Vicces lenne úgy kezdeni ezt a cikket, hogy ha ön már járt Londonban, hiszen pillanatnyilag a magyarok tetemes része nem simán volt Londonban, de konkrétan ott is lakik, vagy ha odamegy, akkor nem turista, hanem a rokonait látogatja. Szóval kezdjük máshogy.

Ha ön szereti Londont, és érdekli, milyen lehetett jó 150 évvel ezelőtt róni arrafelé az utcákat, ha szereti a dickensi világot, a viktoriánus kort, és úgy általában odáig van az olyan történetekért, melyekben a templomosok és a bérgyilkosok ősi klánjai csapnak össze nagyhatalmú ereklyékért, akkor az Assassin's Creed című játéksorozat aktuális részét önnek találták ki. Sajnos ha ön valami furcsa ötlettől vezérelve mindezeken felül egy jó játékot is szeretne, akkor nincs szerencséje.

Meghozta gyümölcsét a kiadói akarat, most már évente van új bérgyilkosos-falonfutós-torkonszúrós játék, csak épp fejleszteni felejtettek el a fejlesztők. Ha ön játszott mondjuk az Assassin's Creed II-vel, akkor nagyjából látott mindent, ami itt van, csak ott még volt néhány extra, ami itt már nincs. Eleve Firenze, de az mondjuk személyes dolog, hogy kinek melyik európai város tetszik jobban. Sokkal fontosabb, hogy mostanra kifutottunk az érdekes főszereplőkből és a szórakoztató játékelemekből.

Továbbra is az van, mint eddig, csak ha lehet, még monotonabb az egész. Az a feladatunk, hogy kerületről kerületre, városrészről városrészre haladva felszabadítsuk a gonosz templomosok uralma alatt nyögő Londont. Gyerekmunka, bandaháború, ármánykodó gonoszok lapulnak mindenhol, és csak mi, a Frye-ikrek segíthetünk.

Londonban hej, van számos utca

Kicsit furcsa lesz, de a mostani részben két főszereplőt is kapunk, ráadásul nagyjából végig mi magunk dönthetjük el, hogy épp kivel játszunk. Nem párhuzamos a sztori, azt választhajtuk meg, hogy az egy fiúból és egy lányból álló ikerpár melyik tagjával szeretnénk futkorászni a 1860-as évek Londonjában. Ez még akár jó is lehetne, de sajnos nem az.

Jó lehetne, mert a lánytestvér az utóbbi idők legjobban eltalált női karaktere. Vicces, erős, önálló és markáns, ráadásul úgy tud emlékezetes lenni, hogy külsőre nem sok, más játékokban megszokott dolgot kapunk: nem lóg ki a combja, nincsenek gigantikus mellei, és a páncélja sem úgy készült, hogy előnyös alakját minél jobban kiemelje.

Az van, hogy az előző részek során a játékot kiadó Ubisoftot annyira támadták azzal, hogy pontosan nulla emlékezetes női szereplője van a sorozatnak, hogy a Syndicate-re nagyon összekapták magukat, és alaposan felpakoltak normális, egyenjogú női karakterekkel. A jók és a gonoszak között egyaránt akad jó női szereplő, de sajnos úgy tűnik, az ilyesminek ára van: most ugyanis a férfi főszereplő lett nevetségesen kétdimenziós figura. Az ikerpár férfi tagja erőszakos, beszólogatós, kivagyi seggfej, az embernek szinte fáj, mikor a történet egyes pontjain kötelezően vele kell játszani, az átvezető videókban meg csak az ütni való paraszt színvonalat hozza minden mondatával.

A Bowie street-en hogyha járok

Ha elszakadunk az egyenjogúsági harctól, és kicsit messzebbről nézzük a történetet, azt látjuk, hogy ez az egyensúly a játék többi részéből is hiányzik. A sztori maga most is jó, van egy halom érdekes szereplő, összefutunk Dickensszel, Darwinnal, még a királynő is előkerül. A gonoszok eközben a viktoriánus kor legjobb értelemben véve közmondásos figurái, akiknek torkát tényleg élvezettel szúrjuk át egy, a közbiztonságra különösen veszélyes szúrófegyverrel.

Viszont az, amit két, ilyen tényleg emlékezetes találkozás között kell csinálnunk játék címszó alatt, az jóval korábban válik unalmassá, mint hogy az ember szívesen csinálná csak azért, hogy a sztori haladjon. Egyszerűen elszomorító, hogy a fejlesztők iszonyatos melóval leprogramozták Londont úgy, hogy sokan talán még az étterem épületét is megtalálják, ahol mosogatnak, megtöltötték élettel, de közben játékosként nulla változatosságot kapunk. A történet különleges küldetéseit leszámítva ugyanazt a néhány küldetéstípust játsszuk majd újra és újra. Nagyjából úgy a második nagy kerület felszabadítása után mondjuk azt a magaslati pontról körülnézve, hogy na hát egy frászt fogok megint gyerekmunkásokat kiszabadítani.

