A Parrot egy francia cég (érthetetlen, miért nem Peroquet a nevük, ugyanazt jelentené), alapvetően mindenféle cuccot gyártanak, de az utóbbi időben a megfizethető és könny en használható drónok felé mozdultak el. A cég három termékét is teszteltük az elmúlt néhány hétben: egy full HD-s felvételek készítésére alkalmas, kezes kvadrokoptert; ennek egy miniatürizált (és nagyon nem nagy felbontású felvételek készítésére alkalmas), de a falon is felfutó változatát; illetve egy két keréken guruló, távirányítású békát.

Parrot Bebop

A kvadrokopter a legnagyobb, legprofibb, legsokoldalúbb és ennek megfelelően legdrágább drón volt a teszten. Hatalmas csomagban érkezett, mert nemcsak a koptert próbálhattuk ki, de a Skycontroller nevű, nagy teljesítményű antennával felszerelt távirányítót is.

A Bebop lényege, hogy úgy ad profik által is használható lehetőségeket, hogy akár egy okostelefon képernyőjén keresztül is tudjuk irányítani. A telefon és a drón wifi-kapcsolaton keresztül találnak egymásra, a kormányzást, a gyorsítást-lassítást, emelkedést-süllyedést, egyszóval az irányítást a telefon kijelzőjének megfelelő területét simogatva, illetve a telefont döntve tudjuk intézni.

Mondhatnám, hogy érdemes megpróbálni, de inkább nem mondom, mert én is alig próbáltam ki. Egyszerűen azért, mert egy 150 ezres drónt nem mertem huzamosabb ideig rábízni a ma elérhető legmegbízhatatlanabb irányítási módra. A Bebop ugyanis gyors és érzékeny, még akkor is, ha a beállítások között úgy tekergetjük a holtjátékokat, hogy ne legyen az. A tesztelő, akinél előttem járt a kopter, összetörte, én nem akartam sokat kockáztatni, főleg azért nem, mert minek, ha egyszer ott volt egy óriási antennával és szuperérzékeny botkormányokkal felszerelt irányító (amit külön kell megvenni, nagyjából annyiért, amennyibe maga a drón kerül, vagy a kettőt csomagban, valamivel kedvezményesebb áron).

A bátortalanságomat erősítette a tény, hogy a drón és a telefon ötből háromszor az istennek sem akart egymásra találni. A Parrot-cuccok okostelefonos irányítása ugyanis egy appon keresztül megy. A sorrend az, hogy először összekapcsoljuk a telefont a drónnal, aztán elindítjuk az appot, és az alkalmazás a kapcsolatot érzékelve dobja fel a távirányítás lehetőségét. Na, ez annyira nem ment, illetve ha ment, nem tudtam, miért, és ha nem ment, akkor sem. Akkor sem volt jobb a helyzet, ha a telefont a Skycontrollerrel akartam összelőni, rendszeresen nem jött össze. Viszont ha igen, akkor baromi szórakoztató huszonöt perc következett.

A Bebop, ahogy már mondtam, fürge. Gyorsan megy, gyorsan emelkedik (meglepően magasra), és baromi messze el lehet vele lavírozni. Bizonyos távolság fölött nagyon jól jön a videós feed, amit a telefon képernyőjén látunk, hiszen harminc-negyven méteres távolságból már csak sejtjük, merre áll a drón, és mi történik, ha kanyarodásra ösztökéljük. A drón amúgy nagyrészt bolondbiztos, nagyon-nagyon óvatlannak kell lenni ahhoz, hogy lezuhanjunk vele. Ennek megfelelően feltöltésenként nagyjából egyszer csaptam oda, jellemzően azért, mert a nagy távirányításban nem mindig figyeltem arra, hogy az orr lebólintásával gyorsuló drón természetesen folyamatosan veszít a magasságából is. Amúgy pofonegyszerű vezetni, főleg azért, mert az automatika nagyon megkönnyíti a dolgunkat, nem kell például szélcsend, a számítógép a kisebb-nagyobb széllökéseket is kilibegi anélkül, hogy nekünk be kéne avatkozni.

Ez, mármint a könnyű irányítás amúgy rendszeresen hozta azt a helyzetet, hogy a gép olyan helyre keveredett el, ahonnan nem volt egyértelmű a visszatérés. Gondolom, most sokan mondják, hogy na, akkor döntsük már el, hogy könnyű irányítani vagy nem. Alapvetően nagyon könnyű, viszont azért csak egy kvadrokopterről van szó, amelyet két botkormánnyal irányítva pont négyszer olyan nehéz az uralmunk alatt tartani, mint egy távirányítós autót. Vagyis ha hirtelen kicsit melegebb helyzetbe kerülünk, például valamiért fák közé, emberek fölé vagy villanyoszlop mellé keveredünk kezdő drónsofőrként, az agyunk észrevétlenül pánikmódba vált, és hirtelen azt sem tudjuk, mit is kéne húzni, és merre. Na, az ilyen (az útmutatóban tiltott, de nem mindenki fog leutazni az Alföldre, hogy biztonságos terület felett repkedjen) helyzetekre van a gyere haza gomb a távirányítón: megnyomjuk, és a gép szépen visszalavíroz a kiindulópontra. Ha ez nem jön be, próbáljuk egy kicsit biztonságosabb terület fölé és alacsonyabbra vezérelni a gépet, majd nyomjuk meg a vészleállító gombot: a rotorok leállnak, a kopter pedig lezuhan, mint a VW-részvények árfolyama.

