A demoscene szó valószínűleg sok Index-olvasónak nem mond semmit, mert bár nagyon is virágzó, de eléggé underground szubkultúrát takar. A demoscene tagjai számítógépekre készítenek demókat; ezek egyszerre művészi víziók és technológiai-szoftvermérnöki erődemonstrációk. A digitális demók valamikor a nyolcvanas évek elején szökkentek szárba, nagyjából a Commodore-gépek megjelenésével, és művelői többnyire mai mércével már nagyon szerény képességű hardverből próbáltak a lehető legtöbbet kihozni. „Ezt nézzétek, mennyi színt tudunk, milyen felbontással, micsoda effektet milyen szédítő sebességgel, ráadásul mindezt milyen frankó zenére” – üzente a legtöbb demó akkoriban.
Később a szcéna mindenféle vadhajtásokat növesztett (megjelentek például a technikai brillírozás helyett inkább a szórakoztatásra hajtó alfajok, a szándékoltan béna lamerdemók vagy a „minden belefér” kategória, a wild demo), aztán ahogy a hardverek egyre erősebbek lettek, és így egyre kevesebbet jelentettek a korlátaik, a democsapatok kitaláltak maguknak még durvább korlátokat. Például az egyik népszerű kategória a 4K, ami azt jelenti, hogy a kategóriába csak a legfeljebb 4 kilobájt méretű demók férnek bele. A demoscene ma is aktív, és számos magyar művelője van, ők külföldi csapatokkal alkalmanként összejárnak, és több kategóriában versenyezve összemérik erejüket úgynevezett demopartikon. Szeptemberben például a Function 2015 demopartit rendezték meg, a diaszpórán belül nagy sikerrel.
A hosszú bevezető csak azért kellett, hogy ne szaladjon ki a világból, ha elolvassa a hírt, ami az egész cikket életre hívta:
És akkor még mindig el kell magyaráznom, mi az a SIDrip Alliance meg a Second Reality.
Kezdjük az utóbbival: a Second Reality egy legendás demo, amit a Future Crew nevű finn democsapat hozott össze az Assembly '93 demopartira. Mint a parti nevéből is látszik, a mű 1993-ban készült, és olyan effekteket mutatott, amiktől a teljes akkori demoscene letette az állát. A Second Reality hamar a szubkultúra egyik alapvetésévé vált az oszcilláló köreivel, plazmaeffektjeivel meg a pentagrammás fej előtt pattogó torzítógömbbel. Tekintsük is meg, és úgy tessék nézni, hogy ez a demo akkor született, amikor a videojátékok csúcsát a Day of the Tentacle meg a legelső X-Wing jelentették.
A SIDrip Alliance őstagjai 2009-ben találkoztak egy patinás hazai 8-bites rendezvényen, az Árok Partyn. A hasonló érdeklődés és a C64-zenék szeretete összehozta őket, elkezdték C64-es játékok zenéit rockos hangszereléssel feldolgozni. 2010-ben volt első koncertjük. Mivel a tagok az ország különböző pontjain laknak, elég nehéz összehozni egy próbát – eddig 15 koncertjük és 15 próbájuk volt, vagyis koncertenként éppen egy. Idén jelent meg első albumuk, a szabadon meghallgatható és letölthető Relive. További részletek a zenekar C64-es látványvilágú honlapján, az IDDQD blogon pedig talál egy egészen friss beszélgetést a frontemberrel és a billentyűssel.
