Szép lassan tényleg elindul a kormányzati Facebooknak nevezett, hivatalos nevén arcképelemzési nyilvántartás és rendszer. Amiről egyelőre nem sokat tudni, csak azt, hogy elindul. Megpróbáltunk a mélyére ásni: mit tud majd, mennyire lesz egyszerű használni, tudunk-e majd arról, ha a gép a mi képünket is kiköpi, és úgy általában, lenne-e haszna egy ilyen rendszernek, ha terroristákat vagy veszélyes bűnözőket akarnánk elfogni.
Amikor először jött információ arról, hogy a kormányzat és a nyomozati szervek olyan számítógépes nyilvántartást és arcképelemző rendszert szeretnének, amelybe minden olyan polgár bekerül, akinek akár csak egyetlen arcképes igazolványa is készül, érthetően mindenki a Nagy Testvérről és az orwelli jövőről kezdett beszélni.
Már a témáról született első cikkben igyekeztünk kiemelni, hogy ha a használatra jogosult szervek betartják a vonatkozó törvényeket, akkor valószínű, hogy a rendszer nem egy lépés lesz a totalitárius diktatúra felé, hanem egy olyan plusz, ami szokatlanul 21. századi a magyar rendőrség általánosnak vélt eszközeihez képest.
De egy halom kérdés megválaszolatlan maradt. Hogy csak néhányat említsünk.
A válaszok egy részével sajnos továbbra is adós marad a Belügyminisztérium. A nekünk küldött levelükből kiderül, hogy a használt algoritmus(ok) nem nyilvánosak, és arra sincs lehetőség, hogy egy önként vállalkozó példáján mutassák meg, hogy működik majd a rendszer. Ezt őszintén sajnáltuk, mert ez sokat segíthetett volna abban, hogy az emberek lássák, nem sokkal komolyabb és ijesztőbb a nyomozók által használt technológia annál, amit az emberek amúgy is magukra hívnak a Facebook használata közben.
Azt viszont megtudtuk, hogy a rendszer kiépítése 2,6 milliárd forint lehet legfeljebb, de ez „magában foglalja többek között a számítástechnikai rendszer kialakításának, a szükséges infrastruktúra beszerzésének, a feladatellátást végző állomány oktatásának és a munkakörnyezet kialakításának fedezetéül szolgáló összeget, valamint a 2016. évi működtetési költségeket is”. Az éves fenntartás bruttó 460 millió forint körül lesz, ebben benne van a rendszerek működtetése (és a szállítók által nyújtott terméktámogatás is, ami a számítástechnikai rendszerek működtetési költségeinek oroszlánrésze általában), illetve az Arcképelemző Központban dolgozó emberek bére is.
Azzal kapcsolatban, hogy mennyi joguk lesz az embereknek megtudni, hogy az ő profiljuk bekerült-e már a rendszerbe, kicsit ködös a válasz. Mármint nehezen érthető, a BM és a Nemzeti Adatvédelmi és Információs Hatóság is csak recsegős jogásznyelven tudta elmondani a lényeget. A lényeg ugyanis az, hogy bőven lesz joguk az embereknek arra, hogy a törvényben biztosított lehetőségük szerint kérdezhessenek, és bár nyomozati érdekekre hivatkozva ki lehet majd bújni a válaszadás alól, a NAIH szerint nagy eredmény, hogy a hatóságnak indokolnia kell, pontosan miért is nem árulja majd el valakinek, hogy az arcképprofiljával történt-e már valaha valami.
A BM és a NAIH azt is kiemelték, hogy a rendszer használatának jogi környezete direkt úgy lett megalkotva, hogy a lehető legkisebb esély legyen a visszaélésre. A rendszer személyes adatokat nem tárol, így igazából sok részletet megosztani sem tud később. Ezt a BM úgy fogalmazta meg, hogy ha valaki meg szeretné tudni, hogy felmerült-e a profilja valahol a rendszerben, először a nyilvántartó szervhez kell fordulnia. Ők azt vizsgálják meg, hogy továbbítottak-e adatot anonim módon a profilnyilvántartó felé. Ha igen, a profilnyilvántartó nézi meg, hogy miután hozzájuk beérkezett a kérés, ők küldtek-e válaszként bármit, és ennek a vizsgálatnak az eredményét küldik vissza (zárt rendszerben) a kérdező állampolgárnak.