Hogy profiknak mennyire megfelelő választás egy ilyen gép? Őszintén megmondom, nem tudom, mert se profi drónos, se profi filmes nem vagyok. Az biztos, hogy az árához képest stabil és kezes, ráadásul kifejezetten jó minőségű anyagot rögzítő kis kopter ez, de teljesen biztos vagyok abban, hogy ez főleg otthoni felhasználóknak lesz elég. És itt jön a nagy kérdés: mi a francnak kéne bárkinek is otthonra egy drón? Nekem nincs rá válaszom, mármint azon túl, hogy őrült jó poén pont olyan cuccal játszani, amilyet gyerekként is szerettem volna, pedig nem is tudtam, hogy szeretném. Döntse el mindenki, hogy megéri-e megvalósítani a gyerekkori álmát egy nyaralás árából.

Oké, ha lezuhan, az tud drága lenni, plusz az egyórás feltöltés után legfeljebb félórás repülési idő akkor is rövidnek tűnik, ha ez kifejezetten jó arány drónszinten. Az akku cserélhető (és meglepően nagy), nagyjából tízezer forintért lehet külön vásárolni. Nem mondanám hátránynak, de tény, hogy oda kell figyelni: a drón rotorjai és törzse is nagyon forró tud lenni, érdemes óvatosan megfogni, különben simán megpirítja az ujjbegyeinket.

Parrot Rolling Spider

A Rolling Spider a Bebop kicsinyített mása: egy apró kvadrokopter, nagyon rossz felbontású, csak fényképek rögzítésére alkalmas kamerával. A trükk az, hogy sokkal olcsóbb is, kizárólag a játékok közé sorolható felhasználási lehetőségekkel. A minidrón Bluetooth-kapcsolaton át csatlakozik a telefonunkhoz, ami sokkal jobb, mint a wifis változat, ennek megfelelően viszont kicsi a hatótávolság, nagyon kell figyelnünk, hogy kint a szabadban ne felejtsünk el néha a gép után gyalogolni. Vagy ha mégis, akkor ne lepődjünk meg, hogy kétségbeesetten loholunk a vészleállítót nyomkodva a rabláncát letépő minikopter után, ami természetesen a biztonságosnak hitt mező széle, és egyben a közeledő távolsági busz irányába szakít teljes erejéből. Érdemes azt is észben tartani, hogy a könnyű robotot egy kisebb széllökés is simán elfújja, egyetlen pillanat alatt át tud jutni a mi kertünkből a szomszédéba, és nem is olyan egyértelmű visszahozni onnan, ha a szél nem áll a mi oldalunkra.

A kis drón igazából beltérben vicces, főleg, ha felszereljük rá a dobozban kapott, két hatalmas műanyag kereket is. Ilyenkor kisautóként is használhatjuk, sőt, egy falon vagy más, függőleges akadályon akár fel is guríthatjuk a zümmögő pókot. Ezzel vigyázni kell, a kerekek elég vékonyak, és bár eltörni nem sikerült őket, rugóként lövik ki az óvatlanul a falhoz navigált drónt. Cserébe jó pár méterről leejtve sem kell félnünk attól, hogy baja esik a szerkezetnek.

A telefonos irányítást szokni kell, érdemes sokat gyakorolni, mielőtt elkezdjük kergetni vele a macskát meg a gyereket, mert közel sem olyan stabil, mint várnánk, ráadásul a kapcsolat is csúszik, ezért van, hogy már rég nem azt mondjuk neki, hogy forduljon, de ő még mindig jobbra dőlve zümmög. Van pár előre beépített kunszt is, gombnyomásra lehet előre-hátra-jobbra-balra szaltóztatni a képet, de ezzel is csak óvatosan. Az előre-hátra még csak-csak, de japán kamikazékat idéző akciókat is össze lehet hozni egy egyszerű „pattanj balra” paranccsal.

A Rolling Spidernek két nagy negatívuma van: a kamera és az akkumulátor. A beépített kamera az ezredforduló körül gyártott Nokiák kameráinak minőségét hozza, ráadásul lassan sül el, és a kép is bántóan zajos lesz még közvetlen napfénynél is. Tessék, a legjobb kép rólam, tesztelés közben (a fenti videóban nem véletlenül írták oda, hogy a fénykép nem igazi).

