A barcelonai Mobile World Congressen feltűnő volt, hogy mennyire háttérbe szorult a tablet, mint termékkategória; a Techcrunch egyenesen a tabletek halálát jósolta. Bár ezzel lehetne vitatkozni, nem a tablet lenne az első olyan eszköz, ami a maga idejében jó ötletnek tűnt, de néhány év után teljesen eltűnt a piacról. Összeszedtünk néhány olyan kütyüt, amik szintén a feledésbe merültek: szupersikeres pénznyomda éppúgy akad köztük, mint kezdetleges szemét.
A Bandai találmányát 1996 áprilisában dobták piacra Japánban, és alig tíz év alatt 76 milliót adtak el belőle világszerte. A tamagocsi szó a japán tamago (tojás) és az angol watch (nézni) szó összevonásából ered, maga a termék pedig egy virtuális kisállatnevelő szoftver volt, fröccsöntött műanyagba burkolva. A felhasznált technológia már 1996-ban is primitív volt, de a nevelhető állatkák mindenhol letarolták a piacot.
A siker titka nagyjából ugyanaz volt, mint a Tetrisnél: diszkontáras pótalkatrészekből összerakott hardver, egyszerű szoftver, a lehető legszélesebb célközönségre tervezve. A tamagocsit nem bonyolították túl: kellett hozzá három gomb, egy tojás formájú műanyag burkolat, egy primitív mikroprocesszor, egy monokróm kijelző, illetve egy síkhülye szoftver.
A tamagocsit eredetileg tinilányoknak szánták, hogy megtudják, milyen gondoskodni egy kisállatról. Némi zűrt okozott, hogy ha az állatka meghalt, a gyerekek véresre bőghették a szemüket; az érzelmi elszakadás egyeseknél legalább annyira komoly élmény volt, mintha valóban a szeretett állatuk halt volna meg. És ez elég gyakran előfordult, mert a tamagocsikat naponta többször kellett etetni, tutujgatni és gondozni, miközben végigcsipogták a tanórát, a tanárok meg idegesek lettek, és egyes iskolákból egyszerűen kitiltották őket. A tamagocsi viszont érzékenyebb, mint egy trópusi virág: ha fél napig nem törődnek vele, megdöglik.
A Bandai ennek ellenére hülyére kereste magát a játékkal. Készült belőle film, anime rajzfilm, videojáték és Die Arzte-sláger is, Dunaszekcsőn pedig tamagocsitemetőt is építettek a kilencvenes évek végén, ahol IRL siratóasszonyok gyászolták a 8 bites állatokat.
A virtuális valóság ma tűzforró hívószó, pedig az Oculus Rift, a Samsung Gear VR és a HTC Vive inkább mondhatók egy régóta létező termékkategória felélesztésének, mint új terméknek.
Virtuális valósággal már az 1950-es évek előtt is kísérleteztek, de az első szárnypróbálgatások említésre sem méltók. A hetvenes évekig maximum az olyan világhírű kutatóintézetek foglalkoztak a témával, mint az MIT. Az első megfizethető termékek a kilencvenes években érkeztek, de még a legdrágább készülékek is megragadtak a fejre húzható monitor szintjén.
A játékipar legbátrabb újítója, a Nintendo 1995-re állt elő a saját fejlesztésével, a Virtual Boy-jal. Akkor úgy reklámozták, hogy ez a világ első hordozható konzolja, ami valódi háromdimenziós grafikát jelenít meg. Ez igaz is volt, de a koncepció borzalmasan működött a gyakorlatban. A sztereoszkopikus szemüveg kizárólag vörös-fekete árnyalatú grafikát tudott kirajzolni, és nem lehetett a fejre húzni, hanem borzalmas testtartásban kellett előtte görnyedni.
Ja, és így néztek ki rajta a játékok:
Képzeljék el: 1995-ben már kapható volt a Sega Saturn és a Sony Playstation, küszöbön állt az új Nintendo csúcskonzol, a Nintendo 64 megjelenése - és akkor a közönség elé vágták ezt a borzalmat. A riválisok háromdimenziós grafikája mérföldekkel színvonalasabb volt, a tévére köthető konzol koncepciója pedig sokkal barátságosabb, mint a szem- és agyfájdító virtuális szemüvegé. Nem csoda, hogy egy éven belül leállították a gyártását.
