Képzeljenek el egy országot, ahol az állam mindenről tud, a kor legfejlettebb eszközeivel figyeli az állampolgárait, és pontozza, hogy milyen mértékben élik a rendszerideológia szerint az életüket. Most pedig képzeljenek el egy országot, ahol az életminőség javítását fejlett digitális eszközök segítik, és a társadalom egészségesebb működését komplex rendszerekkel biztosítja a kormány. Az előbbiről az orwelli disztópiák juthatnak eszünkbe, az utóbbiról meg mondjuk Észtország. Pedig mindkét kép Kínával kapcsolatban merül fel mostanában. Az ország évek óta tervezgetett nagy társadalmi kreditrendszere lassan kezd formát ölteni. Ez ma még nem működik, de ami már igen, az ettől független. Legalábbis egyelőre. Totális megfigyelés, játékosított diktatúra, vagy ártalmatlan ügyfélminősítő rendszer készül Kínában?
Az állampolgár-minősítő rendszer terve már többször végigszaladt a nyugati sajtón, miután 2014 nyarán egy kutató lefordította angolra a tervezet szövegét. Legutóbb most decemberben kapták fel megint, miután Youtube-ra is felkerült egy elég pontatlan magyarázó videó, amelyet nagy médiumok is átvettek.
A videóban, és ezért több nyugati tudósításban összecsúsznak már működő, önkéntes üzleti kezdeményezések és az állam még csak tervezett, kötelező érvényű rendszere. A kínai viszonyokra tekintettel az egybemosásuk nem is tűnik teljesen alaptalannak, de azért érdemes megkülönböztetni a jelent a tervektől:
A legnagyobb magánrendszer a Sesame Credit, ennek a tesztverziója valójában már 2015. januárban elindult, és nyáron élesedett is. A súlyát az adja, hogy az Alibaba e-kereskedelmi óriás (a kínai Ebay), pontosabban annak az Ant Financial nevű pénzügyi lányvállalata áll mögötte, amely az Alipay nevű fizetési rendszert (a kínai Paypalt) is működteti. A rendszer a felhasználók hitelképességét méri fel, gyakorlatilag egy saját hitelminősítő rendszer.
Ilyen rendszerekre kétségkívül szükség is van, mert pénzügyi szolgáltatások terén Kína jelentős elmaradással küzd. Az ország egyetlen hitelminősítő rendszerét a kínai nemzeti bank működteti, de ez csak a lakosság kevesebb mint 25 százalékára terjed ki – ugyanez a szám az Egyesült Államokban például majdnem 90 százalék. Ez nyilván nem tesz jót a hitelezésnek, így a belső fogyasztásnak se. Míg az USA-ban egységes hitelképességi mutató határozza meg, hogy milyen feltételekkel kaphat valaki hitelt, a kínai kormány saját adatai szerint egy ilyen rendszer hiánya évi 97 milliárd dollár kiesést jelent. Ezért adott engedélyt a kormány nyolc magáncégnek, hogy beindítsák a maguk minősítőrendszerét, és segítsenek a hitelezés felpörgetésében.
A Sesame Creditben 350-950 pontot lehet elérni. Az Ant Financial szerint öt tényező befolyásolja a pontszámot:
Vagyis a szolgáltatás használata számít, a kereset például nem. Ezért írta a Quartz kínai újságírója még októberben, amikor kipróbálta a pontrendszert, hogy jelenlegi formájában a Sesame Credit valójában inkább hűségprogramként működik, semmint valódi ügyfélminősítő rendszerként.
A rendszer akkor kezd túllépni egy üzleti szolgáltatás határain, amikor már azt is értékelik, mire költenek az ügyfelek. Bár a Quartznak a cég képviselője azt mondta, a vásárlások tartalmával nem foglalkoznak, a Caixin nevű kínai lapnak a technikai igazgató arról beszélt, hogy a vásárlási szokások és az életmód is beszámít:
Ha valaki például napi tíz órát videojátékozik, lustának tekinthető, és ha valaki gyakran vesz pelenkát, akkor lehet, hogy szülő, aki nagyobb valószínűséggel tekinthető felelősségteljesnek.
A Sesame Credit viszont állítólag nem figyeli a felhasználói közösségi profiljait. A történetnek ez az eleme a másik nagy magánrendszertől jön. A másik legfontosabb próbálkozást ugyanis a China Rapid Finance jegyzi, ez a cég az Alibaba nagy riválisa, a Wechatet is működtető Tencent (a kínai Facebook) partnere.