A másik, hogy nagyon gyorsan, de tényleg, legfeljebb 8-10 perc alatt lemerül. Nem meglepő, hiszen négy motornak kell az energia, ráadásul a gép súlyának felét már így is az akkumulátor adja, de ettől még zavaró. Főleg akkor, ha tudjuk, hogy a gép 30-50 ezer forintba kerül. Ha választanom kéne, a három eszköz közül erre sütném rá a felesleges jelzőt: a selejt minőségű kamerát leszámítva jóval olcsóbban is kapni kvadrokoptert is, az egyszerű helikopterekről nem is beszélve. Oké, azokon nincs hatalmas kerék, de azok nem is adnak hozzá olyan sokat az élményhez, mert autóként használva még a repülésnél is nehezebb az irányítás.

Parrot Jumping Sumo

A Jumping Sumo a legérdekesebb (egyben a leginkább játékszerű) tesztalany volt. Alapvetően egy kétkerekű távirányítós autó ez, ami beépített kameráján keresztül folyamatos képet ad az irányításra használt telefon képernyőjén. A kapcsolatot sajnos wifin keresztül kell felépíteni, és itt is rendszeresen futottam bele abba, hogy bár a telefon a Jumping Sumo wifijére kapcsolódott, az alkalmazás nem fogadta el ezt tényként. Szerencsére jóval ritkábban fordult elő ez, mint a Bebopnál, de azért kellett néha egy-két ki-bekapcsolás, hogy játszani tudjunk.

A Jumping Sumo jó 15-20 méteres távolságig tudja folyamatosan küldeni a videojelet, ennél távolabb már falak nélkül is akadozni kezd, lakáson belül pedig már két fal is komolyan letompítja a wifi hullámait, vagyis amit a lenti reklámvideóban látunk, valójában csak akkor működik, ha a fiú szülei valami wifijel-erősítő anyagból építették a házukat.

A kis robot különlegessége, hogy egy speciális rugós szerkezet segítségével képes egész nagyokat ugrani is. Előre, jó fél méter magasra, tehát mondjuk egy székre vagy alacsonyabb asztalra. Ez egyrészt kiváló poén, mert nem simán odakocsikázhatunk egy mit sem sejtő családtag vagy kolléga mellé a másik szoba rejtekéből, de a frászt hozhatjuk rá. A robot nem rögtön ugrik, hanem előtte elég rémisztő recsegés közepette behúzza maga alá a hátsó lábát, majd óriási kattanással kilövi magát, épp, amerre áll. A baj csak az, hogy nincs semmi, ami a visszaérkezés energiáját elnyelné, így még ha véletlenül jól is célzunk, tuti, hogy a pattogás miatt nem oda jutunk, ahová terveztük.

Két érthetetlen dolog van a Jumping Sumóban. Az egyik, hogy vajon miért úgy kell berakni az akkumulátort, hogy végig szentül hiszi az ember, hogy egyetlen pillanat választja el az elemet a helyén tartó műanyag lap letörésétől. Egy Fiat Stilóban egyszerűbb izzót cserélni, mint ebben akkut. Amúgy itt nem éreztem egyedül zavarónak, hogy az akkumulátor gyorsan lemerül, annyira nem, hogy le sem mértem, mennyit tud egy feltöltéssel, de úgy negyedóra körülre tippelem.

A másik: a cucc alapvetően fényképeket tud rögzíteni, ha videót akarunk felvenni (és nyilván akarunk, hát pont az a lényeg, hogy van egy távirányítós kocsink kamerával), akkor a belső memória nem elég, külső USB-sticket kell bedugni a robotba, abba a micro-USB portba, amelyen keresztül a töltés is megy. És akkor most szavazzunk, mert kíváncsi vagyok, hány embernek van otthon micro USB-s pendrive-ja.

Kéne, mi?

Az igazat megvallva ha ingyen odaadnák (de nem adják), mind a három kéne, de egy tonna Nutella is kéne ingyen. Ha azt nézem, melyik éri meg az árát, akkor a nagy kvadrokopter és a Jumping Sumo marad meg, ha azt is figyelembe veszem, hogy melyik az, amelyiket tudnám is arra használni, amire való, akkor marad a Jumping Sumo. A Bebop túl komoly cucc, és mivel hirtelen semmi nem jut eszembe, amit mindenképpen egy drónnal akarnék lefilmezni, én simán passzolnám. Ettől még olyan embereknek, akiknek van valami hobbijuk, amit amúgy is rendszeresen filmre vesznek, a Bebop is jó választás lehet, bár a vásárlás előtt érdemes alaposan körülnézni. A piacon most épp nagyon erős a kínálat, pár fokkal butább vagy kínaibb példányokat a tesztben szereplő eszközök töredékéért meg lehet kapni, bár ha azokat összetörjük, kicsit nehezebb lesz pótalkatrészt rendelni Kínából.