Márpedig de, fogunk, mert a játék rendszere úgy van kitalálva, hogy muszáj legyen darálni és tolni ezeket a mellékküldetéseket, hogy szintet lépjünk és fejlesszük a felszerelésünket (és az általunk toborzott utcai bandát), különben az erősebb ellenfelek ellen esélyünk sem lesz.  Nem szaladhatunk neki egy 3-4 szinttel erősebb ellenfélnek (akit csak a feje feletti szám különböztet meg egy nála jóval gyengébbtől), mert szétpofoz minket egy perc alatt. Az tény, hogy bár a feladat mindig ugyanaz, az egyes helyzetek valamelyest mindig különböznek, nem lesz két ugyanolyan gyár, hogy a gyerekmunkás példánál maradjunk, viszont baromi idegesítő, hogy megint összesen hatféle ember ellen harcolunk, mármint ugyanúgy néz ki mindenki.

De annyira ugyanúgy, hogy például az illegális bunyókon kis halmokat pakolunk a takkra ugyanolyan faszikból, de a kedvenc jelenetem mégiscsak az volt, mikor az utcán kicsit csálén leparkolt lovaskocsim miatt keletkezett közlekedési káosz eredményeképp két tucat zsír ugyanolyan ló hullája feküdt a Covent Garden előtt.

Bob úrfi, hej, legény a talpán

És sajnos még csak nem is ez a legidegesítőbb hiba a játékban. A szokásos, ekkora játéktérnél elkerülhetetlen semmibe zuhanások és összecsúszó dimenziók mellett a kőbuta mesterséges intelligencia is visszatér. A kedvenc rendszeres hibám az volt, mikor a fedezék mögüli füttyögéssel magunkhoz csalt figura megakad két, egymástól jó méternyire lévő berendezési tárgyban, és addig pattogott ott, míg el nem felejtette, miért is indult el eredetileg. Ezt a pattogást amúgy bármilyen helyzetben el tudja játszani a gép, akár három-négy hülye is cikázhat tőlünk pár lépésre egy trükkös lépcsőfordulóban, vagy két ládából összeálló labirintusban.

Nem teljesen hiba, de azért idegesítő, hogy a játék legnagyobb részét azzal töltjük majd, hogy ide-oda futkorászunk Londonban. Ezt elméletileg megkönnyítené a csuklónkra aggatott kötélvető szerkezet, de nem teszi, mert hol fel tudjuk lőni magunkat a tetőre, hol nem. Így aztán marad az, hogy lopunk magunknak egy hintót, konflist vagy szekeret. Van ugyan lehetőség a térképen egyetlen gombnyomással nagyobb távolságokat átugrani (avagy fast travel), de a tesztelésre használt PS4-en félpercekbe telt, mire betöltött, szóval a gyors utazás nem a legjobb fordítás.

A közlekedés szempontjából a kedvencem a Frogger-hommage a Temzén: egymás mellett elszáguldó hajókon ugrálva is át lehet kelni a folyón, nem csak a hídon, mint az egyszerű népek.

Összességében inkább helyben topogás lett ez a rész: lehet szeretni, és vannak kifejezetten negatív pillanatok is benne. Aki a sorozat megújulását várja, az várjon tovább, aki a végletekig lemodellezett városok és a kétgombos harcrendszer miatt van oda a játékért, az örülhet megint. Tulajdonképpen egy nagy billegés jellemzi a Syndicate-et, mert bár roppantmód sűrű a tartalom, a technikai megvalósítás sokszor sántít, és végeredményben nem szippant már be a játék úgy, mint az ilyen szempontból csúcs második rész tette. Nem is tudom, mi a rosszabb, hogy nem sikerült hosszabb távon is élvezhető tartalmat a nagy mennyiség helyett a játékba pakolni, vagy hogy igazából nem érdekel, mi lesz a bérgyilkos ikrekkel, főleg, hogy az egyiküket utálom is, ráadásul nem értem, miért lesz jobb a londoniaknak attól, hogy a közreműködésemmel az egyik utcai banda helyett egy másik utcai banda uralja majd a környéket.

  Az ember újra és újra nekikezd, mert bőven van mit felfedezni a városban, aztán mikor fél óra múlva is ugyanazt a hat dolgot csinálhatná, mint a korábban lenyomott 7-8 órában, akkor hirtelen fontosabb lesz csekkolni, mi érdekes van a való életben.