Itt is a kínai hitelpiac kátyúinak a kerülgetése a cél. Mivel a lakosság kis hányada használ csak hitelkártyát, nincs mi alapján minősíteni őket, így nem kapnak hitelt. Márpedig mindenki abból főz, amije van, míg az Alibaba az online vásárlásokra támaszkodhat, a Tencent elsősorban a maga masszív közösségi médiás adatbázisaival pótolhatja a hiányzó adatokat. A cég a felhasználók kapcsolati hálója, az online ismerősök hitelképessége alapján osztályozza az embereket.
Az említett videó központi üzenete volt, hogy “a kínai kreditrendszerben” az a legdurvább, hogy a gamifikáció elvei mentén játékosítja az elnyomó rendszert, vagyis a játékokból kölcsönzött mechanizmusokkal motiválja az embereket, hogy aktívan részt vegyenek benne. Ezt az elemet is a Sesame Credittől vehették a videó készítői, mert az állami tervek erről nem szólnak.
Az Alibaba-féle rendszerben viszont valóban találni ilyesmit. A minél magasabb pontszám elérésére különböző kedvezményekkel ösztönzi a felhasználókat a cég.
Az állami rendszer viszont még nem indult be. A kormány először 2014 nyarán adott ki róla egy terjengős és politikai retorikában gazdag tervezetet. Ebből olyasmik derülnek ki, hogy a cél többek között a “harmonikus szocialista társadalom” építése, “az egész társadalom őszinte mentalitásának” növelése, illetve “a társadalom fejlődésének és a civilizáció előrehaladásának ösztönzése”.
Nem egyszerű pénzügyi reformról van tehát szó, az állam a társadalmi hitelesség növelését is célul tűzte ki, így a rendszer az élet szinte minden területére kiterjedő társadalmi kreditrendszernek készül. Ehhez alacsonyabb szinten, a szervezetek és emberek között is javítani akarják a bizalmat és kiszűrni a visszaéléseket. Mindehhez viszont adatokra van szükség, nem is kevésre.
A teljes rendszer beindítását 2020-ra tervezik, és kötelező lesz, vagyis minden kínai magánszemély, civil szervezet és vállalkozás kapni fog egy egyedi pontszámot. Mindebből egyelőre egy weboldal valósult meg, ahol elvileg 37 kormányzati szerv adatai alapján ellenőrizhető, kinek milyen dolga volt eddig az állammal, például van-e adótartozása vagy született-e ellene elmarasztaló bírósági ítélet. A rendszert a Baidu keresőóriás (a kínai Google) üzemelteti.
A Hszinhua állami hírügynökség szerint a kreditrendszer négy területre fog összpontosítani (adminisztratív ügyek, bírósági ügyek, kereskedelmi tevékenység, társadalmi viselkedés), ezeken belül 30 szempontra osztanak ki vagy vonnak le pontokat. Ezekről még keveset tudni, de olyan adatok is bekerülnek, mint a közlekedési bírságok vagy a szakmai értékelések. Több szakértő már most attól tart, hogy a rendszer könnyen használható majd a szó legkínaibb értelmében vett népnevelésre.
A 2014-es tervezetet is angolra fordító Rogier Creemer, az Oxfordi Egyetem kínai jogalkotással foglalkozó kutatója szerint a kormány nemcsak a pénzügyi és jogi szabályokat, de az általa kívánatosnak tartott erkölcsi értékrendet is ezzel a kötelező rendszerrel akarja betartatni. Creemer a kelet-német rendszerhez hasonlította a tervet, de ez szerinte sokkal ambiciózusabb, mert amíg az NDK-ban a rendszerellenes cselekedeteket akarták megakadályozni a Stasi megfigyelési gyakorlatával, addig a kínai rendszer
nyilvánvaló kísérlet egy újfajta állampolgár létrehozására.
Clement Chen, a Hongkongi Egyetem adatvédelmi szakértője szerint óriási felügyeleti rendszerként képzelhetjük el a kreditrendszert, amellyel az állampolgárok életének szinte minden területe szemmel tartható lesz. Johan Lagerkvist, a kínai internettel foglalkozó svéd kutató szerint ez olyannak ígérkezik, mint “az Amazon vásárlókövetése orwelli politikai csavarral”.
Ezeket az aggályokat nem oszlatja éppen el a Kínai Társadalomtudományi Akadémia sem. A magyarázatuk szerint a kínai társadalom az utóbbi évtizedek változásai miatt “az ismerősök társadalmából az idegenek társadalmává vált”. Hogyha pedig az emberek már nem a megfelelő erkölcsi értékek szerint cselekszenek, akkor bizony “szükség van egy rendszerre, amely korlátozza a cselekedeteiket”.
