A Wii zajos sikere óta a Nintendo csupa olyan dologgal próbált újra felszálló ágba kerülni, ami sokba került, de egyáltalán nem jött be. Most úgy tűnik, rájöttek, mi kell a biztos sikerhez. Pontosabban észrevették, mit csinálnak jól azok a cégek, akik kis befektetéssel akarnak nagyot szakítani úgy, hogy még szeresse is őket a világ.
A Nintendo mindig is az a vállalat volt, amelynek nagyjából tíz rossz döntésére jut egy zseniális – sajnos azonban általában még a cég se, tudja előre, melyik lesz az az egy. Legutóbb a mozgásérzékelős kontrollerrel a videojátékokat vitte a lehető legszélesebb piac elé a cég. Ez 2005-ben volt, és valószínűleg a Nintendo Wii orbitális sikernek köszönhetik, hogy lábon hordták ki az azóta kitalált hülyeségeket (új kézikonzolok, új konzol – a kritikai siker volt a legjobb eredmény).
Na de most! A Nintendo már korábban is pedzegette, hogy esetleg betörnének a mobiljátékos piacra, mármint a telefonosra, a kézikonzolokkal szívtak már eleget. Egy darabig mindenki azt hitte, hogy ez kimerül abban, hogy a szokásos Mario–Zelda–Donkey Kong–Kirby négyes valamelyikét írják majd át androidos és iOS-es készülékekre. Lehet, hogy lesz ilyen is, mindegy, nem ez a lényeg, hanem ez:
A Pokémon hazánkban megmaradt az idióta japán rajzfilm szintjén az emberekben, páran esetleg még azt is tudják, hogy volt az idióta sárga csirke, ami állandóan azt üvöltötte, hogy piiiikaaaa-CSÚÚÚÚ, pedig azért jóval komolyabb dologról van szó, a Pokémon-játékok valójában a legaddiktívabb cuccok közé tartoznak. Gyűjtögetni, nevelgetni, képezni és ápolni kell őket, és természetesen össze kell gyűjteni minél többet belőlük, hogy aztán jól odacsapjunk a többi Poké-gazdának, és megmutassuk, hogy mi vagyunk a legjobbak.
Hitetlenkedhet, ha akar, de ez bizony egy működő modell, és ez lehet az, ami új lendületet ad a Nintendónak: kitalálták ugyanis, hogy ez a pokémon-gyűjtögetés akár mehetne úgy is, hogy az ember megy az utcán, csippen a telefonja, és ha megtetszik neki a lény, amit a telefon jelez az utca sarkán, a bokor mögött, az óra alatt vagy épp a templomkert rózsánál, akkor püff, elkapja. Nevelgeti, babusgatja, alkalomadtán, ha az utcán összefut egy másik játékossal (aki ideális esetben egy tök ismeretlen arc a tömegből), megküzd vele. Ezek barátságos meccsek, a kis szörnyek ritkán pusztulnak el teljesen, általában egy pár nap pihi, és máris készen állnak az új harcra.
Hogy ebben mi a zseniális, miért gondoljuk, hogy egy világ őrül meg majd érte? Az egyik, hogy mert a világ (hazánkon kívül eső része) már amúgy is megőrül a pokémonokért, a másik pedig az Ingress.
Az Ingress a másik dolog, amiről a többség még nem hallott, pedig jelentőségteljes dologról van szó. Jó, nem olyan jelentőségteljes, mint a penicillin vagy az AIDS ellenszere, a lényeg, hogy az Ingress egy játék, ami egészen furcsa szintekre viszi el az emberek rajongását és részvételi hajlandóságát. Az Ingress hasonló, az úgynevezett kiterjesztett valóságon alapuló játék, mint a Pokémon Go lesz. A kiterjesztett valóság az, amikor a telefonunkkal vagy a tabletünkkel (esetleg az okosszemüvegünkkel) ránézünk valamire, és ott a valóságon túl valami digitálisan odaszerkesztettet is látunk. Például a Pokémon Go esetében a kis állatkák, az Ingress esetében meg a területet bevédő kristályok és portálok.
Az Ingressnél két csapat küzd egymás ellen, a feladat egyszerű: a telefon jelzi, hogy a való világban hova kell elsétálni ahhoz, hogy egy virtuálisan létező kapu közelében legyünk, és ott mindenféle varázslással meg tudjuk nehezíteni az ellenfél csapatának dolgát. A cél az, hogy a lehető legtöbb portált birtokolja a csapatunk, és ebből földrészeket átívelő jelenetek tudnak néha kibukni.
Igen, kicsit agyament dolognak tűnik egy olyan játék, ahol az ember a telefonnal a kezében járkál a városban, kizárólag azért, hogy elkapjon egy képzeletbeli lényt, amit aztán csatába küldhet más emberek képzeletbeli lényeivel. Vagy akár közösen is csatába indíthatja őket más emberekkel a nagy közös ellenség ellen, ami azzal jár, hogy el kell mennie egy előre megadott helyre, és ott együtt izgulni a többiekkel, hogy sikerül-e lenyomni a gonoszt vagy sem.