Hogy a jogi csűrés-csavarás után valami kézzelfoghatót is kapjunk, próbáltunk felhajtani egy olyan szakértőt, aki tud válaszolni néhány konkrét kérdésre is. Az arcfelismerő rendszerek ugyanis egyelőre eléggé nem a filmekben látott teljesítményre képesek. A működésüket alapvetően befolyásolja két tényező:
Magyarországon mindkettő eléggé gyatra tud lenni, az utcai kamerák képe, de még az pénzkiadó automaták felvételei is alkalmatlanok arra, hogy egy embert az arca alapján azonosítani tudjanak. Erre elég jó példákat látni, ha felnézünk a Police.hu-ra, és átfutjuk az ott kiadott profilképeket. Rá is kérdeztünk Otti Csabánál, a téma egyik magyar szakértőjénél szakértőjénél – aki az Óbudai Egyetem Bánki Karának oktatója – arra, hogy vajon a rendszer képes lesz-e arra, hogy a rendőrségi rajzolók profilképei alapján működjön. „Nehéz ezt megmondani, első körben nyilván nem nagyon” – írt vissza a szakértő, de hozzátette, hogy a rendszer képességeit csak a bevezetés után lehet pontosan felmérni és optimalizálni, vagyis a rendszer használata egyben folyamatos paraméterezést és fejlesztést is jelent.
Korábbi cikkünkben így foglaltuk össze, hogy is működik majd a rendszer.
Lesz egy hivatal, ahol mindenki arcáról őriznek egy fájlt, ami nem egy kép, hanem egy csak szoftveresen értelmezhető adat arról, hogy milyen tulajdonságai vannak az arcunknak. Szemek távolsága, az orr helyzete, az áll és az állkapocs formája, a homlok magassága, a haj színe, stb. Tegyük fel, hogy a rendőrség ismeretlen tettes után nyomoz, akiről készült egy kép, ahol látszik az arca. A törvénytervezet szerint a következő történik.
Az viszont biztos, hogy egyelőre még nincsenek arra optimalizálva a hazai térfigyelő kamerák, hogy az arc bizonyos jegyeit figyeljék – legtöbbször egyszerűen azért, mert nem elég jó felbontású a kapott kép ahhoz, hogy a száj végeit, az orr szélét, a szem vagy épp a szemöldök széleit fel lehessen ismerni rajtuk. Otti szerint azoknál a nyomozásoknál, ahol a térfigyelő kamerák segítenek, legtöbbször nem az arca, hanem a ruházata, a mozgása vagy más, fizikai jellemzője alapján azonosítják az elkövetőt. Arra a kérdésre, hogy mennyi esélye van valakinek egyszerű változtatásokkal (napszemüveg, szakáll) védekezni a kamerák ellen, a szakértő szerint szintén kettős a válasz. Egyrészt ezek az apró jegyek könnyen megzavarhatók például egy szakállal, de pont ezért a rendszerek sokszor infra képek alapján működnek, ami átlát az ilyen egyszerű álcákon. Ugyanakkor ez a megoldás a magyar rendszernél nem merült fel.
Tegyük fel egy pillanatra, hogy a hatóságok nem az ártatlanok vegzálására vagy egyszerű kukkolásra akarják használni majd a rendszert, hanem a külföldön már rendszeresen előforduló terrorcselekmények elleni védekezésre, tehát valódi bűnmegelőzésre. Otti szerint a bostoni események – sajnos csak utólag, de – bizonyították, hogy a megfelelő inputtal a rendszer fel tudta volna ismerni az egyik elkövetőt, de például Párizsban, ahol a támadások elkövetői nem voltak rajta a körözési listákon, nem segített volna az utcákon sétálók arcát fixírozó számítógép.