Közismertebb nevén személyhívó, de magyar nyelvterületen csak csipogóként emlegették mindazok, akik látták valamelyik kórházsorozatban. A személyhívó csak hívásértesítésre volt alkalmas, esetleg hangpostaüzenetek fogadására. Ha keresték az illetőt, a személyhívója csipogni kezdett; a keresett fél látta, hogy valakinek hiányzik, és visszahívta az első nyilvános telefonról. Vagy éppen meghallgatta a hangüzenetét, amit a csipogón továbbított kóddal lehetett elérni.
A pager elsősorban az Egyesült Államokban futott be nagy karriert. Hogy itthon csak mutatóba láthattunk ilyet, annak jó oka volt. Az USA-ban sokkal gyakoribbak voltak a nyilvános telefonok: nem jelentett gondot öt percen belül visszahívni valakit, ha láttuk, hogy keresett. Ahol nem volt kiépült vezetékestelefon-hálózat, ott nem lehetett hatékonyan használni.
A Motorola 2001-ben jelentette be, hogy felhagy a csipogók gyártásával, de egyes területeken ma is használják őket. Mivel alacsonyabb hullámhosszú rádiófrekvencián kommunikál, mint a mobiltelefonok, a csipogó biztonsággal használható kórházakban, ahol a mobilhasználat egyébként nem megoldható. Az önkéntes tűzoltók, a mentőcsapatok tagjai illetve futárszolgálatok szintén hasznát vehetik. Ja, és a drogdílerek is imádják a csipogót, mert nem lehet se bemérni, se lehallgatni.
A vezetékes telefonok és az adótornyokra épülő mobilkommunikáció nagyjából az összes telefonáló igényeit lefedik, de egy telekommunikációs cég, az Iridium gondolt a prémium ügyfelekre is. Kitalálták hát, hogy kiépítenek egy műholdhálózatot, amit kizárólag műholdas telefonon folytatott kommunikációra használnának.
A célkitűzés világos: amíg műhold van, addig telefonkapcsolat is lesz, az előfizetési díjakból meg bőségesen fedezhető a műholdak pályára állításának költsége. Elvégre ha kiépül a rendszer, úgyis mindenki ilyet akar majd, nem?
Hát, nem.
Az Iridium kezdeményezését a Motorola is támogatta, a Wired 1993-ban lelkendező cikket írt róluk, de ez sem volt elég, hogy megelőzze a katasztrófát. Az Iridium 1999-ben jelentett csődöt, miután ötmilliárd dollárt költöttek a műholdak felbocsátására. Egy jól működő globális rendszerhez 66 műholdra lett volna szükség, de miután eltapsoltak másfél milliárd dollárt, még mindig csak tízezer előfizetőjük volt. Az Iridium akkor azt ígérte, hogy egy éven belül félmillióra növelik az előfizetők számát, de ez nem sikerült.
Tulajdonképpen ide tartozik a PDA (personal digital assistant), mint termékkategória is, de ezt a nevet is az Apple dobta be a köztudatba a saját eszközük, a Newton kapcsán. Maga a platform egyébként nem az Apple találmánya. Az első PDA-kat a Psion gyártotta, bár az Organiser és a Psion Series 3 inkább emlékeztettek számológépekre és menedzserkalkulátorokra, mint hordozható számítógépekre.
Az 1993-ban bemutatott Apple Newton egy furcsa hibrid volt, félúton a primitív kéziszámítógépek és az érintésérzékeny Iphone között. A Newtont az Apple a számítógép újragondolásának szánta, csak ezt a gondolatkísérletet kevesen akarták követni - főleg, hogy még az Apple sem tudta. A Newton személyi digitális asszisztens volt, nem személyi számítógép, és a húzóerőként beharangozott funkció, a kézírás-felismerés sem működött rendesen. Ezen az operációs rendszer frissítése sem segített.
A Newtont a fejlesztők sem szerették. A programnyelv nehézségein túl a fejlesztők sokallták a Toolbox szoftvercsomag 1000 dolláros vételárát. A vásárlóknak nem sokkal kevesebbet, 699 dollárt kellett fizetniük a Newtonért, pedig ennyiből akkoriban nemcsak egy normális számítógépre, de játékkonzolra és menedzserkalkulátorra is futotta.
A Newtont Steve Jobs vette el, de mit adott helyette? Pocsék minőségű hordozható zenét, tetszetős csomagolásban.
Az mp3 lejátszó nem az Apple találmánya; a tömörített zenei formátumhoz tervezett digitális lejátszók a kilencvenes évek végén jelentek meg. Az 1998-ban piacra dobott Diamond Rio PMP 3000 lejátszó 200 dollárba került, összesen 32 megabájt belső memóriával. Ezen majdnem harmincpercnyi, 128 kbps-re tömörített mp3 fájlt tudott tárolni. Vagyis csak 50 százalékkal volt szarabb, mint egy 60 perces másolt kazetta, és ötször drágább, mint egy Sony Walkman.