A helyzet az, hogy ez általában működni szokott, a közösség ereje néha furcsa dolgokra is ráveszi az embereket. Gondolta volna, hogy emberek százai mentek el időnként valahova pár éve csak azért, hogy egy telefonos alkalmazásban megkapjanak egy plecsnit arról, hogy emberek százai voltak velük egyszerre egy helyen? És ezek felnőttek voltak, a Nintendo viszont kitalálta, hogy lehet úgy mobiltelefonnal digitális lényekre vadászni, hogy közben ehhez a gyerekek kezében ne legyen telefon.
A játékkal egyszerre bejelentettek ugyanis egy kis okoskarkötő-szerű izét is, ami rezgéssel és fényjelekkel jelzi, ha pokémon van a közelben, az elkapott állat pedig a szülők telefonján kel életre, akik aztán (elméletileg) ellenőrizhetik, hogy a gyerek mennyi időt csesz el pokémonozással, kikkel harcol és kerül kapcsolatba, és ha képes feladni az elveit (mer' ez egy ilyen hülye játék, hagyjál már, fiam), akkor akár ő maga is beszállhat a dologba, mehetnek együtt pokémont vadászni. Az okoskarkötőt amúgy azért találta ki a Nintendo, mert
Nem, ez nem álságos, képmutató dolog, a japán cég mindig is odafigyelt arra, hogy a játékosok a szükségesnél jobban ne épüljenek bele a játékba: az általuk gyártott konzolok időnként rá is szólnak a játékosra, hogy oké, már elég régóta nyomogatod a gombokat, itt az ideje, hogy kicsit valami mást csinálj. (Persze az üzenet egy gomb megnyomásával eltüntethető, hogy menjen tovább a játék.)
Ne legyenek kétségeink: a Nintendo már azt is kitalálta, hogy lesz ebből neki baromi sok pénze, fillérekért megvásárolható könnyítések és extrák állnak várják már, hogy az egész valamikor 2016-ban elinduljon világhódító útjára. Nyilván lesz olyan pokémon, amit sima csapdával nem tudunk majd elkapni, az erősebb csapdáért viszont vagy nagyon sokat kell majd játszani, vagy meg kell venni. Ahogy valószínűleg akad majd mindenféle kiegészítő, ruha, ékszer vagy épp különleges kaja, amivel erősebbé tehetjük a birtokunkban lévő lényeket, felgyorsíthatjuk a képzésüket, vagy épp lerövidíthetjük a felgyógyulásukhoz szükséges időt.
A helyzet az, hogy a Pokémon Gót már csak elrontani lehet. A pokémonok világa teljesen készen van, se új állatot, se új keretsztorit, se új szereplőket nem kell kitalálni, csak az ötlet hiányzott, hogy hogy lehet ezt az egészet eladni úgy, hogy azok is megvegyék (jó sokszor), akiknek eszük ágában sincs Nintendo-konzolt venni otthonra, pláne a gyereknek. Hogy egy bejáratott univerzumban mennyire könnyű egy közepesen jó játékkal is hatalmas mennyiségű pénzt szakítani, azt pont mostanában mutatta meg a Fallout, azt pedig, hogy milyen villámgyorsan lehet komoly sikereket elérni a mobiljátékos világban, már évek óta folyamatosan bizonyítják az újabb és újabb példák.
A Pokémon Go sikeréhez nem kell más, mint hogy ne bonyolítsák túl az állatok befogását: ne kelljen például túl messze menni, vagy legalábbis ne túl gyakran. Fontos, hogy a Nintendo ne galoppozza el magát a mikrotranzakciók terén se, vagyis ne legyen pay-to-win a játék, vagyis ne csak azok nyerhessenek vagy fejlődhessenek benne, akik hajlandók fizetni is ezért. Ha a japánoknak van egy kis bátorságuk, nem csinálnak mást, csak hagyják, hogy az emberek azt csinálhassák, amit a népszerű, pokémonos rajzfilmekben látnak: hadd gyűjtsék a lényeket, és aztán hadd küzdhessenek meg másokkal barátságos, vagy épp nagyon is komoly meccseken. Legyen bajnokság, ahová csak a legjobbak kerülhetnek be, és azt sem nehéz megtippelni, hogy ezeket az eseményeket érdemes lesz közvetíteni valahogy. Ha az megvan, beindul egy önmagát erősítő folyamat: a gyerek látja, hogy csak gyakorolnia kell, hogy ő lehessen az új bajnok, pont mint Ash, a rajzfilmek főszereplője (a baseballsapkás srác a sárga csirkével, aki azt mondja, pika-pika-csú). Jobb, ha hozzászokik, ha van gyereke, kezdjük például a rajzfilm főcímdalával. A Pokémon Go 2016-ban jelenik meg, addig van időnk felkészülni.