Az sem teljesen egyértelmű, hogy mennyi előnyt jelent majd, ha egy ilyen rendszer kidob egy arcot. „Bostonban és Párizsban is olyanok voltak az elkövetők, akik már régóta a titkosszolgálatok látókörében mozogtak” – mondja a szakember, aki szerint egy ilyen adatbázis csak akkor ér valamit, ha a hatóságok tudnak mit kezdeni azzal, hogy a gép kiszúr egy gyanúsítottat.
A térfigyelő kamerákra kötött automatákat nyilvánvalóan nem a magyar hatóságok találták fel, évtizedek óta folynak olyan fejlesztések és kutatások, melyek lényege, hogy számítógépes rendszerek a figyelt emberek mozdulataiból, testtartásából, a megszokottól eltérő útvonalából előre tudják jelezni a veszélyes következményeket. A baj inkább az, hogy a társadalom még nincs igazán felkészülve arra, hogy a rendőrök gépek százalékszámítása alapján sejtett, „mi lett volna, ha”-jellegű gyanúsítások alapján tartóztatnának le embereket. Természetesen a magyar rendszer nem is erről szól.
Ahogy azt már egy korábbi cikkünkben is leírtuk, a magyar rendszer elsősorban arra lehet majd jó, hogy már megtörtént eseményeknél született, jó minőségű fotók vagy fantomképek alapján, az arcok jellemző jegyei segítségével előszűrjék a lehetséges gyanúsítottakat. A hangsúly az előszűrésen van, a gép által a hasonlóság nagysága alapján kidobott gyanúsítottakat ugyanis a folyamat második szakaszában élő emberek csekkolják, hogy a minimumra csökkenjen az alaptalan gyanúsítások száma.
A lényeg, hogy ha a gép szerint a kapott képből alkotott számsor (profil) hasonlít a rendszerben tárolt számsorok (profilok) valamelyikéhez, szól. Ekkor lép be a folyamatba egy ember, aki kikéri a profilokhoz tartozó fényképeket, és a gépekkel egyelőre nem modellezhető saját agya és látása segítségével hasonlítja össze a keresett személy arcvonásait a gép által hasonlónak vélt emberével. Otti szerint ez nem teljesen új dolog, hiszen az ujjlenyomat-elemző szoftverek eredményeit is emberek ellenőrzik le: az AFIS-nek nevezett rendszerekben a legjobban egyező találatokat kifejezetten erre a munkára képzett szakemberek bírálják el.
Az eddig olvasottak alapján tehát az arcképelemző központ nem valami félelmetes hatalmi eszköz, hanem egyike a 21. század vívmányainak, mely helyesen használva ugyanolyan fontos része lehet a nyomozók és az igazságügyi szakértők munkájának, mint az ujjlenyomat. A rossz érzés, ami a megnyugtató válaszok ellenére sem akar múlni, inkább abból jön, ahogy a magyar politika az elmúlt húsz évben a személyes adat biztonságához fűződő jogainkat kezelte: egyetlen óvatlan adatközlés elég lehet ahhoz, hogy akár több párt listájára felkerüljünk. A saját példámból tudom, hogy a NAIH ugyan lelkiismeretesen jár el adatbiztonsági kérdésekben, legtöbbször mégis a súlytalan sóhivatal szerepét tölti be.
Az arcképelemző rendszer azért nélkülözi az emberek bizalmát, mert túl sok példa volt már arra, hogy az adatbázisokkal való, egyértelműen jogtalan visszaéléseknek nem lett következménye. Majd ha eljutunk odáig, hogy megismerhetjük a pártok vagy a mindenkori kormányzat adatbázis-építési szokásait, ha majd megismerhetjük az áruházláncok rólunk őrzött adatait, majd ha nem több hónapos késéssel szól a Google, hogy a hatóságok kikérték a profiladatainkat, na, majd akkor lesz megnyugtató, hogy egy kormány megígéri, hogy istenuccse nem kémkedik utánunk.