A mindent egy mutatóba sűrítő rendszer már csak azért is aggályos lehet, mert minél fontosabbá teszik ezt az egyetlen mérőszámot, annál inkább célponttá válhat a feketepiacon is. Christo Wilson, a bostoni Northeastern Egyetem kutatója szerint a kreditrendszer nyomában megjelenhet majd a kereskedelem a hamis online profiladatokkal, amelyekkel feltornászható lesz a pontszám, hasonlóan ahhoz, ahogy ma fantomprofilok lájkolják tele számos cég Facebook-oldalát, hogy úgy tűnjön, sok követőjük van. Wilson szerint “minél fontosabbá teszik ezt a számot, annál többen próbálják majd meg manipulálni, és minél több adat kerül be, ez annál könnyebb is lesz.
Több szakértő szerint a rendszer valóban hasznos lehetne számos égető probléma kezelésében, a korrupciótól és adóelkerüléstől a hatékonyabb egészségügyi rendszeren és jobb élelmiszer-biztonságon át a egészen a környezetszennyezés csökkentéséig. A magánprojektek, élükön a Sesame Credittel, arra is jók lehetnek a kormánynak, hogy tanulhasson belőlük a maga állami rendszerének a beindításához. Az viszont már kérdéses, hogy ebben a kötelező rendszerben is ilyen világos határokat lehet-e majd húzni a valóban releváns adatok és az érzékeny személyes információ, például a politikai nézetek között (a születésszabályozásról szóló adatokat például a tervezet is említi). Ráadásul Creemers szerint az, hogy eleinte függetlenül működik a Sesame Credit és társai, nem jelenti azt, hogy a kormány később nem tarthat igényt a magáncégek által központi engedéllyel összegereblyézett adatokra.
Azért már most is több meredek pontot találni a tervezetben. Például a társadalmi bizalom megsértőinek jelentéséért jutalom jár, ami a gamifikáció és a házmestertempó sajátos házasításának hangzik. A tervezet egyébként több területet felsorol, amelyekre kiemelt figyelmet szán, köztük a civil szervezeteket is. Azon túl, hogy a civil szervezetekre fordított megkülönböztetett figyelem mifelénk se cseng túl jól manapság, nem nehéz belátni annak a veszélyeit, ha egy autokrata állam kormánya külön adatgyűjtő rendszert épít ki, hogy szemmel tarthassa, ahogy a nemkormányzati szervek “megtörik a bizalmat”. pláne, hogy nem világos, pontosan milyen szempontokat is vesznek figyelembe a minősítéseknél.
A kínai kormány egyébként is mindig tartotta a lépést a korral, a Nagy Tűzfal netcenzúrája és a Nagy Ágyú kiberfegyvere, vagy éppen december végi “terrorizmusellenes” törvénycsomag is mutatja, hogy nem a kreditrendszer lenne az első lépés a kiberszocializmus útján. Ami biztos, hogy minden eddiginél nagyszabásúbb bigdata-projekt – egyesek szerint egyenesen lehetetlen feladat – lesz a több mint 1,3 milliárd ember minden adatának összesítése, naprakészen tartása, kezelése és értékelése egyetlen gigantikus rendszerben. Ez – a történelmi tapasztalatokkal megtámogatva – már önmagában ad okot aggodalomra.
Az egész történetben az a legtanulságosabb, ahogy – Kínára jellemző módon – egymást látszólag kizáró elemek keverednek benne. A kormány fontos piaci reformokat csomagol egybe a totalitárius állami kontroll 21. századira frissített verziójával. Modernizál, atyáskodik, jutalmaz és büntet. Ugyanakkor tényszerűen még mindig nagyon keveset tudunk a tervezett rendszerről – és a viszonyáról a már működő magánvállalkozásokhoz – ahhoz, hogy világosan látszódjon, Kína valóban az illiberalizmus új fokozatára kapcsol-e, vagy a kreditrendszer mégse hozza majd el 2020-ra 1984-et.
Érdekes mellékszál, hogy a nyugati világ nagy része elítéli a tervet, miközben errefelé is lenne elszámolni való hasonló téren. Kínában a kormánynak nem kell szöszölnie a személyes adatok védelmével, ha úgy gondolják, hogy ezek az adatok felhasználhatók a társadalom jobbá tételére – jelentsen ez bármit –, akkor felhasználják. Európában és az Egyesült Államokban ezzel szemben sokkal érzékenyebb kérdés az adatvédelem és a privát szférához kapcsolódó jogok. Ehhez képest a nyugati világ évek óta próbálja elhessegetni a féltitkos állami megfigyelések sötét felhőit, ami csak még inkább elvonja a figyelmet arról, hogy milyen részletgazdag hirdetési profilokat építgetnek rólunk a magánvállalatok.
A kreditrendszerről a médiát körbenyilatkozó Rogier Creemers is megjegyzi, mennyire tipikus, hogy “Kína bármit csinál, nyugaton az emberek pánikolni kezdenek, és sokszor nem vesszük észre, hogy mi is hasonló dolgokat csinálunk.”