Az első digitális walkmanek fő problémája a szűkös tárhely volt; ezen csavart egyet a merevlemezzel felszerelt Ipod megelenése. Az Ipodon a komplett lemezgyűjteményünket magunkkal vihettük, az eszköz formatervezése fantasztikus volt, a mögé rakott Itunes ökoszisztémája pedig temérdek pénzt biztosított az Apple-nek, mind a hardver-, mind a zeneeladásokból.
Az mp3 csaknem másfél évtizeden át egyet jelentett a digitális zene fogalmával. Boldog-boldogtalan mp3 lejátszókat gyártott. A tömörített zene az alacsony sávszélességű interneten is tudott terjedni, de a mai átviteli sebesség mellett már röhögve streamelhetünk tömörítetlen hanganyagot is.
WATCHMAN – HORDOZHATÓ, MINT A GÁZSÜTŐ
Egy elektronikai cég szükségszerűen kísérletezik olyan termékekkel, amik később totális kudarcnak bizonyulnak. A kutatás-fejlesztési részlegek feladata, hogy minden termékkategóriával kísérletezzenek, amire jut pénz, ész és gyártástechnológia. A Sonynak a nyolcvanas években igen jól ment, és a Walkman sikere arra ösztönözte őket, hogy hordozható lejátszókkal kísérletezzenek.
Például hordozható lemezjátszókkal, mint amilyen a PS–F5 volt.
Vagy hordozható tévékkel, amiből egy egész termékkategória lett: a Sony Watchman.
Az első Watchmant 1982-ben mutatták be Japánban; akkor 55 ezer jent kértek a hordozható tévéért. Az analóg tévéadást antennával lehetett befogni, a kis kijelzőn agyhalál volt végignézni a 2001: Űrodüsszeiát, de az ultra-hordozható tévéket egészen a 2000-es évekig gyártották.
Az olcsó alkatrészekből összerakott, alapszintű feladatokra alkalmas számítógépek egy időben valósággal letarolták a piacot; a fejlődő országokban még mindig több netbookot vesznek, mint Macbook Airt. Érthető, elvégre alapszintű netezésre, szövegszerkesztésre és irodai munkákra ezek is alkalmasak.
A netbookot nem az Apple találta föl, bár a Newton fiaskója után ők is kacérkodtak a dologgal. Az Apple eMate 300-at az Apple 1997 és 1998 között gyártotta, de az iskoláknak tervezett kompakt számítógépért a vásárlók sokallták a 800 dolláros árat. A későbbi netbookok ritkán voltak drágábbak 300 dollárnál; ez a szélesebb rétegeknek is megfizethető volt.
GPS – A TEST HALOTT, A LÉLEK ÉL
Akinek nincs esze, legyen GPS-e, mondogatta egy ismerősöm éveken át, és nem tudtam nem igazat adni neki. Az origami-kurzus nélkül összehajthatatlan autóstérképek után üdítő változatosság volt a digitális műholdas helymeghatározók feltűnése – legalábbis azoknak, akik hajlandók voltak kifizetni értük néhány tízezer forintot.
A GPS rendszert az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma fejlesztette; maga a koncepció 1973-ból származik. A rendszert egy 24 műholdból álló űrflotta alkotja: ezek 20 ezer kilométer magasságból, nagyjából egyméteres pontossággal meg tudják mondani, hogy Ön itt áll.
A listának ez a szereplője kakukktojás, de vélhetően nem hibázunk túl nagyot, ha már most feladjuk az utolsó kenetet. A Sony Playstation Vitája és a Nintendo 3DS-e még mindig kapható, dobozos és digitális játékok is megjelennek rájuk. De komoly elemzők úgy vélik, valószínűleg a mostani lesz az utolsó kézikonzol-generáció, és maguk a gyártók is ebbe az irányba tapogatóznak.
A Nintendo hamarosan bemutathatja az új konzolját, az NX-et. Erről szinte semmit sem tudunk, de rebesgetik, hogy az asztali és hordozható gépek sajátos hibridje lesz. Figyelembe véve, hogy a Nintendo a fennállása óta mindig a kézikonzolokon kereste a legtöbb pénzt, a meghátrálásuk egyben a termékkategória halálát is jelentheti. A Sony meg arra is képtelen, hogy AAA kategóriás címekkel lássa el a saját hordozható platformját; ugyan miért várnánk el ezt a külsős fejlesztőktől?