Szóval a Second Reality legendává vált (még C64-verzió is készült belőle), így érthető, hogy megihlette a SIDrip Allience-et, ami pedig nagyjából a legmenőbb magyar chiptune zenekar. Illetve nem egészen chiptune, mert hagyományos hangszereket használnak; inkább fúziós rocknak nevezhetnénk, vagy még pontosabban SIDrocknak, bár ehhez megint magyarázkodni kell. A SID egy digitálishang-technológia neve, amit a Commodore 64-ben alkalmaztak, illetve maga a C64-es zeneformátum. A kisebb szintetizátort magában rejtő Commodore 64 három hangcsatornájából elképesztő zenéket lehetett kihozni annak idején, és később több zenekar is felfedezte, hogy rockos hangszerelésben, kisebb-nagyobb átdolgozásokkal mennyire jól szólnak ezek. Egész híres banda lett közülük például a dán Press Play On Tape vagy a hagyományosabb metált is játszó svéd Machinae Supremacy. A legismertebb magyar SIDrock csapat pedig – bár ők sima rockzenekarként hivatkoznak magukra – kétségtelenül a SIDrip Alliance, főleg a Function 2015 óta.
Nem próbálom megszámolni, hogy ez hányszorosan saját farkába harapó kígyó, inkább nézzük meg a kategóriagyőztes klipet:
A klip kulisszatitkai is legalább annyira érdekesek, mint a háttere. Gyakorlatilag egyedül készítette a Systron nevű cég egyik alapítója, Szalkai Péter (művésznevén Vector), aki 13 éves kora, azaz 1988 óta foglalkozik amatőr filmezéssel. Szalkai és filmes érdeklődésű barátai 2004-ben hozták létre a Salgótarjáni Mozgókép Egyesületet, és alapvetően nem profitszerzésre, hanem gyerekkori álmaik – a filmezés – beteljesítésére. Addig ugyanis a konyhapénzt költötték drága hobbijukra, az egyesületnek viszont már lettek fizetős munkái, a befolyt pénz pedig fedezte a szerelemprojektként készített filmek költéségét (legalábbis egy részét). Szalkaiék legszívesebben játékfilmet forgatnak, egyik legkomolyabb próbálkozásuk a retrós látványvilágú C.R.A.S.H-961, ami kevesebb mint ezer euróból készült, de a filmet nézve ez egészen hihetetlen. De az elmúlt napok egyik virális mókavideóját, a József Attilát szavaló Han Solót is ők vágták össze.
Mint a C.R.A.S.H-961-en látszik, a Systron nagyon kevés pénzből hoz ki nagyon sokat, és erre a SIDrip Alliance klipje is jó példa. Szalkai sufnimegoldásokkal, de megint csak profi végeredménnyel készítette a klipet, ráadásul szívességből. A rendező a zenekar egyik tagjával együtt dolgozott még évekkel ezelőtt, a C64-es-amigás múlt miatt hamar megvolt a közös hang, később készített nekik egy koncert-dvd-t is – így akkor is rá gondoltak, amikor a klip ötlete felmerült. Teljesen bizalmi alapon történt a dolog: volt egy kétnapos forgatás a tagokkal, aztán Szalkai két hónapra eltűnt vágni, utómunkázni és effektezni, és utána már a kész klipet mutatta meg. A négy zenésznek pedig tátva maradt a szája.
„A forgatás egy Salgótarján melletti faluban volt – mondja Szalkai. – Olyan kicsi helyiségben, ahol egymás mellett nem fértek el a zenekar tagjai.” Így egyenként kellett felvenni a dobost, a gitárost, a bőgőst és a billentyűst, és a rendező utómunkában vágta egymás mellé a tagokat azoknál a jeleneteknél, ahol valamiféle színpadkép kellett. Más mezítlábas megoldások is voltak,
„Minden eszközt, amink van, mi magunk gyártottuk a kamera kivételével. A fahrtkocsit, a darut, mindent. A blue boxhoz szükséges kék hátteret is mi hegesztettük függönyanyagból” – fogalmaz Szalkai.
