másrészt fél attól, hogy a konkurencia veszi meg, harmadrészt fél attól, hogy a felhasználói átmennek a startuphoz, mert nem tudják, de nem is érdekli őket, hogy egyébként a trendi szolgáltatás mögött mint cég életképtelen.
Ezért:
Csak. A csillagászati startupértékelések mögött nincs logika, nincs racionalitás, egy blöff az egész, amit maga a startup, meg a korai befektetői próbálnak eladni. A számok pedig nem mutatnak mást, mint ezeknek az embereknek a szavahihetőségét, szorozva az adott startup alapötletének az újszerűségével. A blöff olykor bejön, mert a Facebook éppen valami olyasmiben látja a jövőt, amibe a WhatsApp beletenyerelt. Máskor meg nem, csak az ritkán kap akkora sajtóvisszhangot, mint a nagy sikersztorik. Persze ilyesmi is előfordul, emlékszik még valaki a Zyngára? A Colorra? Az Ellora? A YO-ra?
Akkor most tényleg a dotkomlufi 2.0 fújódik? Igen, de nem olyan, mint a 15 évvel ezelőtti. A milliárd dolláros klub cégeinek összértéke papíron több mint 300 milliárd dollár. Még ha ebben vannak is valós terméket, üzleti teljesítményt, bevételt felmutató cégek (mint a kínai mobilgyártó óriás Xiaomi vagy az űrhajós úttörő SpaceX), ez a klub és ez az összeg sokáig már nem tud bővülni, előbb-utóbb elkezdenek összezuhanni a toplista kevésbé életképes cégei. Azt persze láttuk, hogy a befektetők ezzel csak megégetik magukat, de bele azért nem pusztulnak. Akik viszont igen, azok a következő évek startupjai lesznek, akik már sokkal nehezebben fognak partnert találni ahhoz, hogy közösen milliárd dolláros meséket írjanak.