A megvásárolható mp3 megy ki a divatból, és jön helyette a stream. A havidíjas online zeneforrásokat sokan a zeneipar megváltóiként emlegetik – leszámítva a zenészeket, akik a kontentet tolják, de őket nem kérdezte senki.

Ebből néha hajmeresztő történetek születnek. Például ott volt az az ominózus eset Taylor Swifttel, aki letiltotta a legújabb albumát a Spotify-on, arra hivatkozva, hogy a tőlük kapott pénzből hideg vizet se tudna venni, viszont a cd-eladásokból akár tengerpartokat is. (Igaza lett: az album, az 1989 tavaly a legsikeresebb lemez volt az Egyesült Államokban.)

David Byrne, a Talking Heads egykori frontembere sem tudja, hogy mekkora részesedés járna neki a dalok után, amiket az Apple Music (és más szolgáltatók) kínálatában hallgathatnak meg a felhasználók. A New York Times véleményrovatában megjelent cikkében Byrne azt írta:

ideje, hogy a szolgáltatók végre kinyissák a fekete dobozt, és tisztázzák, hogyan oszlanak meg a bevételek a jogtulajdonosok és a szolgáltató között.

A zeneiparban ez nem ennyire egyszerű, mert több a kivétel, mint a szabály. A Spotify, az Apple Music vagy a Tidal nyilván többet fizet egy sikervárományosnak, mint egy sablonszerződéssel elintézett garázsrockzenekart. És a kiadók is egyedi szerződéseket kötnek a zenészekkel a lemezeladások és a koncertek után járó részesedésről, a nekik járó jogdíjakról, a szellemi tulajdonról és ezermillió egyéb apróságról.

Byrne szerint az a fő probléma, hogy a streamerek még a sikeres előadókat, például Pharrel Williamst sem tudták gazdaggá tenni, pedig az olyan népszerű számait, mint a Happy, több millióan hallgatták meg a Pandorán és a Spotify-on. A kevésbé ismert előadók helyzete még rosszabb; nekik meleg vízre se futja belőle. Még nagyobb probléma, folytatja Byrne, hogy még ő sem tudja, az Apple hogyan számítja ki a zenészeknek járó jogdíjakat.

Megkértem az Apple Musicot, hogy magyarázzák el, hogy számítják ki a próbaidőszak alatt járó részesedést. Azt mondták, hogy hogy ezt csak a jogtulajdonosokkal beszélhetik meg (akik a kiadók). Nekem saját kiadóm van, és néhány saját lemezemnek én vagyok a jogtulajdonosa, de amikor a szolgáltatóhoz fordultam, ezt a választ kaptam: „Nem láthatja a szerződést, de beszélje meg az ügyvédjével, hogy keresse meg a mi ügyvédünket, és talán válaszolhatunk néhány kérdésre.”

Puff. És a Youtube-nál sem jobb a helyzet.

Megkérdeztem a Youtube-ot, hogyan oszlik meg a hirdetési bevétel a zenei videók után (aminek totálisan alapvető kérdésnek kéne lennie). Azt válaszolták, hogy nem osztanak meg pontos számokat, de azt mondták, a Youtube részesedése „kevesebb, mint a fele”. Egy iparági forrás (aki kérte, hogy ne nevezzem meg, tekintettel a kényes információra) azt mondta nekem, hogy a felosztás durván úgy néz ki, hogy 50 százalék jár a Youtube-nak, 35 százalék az eredeti felvétel tulajdonosának, és 15 százalék a kiadónak.

Érthető, hogy Byrne ezek után arra szólította fel a streamereket, hogy hozzák nyilvánosságra, milyen arányban oszlanak meg a bevételek a zeneszerzők, a kiadók és a szolgáltatók között.