Bár a klipet egy demopartin mutatták be, Szalkai nem kért segítséget a demoscene tagjaitól a számítógépes grafikákhoz. Minden, ami a klipben látható a napraforgóktól a menetelő emberkékig, az ő keze munkája. Sőt, két programot is írt kifejezetten a kliphez: az egyik egy kódgenerátor, ami véletlenszerűen gyárt assembly programnyelven írt C64-kódsorokat, és karakterenként rajzolja ki azt, minden képkockán eggyel több karaktert megjelenítve. A másik program egy visszatérő látványelemért felel: a rohangáló kis pixelek, amik véletlenszerűen változtatnak irányt. Szalkai nem talált megfelelő programot, ami ilyesmit csinált volna, hát írt egyet. „Ezek PHP-ben készültek, nem egy nagy programozási dicsőség, de ezzel még demoscene-esebb a klip” – szerénykedik.
Mint a Second Realityn is látható, a demók tételekből állnak, és a klip szerkezete is ilyen; különböző témájú, kicsit mindfuck képek jönnek egymás után, miközben a zenekar nyomja a számot. Összekötő motívum az óra, ami rögtön az első jelenetnél megáll, amikor egy csinos nő megjelenik, leheveredik egy kanapéra, és kacéran a kamerába néz. „Valahogy azt akartam megfogni, hogy az egyéni látásmód, az egyéni gondolkodás mennyire időtlen” – mondja Szalkai. Ezt mondjuk én nem láttam bele, csak annyit, hogy baromi jól néznek ki az egyes képek, de az órás motívum kétségtelenül jót tett a klipnek. És ilyen összekötő motívum lett az említett nő is, Szőllős Mónika Rebeka modell. Eredetileg az volt a terv, hogy a hölgy a zenekar tagjait próbálja majd egyenként elcsábítani, de ez Szalkai szerint nem működött a más irányt vett klipben, így azok a felvételek kimaradtak (illetve a lenti, nálunk debütáló werkfilmben megtekinthetők). Helyette lett egy keretes szerkezet a modellel, illetve Rebeka arca több központi helyre is bekerült a klipbe.
A klip részletei persze valószínűleg a geekeknek mondanak majd a legtöbbet. Például az első színpadképen több kijelzőn is az eredeti Second Reality részletei futnak, és a színpadon is a legendás demo poliédere pattog. Az említett C64-kódsor is a nörd kommuna felé kacsint, egy ponton a frontember fején is feltűnik a C64-logo, sőt a klip végén Rebeka okostelefonján egy C64-indítóképernyő virít (bár olyan kicsiben, hogy nehezen felismerhető). A Metropolis plakátját pedig már találják meg önök.
A klip elkészülte után Szalkaira várt még pár stresszes nap. „Bezárkóztam a két hónap utómunka alatt, és kicsit rámentem lelkileg arra, hogy vajon fog-e tetszeni a SIDripnek, amit csináltam. És akkor még ott volt a Function is. Filmfesztiválokon már voltam, de ez más közeg, nehezebb közönség, és ez a közönség döntött” – mondja a rendező.
„Aztán amikor bemutattuk, az utolsó egy percben már nem lehetett hallani a zenét, annyira tapsoltak.”
Ennek ellenére nem valószínű, hogy a klipet játszani fogják a zenetévék. „Ötperces, instrumentális zene – ezek máris olyan paraméterek, amikkel nem sok helyre engedik be a klipet – fogalmaz Szalkai. – A maga környezetében szerették, de nem tudom, hogy más közegbe kiragadva mennyire lehetne sikeres.” Szerencsére ott a YouTube, tessék odamenni megnézni (vagy itt a cikkben).
Persze, mint minden rendező, Szalkai is pár dolgot már máshogy csinálna, ha újrakezdhetné. „Mindenképpen bátrabb lennék történetileg. Kicsit sztorisabbá tenném, több olyan pillanattal, mint az egyéniséget jelképező fehér emberke vagy a piros virág – mondja. – Attól féltem eleinte, hogy nagy baj lesz, ha nagyon elszakadok a demótól, de utólag úgy látom, éppen az volt jó, hogy elszakadtunk tőle.”